téveszmék

"Az öngyilkosság égbekiáltó bűn"

2019. december 09. - G. Nagy László

kurt_2.jpg

 

A katolikus vallás a szándékos és tudatos öngyilkosságot - így az eutanáziát is - bűnnek tartja. Bűnnek Isten ellen, hiszen életünkkel nem rendelkezhetünk szabadon. Bűnnek az itt maradókkal szemben, hiszen övék a legnagyobb fájdalom. Bűn az önszeretet ellen is, ami aztán tényleg fából vaskarika. Hitem szerint az öngyilkosság - kevés, szélsőséges esettől eltekintve - bitang rossz döntés. (No de mit is mondhatna az, aki szkeptikus a feltámadás, a reinkarnáció és az örök élet kapcsán?) A katolikus érvek ugyanakkor végtelenül szánalmasak és erőtlenek.

 

Már a felütés is nagyon gáz. Kaptunk ajándékba egy életet, amellyel el kell számolnunk. Miféle ajándék az ilyen? Az öntudatra ébredés ott kezdődik, hogy önmagunkon kívül senki másnak nem tartozunk elszámolással - már ami az életünket illeti. "Sérti a felebaráti szeretet is, mert jogtalanul megszakítja a szolidaritás kapcsolatát a családi, nemzeti és emberi közösségekkel, melyekkel szemben kötelességeink vannak" - olvasható a katekizmusban. Azért arra kíváncsi volnék, hogy miféle kötelességeim vannak egy gyulafirátóti öregasszonnyal, vagy egy pakisztáni pásztorral szemben. Nyilvánvaló, hogy akinek fiatalkorú gyerekei vannak, az felelősséggel tartozik azok felneveléséért. Elmondhatatlanul sportszerűtlen, ha valaki úgy puffantja fejbe magát, hogy azután könnyes szemű árvák kísérik utolsó útjára. Ám körülbelül itt áll meg a társadalmi felelősség. Csak azért, hogy ismerőseink jó kedélyét megőrizzük, aligha érdemes folytatni földi pályafutásunkat, amennyiben az nem több, mint permanens és kilátástalan kín. Arról, hogy a téma kapcsán mit is jelent valójában a társadalmi felelősség, sokat elárul a Mások élete című, a nyolcvanas évek NDK-jában játszódó film. Georg Dreyman, a sikeres drámaíró titokban cikket ír a nyugatnémet Spiegel magazinba. A téma: a Német Demokratikus Köztársaságban olyan magas az öngyilkosságok száma, hogy a kommunista vezetés egy ideje már nem is közöl nyilvános statisztikákat. (Ahogy a filmben többször el is hangzik: egyedül Magyarországon volt aggasztóbb a helyzet ezidőtájt.) Az NDK vezetői persze őrjöngenek, és hajtóvadászatot rendeznek a cikk szerzőjének felkutatására. Politikai marketing tekintetében érthető ez a hozzáállás: a presztízs mindenek feletti védelme. Viszont egyszerre tragikus és megmosolyogtató, ha a lényeget tekintjük: egy jó vezetésnek - legyen az állami, vagy egyházi - érdemes azon dolgoznia, hogy polgárai/hívei örömüket leljék a létezésben. Olyannyira, hogy meg se forduljon a fejükben az öngyilkosság gondolata. A megoldás nem az, hogy eltitkoljuk a statisztikákat, s nem is az, hogy égbekiáltó bűnnek kiáltjuk ki a tettet. "Súlyosan ellenkezik a helyes önszeretettel is" - így a katekizmus, s ez az állítás is legalább két szinten vitatható. Egyrészt nem tesz különbséget a pillanatnyi depresszióba zuhant tinédzser és a mérhetetlen fájdalmat elviselő, halálraítélt csontrákos között. Simán lehet, hogy az egyik esetben tényleg nem az öngyilkosság a legjobb döntés, míg a másikban talán épp ez az önszeretet leghelyesebb útja. Érdekes másfelől az a képzavar, amely katolikus vallás moralitását jellemzi. Minden természetes és józan erkölcsi rendszer egyetért abban, hogy bűnt csupán egy másik élőlénnyel szemben követhetünk el. A saját személyünket érintően hibázhatunk, hozhatunk rossz döntéseket, akár végzeteseket is. De hogy bűnt kövessünk el magunkkal szemben - ez nyilvánvaló morális nonszensz.

