Bőségesen elég időt kaptunk arra, hogy megbarátkozzunk a biológiai evolúció gondolatával. A kultúra evolúcióját elfogadni még ennél is egyszerűbb: itt zajlik a szemünk előtt. Szemben azonban az élőlényekkel, melyeket a természet formál, a kultúra teljes egészében emberi produktum. Talán ezért éreznek oly sokan elsöprő késztetést és morális alapot arra, hogy természetes szelekciójának útjába gátakat emeljenek, vagy folyamát mesterséges medrekbe tereljék.

Egy szabad világban az emberek minden megkötés nélkül engedhetnek kreatív késztetéseiknek, ezerszámra alkotva és közzé téve irodalmi műveket, képzőművészeti alkotásokat, tudományos téziseket, vagy épp technológiai találmányokat. Ezek oroszlánrészét a világ érdektelennek ítéli, azonban mindig akad néhány, amely zseniálisnak találtatik, így bekerül a nagy kulturális körforgásba; aprót, vagy jelentőset formálva a világ arculatán. Ezen a szabad piacon mindenki termelő és fogyasztó is egyaránt, így mindkét oldalról képes alakítani a kultúra evolúcióját. A bajok ott kezdődnek, amikor egyesek elkezdenek istent játszani, messze túllépve saját természet adta szerepükön és hatáskörükön.

A konzervatívok különösen hajlamosak fellépni "a kultúra védelme" mellett, s képesek foggal-körömmel ragaszkodni a letűnt korok "értékeihez". Ha valaki kezébe vesz egy mai általános iskolás honismeret tankönyvet, háromoldalanként röhögőgörcsöt kap: "A férfi felsőruhák közé tartozott a mellény, az ujjas, a szűr, a zeke, a suba, a guba, a nadrág és a harisnya. Az ing fölé sötét színű posztóból készült ujjatlan mellényt, azaz lajbit vettek föl..." Nevethetnékünk csak akkor párolog el, ha egy kijózanító pillanatban eszünkbe jut, hogy a gyerektől mindezeket számon is kérik. Semmi bajom azzal, ha történelemórán levetítenek egy filmet a korabeli népviseletről, vagy ha ellátogatnak a szentendrei skanzenbe, ahol egy bajszos bácsika lelkesen mesél mindezekről. De csak azért, mert pár idióta mélymagyar attól retteg, hogy ötven év múlva már senki sem fogja ismerni a pruszlik, a pendely, vagy épp a lajbi szavak jelentését, még nem kéne kötelező tananyag formájában ilyen ökörségekkel tömni tízéves kölykök fejét. Az iskolák többsége az írásbeliség változásaival sem képes lépést tartani. Még gimnáziumokban is előfordul, hogy a tanárok ragaszkodnak a folyó íráshoz, a nyomtatott betűkkel megszült dolgozatokat be sem fogadják. Döbbenetes ez az értelmetlen vaskalaposság. Harminc év múlva az unokáim már azt sem fogják tudni, mi az a kézírás, s ennek az égvilágon semmi hátrányát sem érzik majd. Mi meg még mindig azon rugózunk, hogy vége a világnak, ha a gyerek nem  köti össze a betűket... Tényleg vicces. A konzervatív oldalon végre el kéne fogadni, hogy az idő kerekét lehetetlen megállítani. Léteztek korok, amikor a latin nyelv ismerete jelentette a kultúra alapját. Ma már csak a jövő orvosai ismerkednek vele, egyébiránt a kutyát sem érdekli. Amikor én még kissrác voltam, az orosz volt a kötelező; hála az égnek, ezen is régen túlvagyunk. Egy intelligens oktatáspolitika nem kíván szembemenetelni a történelemmel. Muszáj felismerni, hogy a digitális tér sem öli meg a kultúrát, sokkal inkább gazdagítja azt. A mai átlagember - köszönhetően a Vibernek, a Messengernek, a Facebooknak és az összes elektronikus kommunikációs felületnek - lényegesen többet ír, mint valaha bármikor a történelem során, még ha nem is lúdtollal, s tintával teszi. Nagy valószínűséggel többet is olvas, még ha nem is nyomtatott könyveket és sajtótermékeket.

Persze, a másik oldal sem különb. Amíg az ortodoxok a múltat kívánják megóvni a jelenben zajló evolúciós folyamatoktól, addig a magukat progresszívnak mondók ennek szöges ellentétét erőltetik: ők a jelen kultúráját kívánják védeni a régiek minden hatásától. A jelszó ismert: "a múltat végképp eltörölni". Pár éve komoly felháborodást keltett, amikor Alan Gribben, a Montgomerey-i Auburn Egyetem angolprofesszora azzal az ötlettel állt elő, hogy Mark Twain klasszikusait, a Tom Sawyer kalandjait és a Huckleberry Finnt új kiadásban jelenteti meg; a regényekben többször is előforduló "nigger" kifejezést a "rabszolga" szóra cserélve, illetve más, kisebb változtatásokat eszközölve. A bírálók értelemszerűen azzal érveltek, hogy az új kiadás megszentségteleníti az eredeti irodalmi műveket. Azt sem fogadta osztatlan lelkesedés, amikor a közelmúltban a firenzei operában átírták a Carmen fináléját: immáron nem Don José szúrja le Carment, hanem a nő végez a férfival, hiszen ez azért mégiscsak politikailag korrektebb megoldás... Az angolszász egyetemi világ Hópehely Generációját felzaklatják az erőszakos jelenetek, így helyenként Shakespeare is tiltólistára kerül. Évről évre vitatéma, hogy Halloween alkalmával milyen jelmezek viselhetők, s melyek azok, amelyek sértik egyik vagy másik kisebbség érzékenységét. Az ottawai egyetemen betiltották az ingyenes jógaórát, mert pár diák a távol-keleti kultúrák kisajátításának ítélte... Mi meg csak nézünk döbbenten, hogy mi folyik itt, s hogy hová vezet ez a végtelenül mimóza világlátás.

Az igazság az, hogy egy normálisan működő társadalomban az égvilágon semmi szükség a kultúra védelmezésére. Sem úgy, hogy a tökéletesen idejétmúlt és halott tudást igyekszünk lélegeztetőgépen tartani, sem úgy, hogy az érzékenységünket sértő kultúraelemeket betiltjuk, vagy átírjuk. A ténynek, hogy térdig járunk a 21. században, logikusan a szabadelvűség felé kellene terelnie bennünket. Az internet már önmagában garancia arra, hogy a kultúra nem vész el, sőt mindenki számára elérhető. Teljesen felesleges és értelmetlen a konzervatív félelem, hogy elfelejtjük Gárdonyi, Jókai, vagy Mikszáth nevét. Ugyanakkor azt is megtapasztalhattuk már, hogy milyen az, amikor a katolikus egyház jegyzéket vezet a tiltott könyvekről, vagy amikor egy kommunista államszervezet minden lélegzetvételt cenzúrázni igyekszik. Sosem volt még ennyire alkalmas a világ a kulturális nyitottságra. Kár, hogy a különböző ideológiák ezen a pályán is simán felülírják a szabad választás elvét, s mi továbbra is csupán a kötelező és a tilos vezényszavakat ismerjük. Ahelyett, hogy érett felnőtt módjára közelítenénk a kérdést, hagyjuk, hogy vaskalapos vének és infantilis gyerekek birkózzanak egymással.