Amennyiben normális világban élnénk, annak az volna a legnyilvánvalóbb jele, ha az alapvető kérdésekben egyet tudnánk érteni. Százezer évvel a homo sapiens megjelenését követően; 2500 évvel Buddha, illetve 2000 évvel Jézus után végre létezne valamiféle egyetemesen elfogadott erkölcsi kódexünk. De nincs ilyen. Amiket megalkotunk, azokat is mi magunk rúgjuk fel.
Ha normális világban élnénk, először is elutasítanánk az agressziót. Soha nem fordulhatna elő olyan, hogy egy kommunista terrorista, miután társaival kegyetlen utcai erőszakcselekményt hajt végre, úgy szabadul ki a börtönből, hogy olasz szélsőbaloldali szavazók bejuttatják az Európai Parlamentbe. Ez megcsúfolása mindannak, amit civilizációnak nevezünk. Ugyanez a helyzet a brutális ukrán kényszer mozgósításokkal is: az EU vezetése elfordítja a fejét, mintha mi sem történt volna, s változatlan imádattal csókolgatja Zelenszkijt. Mindezeken persze már senki nem csodálkozik. A nyugat-európai országok immáron tíz éve képtelenek megvédeni a lakosságukat a migrációval sújtott városrészekben. Természetesen az inga mindenütt visszacsap előbb-utóbb. Épp ma láttam egy videót, ahol ukrán fiatalok - az életüket mentve - agyba főbe vernek egy kényszersorozást végző katonát. Olaszországban és Lengyelországban futballszurkolók járőröznek migránsbűnözőkre vadászva. Irgalmatlanul kijózanító lesz a pofon, amit a maradék épeszű társadalom ad majd a totális elmeháborodottaknak, nem biztos, hogy érdemes megvárni. Az önvédelem természetesen jogos, ám sokkal jobb lenne, ha végre egyetértene a világ abban, hogy az erőszak nem pálya. Ehhez persze el kell takarítani a globalista baloldalt, amely immáron 150 éve szítja, bátorítja és engedi az agressziót a világ minden szegmensében.
Ha egy normális világban élnénk, akkor nem léteznének szélsőséges pártok, vagy csupán nagyon alacsony támogatást élveznének. A politikai váltógazdaságot a konzervatív és a liberális pártok adnák. Sem a sovinizmusra, sem pedig a baloldaliságra nem volna számottevő társadalmi igény. (A baloldaliság mérsékelt formái is markáns újraelosztást követelnek, erőszakos társadalommérnökösködést folytatnak, így abszolút szalonképtelenek.) E konzervatív és liberális erők minden igazán lényeges kérdésben - a szavazópolgárok túlnyomó többségének támogatását élvezve - egyetértenének. Fontosnak tartanák a békét, a közbiztonságot, a határvédelmet, a települések rendezettségét és tisztaságát, a magántulajdon szentségét és mindenekelőtt az adott nemzet evidens érdekeit. Ebben a normális világban nem fordulhatna elő olyan, hogy a pártok átverik a választóikat, konzervatív politikát hirdetve, majd hatalomra kerülve káoszteremtő baloldaliságot képviselve. Ez a világ nem tűrné azt sem, hogy egy párt a felsorolt, igazán lényeges kérdéseket elsunnyogva törjön hatalomra. E kétpólusú váltógazdaság már önmagában szavatolná, hogy bárki is kormányozzon, a normalitás minden esetben érvényesüljön.
E ponton joggal kérdezné a művelt Olvasó, hogy ezek után mégis mi lesz a különbség e két politikai erő között. Hiszen mindkettő józan, mindkettőre nyugodt szívvel rábízhatjuk az adott nemzet sorsát. A helyzet az, hogy a normalitáson belül is maradnak eldöntendő kérdések bőven. Oktatási rendszer, az adók mértéke és szerkezete, drogfogyasztás, prostitúció, melegházasság... Nem erkölcsi kérdés, sokkal inkább szakmai és ízlésbeli, hogy a hagyományos oktatást preferáljuk, avagy a finn típusút. Legitim döntés lehet az is, ha a konzervatívok szigorú drogpolitikát folytatnak, s az is, ha a liberálisok szabad utat engednek a fűnek. Egy ilyen álomvilágban én mindig a liberálisokat támogatnám, de egy percig nem esnék kétségbe akkor sem, ha hosszú ideig a konzervatívok kormányoznának. Hiszen egy érett és józan társadalomban élnék, amely réges-régen lefektette és alkotmányban rögzítette a normalitás alapjait, a pártok számára már csupán a fazonigazítás, a finomhangolás maradt.
Számomra a leginkább elgondolkodtató, hogy miként jut el bárki a szélsőséges gondolkodásmódokig. Jómagam gyakran olvasom libertárius szerzők munkáit, és minden alkalommal megkapom az aha-élményt. Konzervatív gondolkodók könyveit forgatva ugyancsak otthon érzem magam a világukban; itt is a normalitás tárul elém, csupán a hangsúly kerül máshová. Ilyenkor mindig elképzelem, miként alakul ki az ehhez mérhető intellektuális kötődés például a kommunista eszmék iránt. Létezik olyan, hogy egy értő ember Marx vagy Lenin munkáit falva, a proletárdiktatúra és a rablás gondolatától fellelkesülve elégedett heurákát kiált? Esetleg volt e olyan valaha, akinek a Mein Kampfot falva gyúlt világosság az elméjében? Illetve él-e akár egyetlen értelmes ember is e Földön, aki a 21. század új őrületével, a woke-progresszióval képes szellemileg azonosulni? Én értem azt, hogy járnak köztünk betegek, torzak, gyűlölködők, sértettek és bosszúállók. De ha nem rájuk építjük a világunkat, hanem az egészséges lelkű, józan többségre, úgy bőven elég a boldogsághoz egy konzervatív és egy liberális tömörülés.
Nem hiszem, és soha nem is hittem, hogy egészséges lelkű ember bármiféle szélsőséges nézetért lelkesedni tudna. Éppen a Tanácsköztársaság történetét olvasom, benne Pogány Józseffel, aki akkortájt a vörös hadsereg toborzását felügyelte. Balassagyarmaton az újoncok motivációja iránt érdeklődött az egyik helyi tiszttől, mire az őszintén közölte: a zsoldért, a ruháért, a csizmáért álltak csatasorba az érintettek. "Hát nem a proletárdiktatúra eszméiért??" - sóhajtott nagyot Pogány elvtárs. Így megy ez. Beteg ideológiákban csak beteg emberek hisznek.
Egy normális világban a többség talán még a miniszterelnök nevét sem tudná. Vagy talán épp csak annyit. Hogy ki nyer négyévente, körülbelül annyira érdekelné az átlagpolgárt, mint hogy bajnok lesz-e a Liverpool. Szurkolna az általa kedvelt oldalnak, de pontosan tudná, hogy a választási eredmény a hétköznapi életére nem gyakorol számottevő hatást. Mivel a többség nem él a marihuánával, a drogpolitika egyáltalán nem érintené. Ugyanígy a prostitúció szabályozása sem. És a melegekért sem aggódna különösebben, hiszen biztos lehetne benne, hogy a konzervatívok idején sem esik semmiféle bántódásuk. Egy ilyen világban talán még a horgászat és a balett is izgalmasabb téma volna, mint a politika, ám alig hiszem, hogy bárki is visszasírná a mostani, hiszterizált napjainkat.