 

Alig hiszem hogy létezik olyan földlakó, aki ne hallotta volna még Mariah Carey legnagyobb slágerét, a Without You című dalt. Huszonöt éve ez a szám listavezető volt szinte mindenütt a világon, s a díva vagyonokat keresett vele. A popműfajban jártasak tudják, hogy feldolgozásról van szó, valójában 1971-ben, Harry Nilsson előadásában vált ismertté, aki szintén szégyentelenül sokat kaszált a nótával. A sors fura igazságtalansága, hogy pont azok nem kerestek pár pennynél többet, akik talán a legjobban megérdemelték volna. Pete Ham és Tom Evans, a gigasláger szerzői az érintettek, akik az általuk alapított Badfinger nevű bandával először lemezre vették. Irgalmatlanul bosszantó lehetett végignézniük, hogy Harry Nilsson - aki csak simán lenyúlta a szerzeményt - pillanatokon belül milyen elképesztő szakmai és anyagi sikert ért el, míg ők még évekkel és lemezekkel később is a nincstelenséggel és a jelzáloghitelekkel küzdöttek. Mariah Carey nagyságrendekkel fényesebb diadalmenetét már nem érhették meg; Ham 1975-ben, 27 évesen akasztotta fel magát, Evans nyolc évvel később követte, ugyanúgy a kötelet választva. Tudjuk, hogy a rockzenészek érzékeny lelkek, fura fazonok, ritkán távoznak természetes halállal. (Elég csak a fenti képen látható Kurt Cobainre, a Nirvana legendás frontemberére gondolni.) Mégis, amikor a Without You szerzőinek történetét hallottam, a fejemet fogtam, s szinte fizikai fájdalmat éreztem. Ezeknél értelmetlenebb öngyilkosságokat aligha tudok elképzelni. Tényleg akkora katasztrófa, ha nem válunk első vonalbeli sztárrá? Tényleg annyira elviselhetetlen, ha nem keressük gennyesre magunkat? Szerintem ezek jócskán túlélhetők. Az értelmes alázat - nem az, amiről a papok beszélnek! - arról szól, hogy elfogadjuk, ha épp nem volt szerencsénk. Megyünk tovább, tesszük a dolgunkat, s ha lehet, tanulunk a hibáinkból. Ennyi. De élünk tovább és igyekszünk élvezni a létezés minden áldott percét. Sem az anyagi zűrök, sem a sikertelenség, de még a szerelmi bánatok sem teszik indokolttá, hogy eldobjuk az életünket. Pénzt keresni, sikeressé válni, szerelmi eufóriába sodródni holnap is lehet. Vagy tán holnapután.

 

Amivel a katolikusok nem számolnak: néha nem az a gond, hogy a nulláról kell újrakezdenünk mindent, hanem hogy mínusz tízről. Néha esélyünk se marad arra, hogy akár a startmezőig visszatornázzuk magunkat. Az eutanázia dilemmája számos filmben megjelenik, minden bizonnyal a legismertebb mindezek közül a Mégis, kinek az élete? című klasszikus. Amíg élek, nem felejtem a nyaktól lefelé megbénult főhős doktornőjéhez intézett, szívbemarkoló mondatait: "Gyönyörű a melle. (...) Figyeltem magát, ahogy itt föl-alá járkált. Ahogy fölém hajolt, megvizsgált. Ez fantasztikus. Fantasztikus, milyen lazán tud viselkedni egy nő, ha nincsen körülötte férfi. (...) Annak ellenére, hogy csak egy kis bőrcafat lötyög a lábam között, az agyam férfi módra működik. Azt is megfigyeltem magamon, hogy állandóan szexuális témájú tréfákkal ugratom a fiatal nővéreket és a legártatlanabb megjegyzésekben is a kétértelműséget keresem. És amikor kimennek a szobából, kiver a víz a szégyentől." Alig hiszem, hogy el tudnék képzelni ennél reménytelenebb élethelyzetet. Mélységesen tudok azonosulni a főhőssel, aki tehetetlenül, ám kristálytiszta tudattal választja a halált. Hasonló a sztori a Mielőtt megismertelek című filmdrámában, azzal a különbséggel, hogy itt egy szerelmi szál is megjelenik (a női főszereplő a Trónok Harcában Daeneryst alakító Emilia Clarke). Horváth Gergely a Jézus és a rock and roll című könyvében hosszasan elemzi  a történetet: "A mozi finom bravúrokkal szövi magát tovább lépésről lépésre, amit nagyon szerettem - egészen a végéig. A film egy pontján kiderül, hogy Will előzőleg megállapodott a szüleivel arról, hogy még egy fél évet ad magának arra, hogy kiderítse, akar-e tovább élni, és ha letelik a fél év, és a válasza nem, akkor egy svájci klinikán átsegítik a halálba. Will azonban mégsem akar tovább élni. Nem szeretnék abba a helyzetbe kerülni, amelyben a film férfi hősének döntést kellett hoznia az életéről, és még csak felmérni sem tudom, min ment keresztül a balesete óta. A történet azonban ennél a mégsemnél számomra megbicsaklik, mert úgy érzem, hogy az az indoklás, amellyel Will megmagyarázza Lounak a döntését, nem elsősorban a fizikai fájdalomra utal, hanem a saját tudatára; nem tudja elviselni, hogy így éljen tovább, ha előtte övé volt a világ. Nálam a történet önmagáról felépített képe ekkor vesztette el az igazát. Mert ha a szerelembe bújt feltétel nélküli szeretet nem képes a vigasznyújtásra, és az életnek új értelmet adni, akkor ott valami belül még azelőtt elromlott, mielőtt a baleset megtörtént volna." A rádiós műsorvezető e könyvében - a popkultúra számos termésének elemzésén át - saját, felnőttkori megtéréséről számol be. Számomra olyan, mintha két külön világban élnénk, mintha ugyanazokat a filmkockákat nézve két különböző mozit látnánk. Hitem szerint a Mielőtt megismertelek pontosan a befejezése miatt vált pazar és drámai alkotássá. Egy átlagos, romantikus limonádé szintjén ragadt volna, amennyiben a főhős az ébredő szerelem hatására változtat döntésén. A megtért, a katolikus dogmákat magába szippantó Horváth Gergely talán el sem tudja képzelni az öntudat ilyen fokát. Alig hiszem, hogy a teljes értékű létezés igénye belső romlottságot jelezne. Térjünk vissza még egyetlen percre a Mégis, kinek az élete? című mozihoz! A főhős szavai életének társához: "Nem azért mondom, hogy sajnálj, de nem vagyok már szeretetre méltó. Tárgy vagyok csupán, mely ápolásra szorul egész élete végéig. (...) Pat, tudom, hogy szeretsz. És amikor még Ken Harrison voltam, én is szerettelek téged, de az már nagyon rég volt. Idestova immár fél éve én nem az a férfi vagyok, aki szeretett téged. Te igazán hűséges voltál. Szeretetteljes és áldozatkész. Én ebből többet nem kérek. Azt akarom, hogy menj el, és többé ne gyere vissza. Azt akarom, hogy új életet kezdj, menj férjhez és aztán gyerekeket szülj. (..) Patty, ha te feküdnél itt és én állnék ott, én bizony itt hagynálak. Szeretnélek, de elhagynálak." Emlékszem, taknyos tinédzser voltam, amikor először láttam e filmet, de már akkor is mellbe vágott, hogy ezek mennyire az én szavaim. Egy ilyen élethelyzetben nem várhatunk a másiktól ekkora áldozatot. De még ha kész is rá, ha valamiféle érthetetlen okból boldoggá is tenné a lemondás, a szeretőből ápolóvá lefokozott státusz, rajtunk ez sem segítene: "Minden alkalommal, amikor besétálsz ide, arra emlékeztetsz, hogy milyen volt minden. És amikor rád nézek, tudom, hogy mit nem csinálhatok. Mégpedig soha többé. Ezt nem tudom elviselni. Tudom, hogy szeretsz Patty, de ha nem akarsz tovább kínozni, menj most el, kérlek!" Az öngyilkosság és az eutanázia kapcsán a katolikusok a halál kultúráját emlegetik. Azt kéne megérteniük - és ezek a filmek sokat segítenek ebben -, hogy néha pont fordított a helyzet. Az ilyen extrém helyzetekben ezek a döntések éppen az élet, a teljes és komplex élet feltétlen tiszteletéről szólnak. 

 

Viszonylag gyakran beszélgetek idős emberekkel. Amikor elmondják, hogy már nyolcvan felett járnak, rendszerint kívánok nekik még húsz-harminc esztendőt. Szinte kivétel nélkül csak legyintenek: "Csak azt ne... elég volt már." Be kell látni: van úgy, hogy elfárad az ember. Van úgy, hogy a mérleg serpenyőiben már többet nyom a szenvedés, mint az öröm. A magamfajta ezt borzasztó nehezen érzi át, hiszen még a legborúsabb időszakaimat is minden esetben a hit, a remény és az életszeretet járta át. De muszáj annyira empatikusnak lennem, hogy elfogadjam: még különösebb tragédiák nélkül is eljöhet a perc, amikor a helyes önszeretet már nem feltétlenül az életért kiált. A nem várt sorscsapások talán csak ezt a percet hozzák közelebb.

 

Ami a katolikus egyház álláspontját, annak megkérdőjelezhetőségét, tragikus folyományait, illetve következetlen alkalmazását illeti, a történelem produkált már néhány furcsaságot. A leggroteszkebb jelenség nem is oly rég, a 18. században, Észak-Európában ütötte fel a fejét. Az öngyilkosságra készülők - mivel féltek a pokol tüzétől - szerettek volna gyónással, bűnbocsánattal és utolsó kenettel távozni e földi siralomvölgyből. Mivel erre nemigen mutatkozik lehetőség, ha a záróakkord maga is egy súlyos bűn, arra jutottak, hogy egy vadidegen (sok esetben gyerek!) meggyilkolása a legmegfelelőbb megoldás. Hiszen tutira halálbüntetést kapnak, amely előtt simán begyűjthetik a feloldozást... Mondhatjuk, hogy ez csupán rés a pajzson, kiskapuzás, a dogmák cinikus kijátszása. Azonban arról sokat elárul, hogy az egyháznak milyen mértékben sikerült közvetítenie, megértetnie és a hívekben bensővé formálnia a valódi morált. Ha nem is ilyen tragikus, de legalább ennyire megkérdőjelezhető azok szentté avatása, akik gyakorlatilag önként választották a nagyon is elkerülhető halált. Gyakran emlegetem Sziénai Katalin esetét, aki - harminchárom évesen (!!!) - odáig ment az önsanyargatásban, hogy élete utolsó hónapjában már vizet sem vett magához. Ez természetesen teljes kiszáradáshoz, vére besűrűsödéséhez, stroke-hoz és halálhoz vezetett. Érdekes, hogy amennyiben az öngyilkosság - vagy tapintatosan fogalmazva: a programozott halál - vallási színezetet kap, rögtön lekerül róla az égbekiáltó bűn bélyege, mi több, az egyház etalonként tárja elénk. Sziénai Katalint halála után nem sokkal szentté avatják, majd fél évezreddel később, 1999-ben II. János Pál pápa egyenesen Európa védőszentjeinek sorába emeli. Valami piszok nagy baj van a katolikus morállal, ha ennyire nem a tettek számítanak. Ha nyaktól lefelé bénán a halált választom, súlyos bűnt követek el. Ha tökéletes egészségnek örvendve Istenhez igyekszem, az kitüntetendő cselekedet. Van élő ember, aki érti ezt?

 

Nyakunkon a karácsony, s a mítosz úgy tartja: ilyenkor követik el a legtöbb öngyilkosságot. Valójában ez is csak egy a nép ajkán élő számos tévhit közül. Sem a hazai, sem a nemzetközi statisztikák nem igazolják vissza e bulváros hiedelmet. Meggyőződésem szerint ez kifejezetten jó hír. Nem elsősorban azért - bár ez sem mellékes szempont -, mert az ilyen tragédiák tönkreteszik az érintett család ünnepét. Sokkal inkább azért, mert a karácsonyi öngyilkosságok egyértelműen magányról és depresszióról árulkodnak. Ezek pedig olyan problémák, melyek bőven orvosolhatóak.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://teveszmek.blog.hu/api/trackback/id/tr1315339054

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Zabalint 2019.12.09. 10:29:41

Egyetértek azzal, amit az öngyilkosságról írsz, azonban itt is megmutatkozik ugyanaz a kettős mércéd, ami az összes cikkedet jellemzi:
Más véleményét (vallásosak, liberálisok, balosok, bárki aki nem ért veled egyet) normatív erkölcsi ítéletként értékeled, míg a sajátodat ezektől függetlennek, így próbálod beállítani azt, hogy nálad csak a ne lop, ne ölj az erkölcs, minden ami azután van, az vélemény vagy logika, de nem erkölcsi jellegű. Holott valójában te is ugyanúgy ítélkezel azok felett, akik nem úgy élnek, ahogy szerinted élniük kellene.

G. Nagy László 2019.12.09. 14:17:34

@Zabalint: Azért vagyok pokoli zavarban, mert eddig olyan képem volt magamról, hogy egyszerűen és közérthetően fogalmazok. Te nagyságrendekkel értelmesebb vagy az átlagnál. Viszont ha még neked sem sikerül helyesen átadnom a mondanivalómat, úgy egészen biztosan velem van a baj.

Ahogy már többször is megfogalmaztam, ítélkezni 3 szinten lehet.

1.) Az első a MORÁLIS szint. Ez az a terület, ahol nincs apelláta. Ne ölj, ne lopj, ne alkalmazz erőszakot, stb. Ez a LIBERÁLIS MINIMUM, ha úgy tetszik, a civilizált emberiség erkölcsi közös nevezője. A vallásokkal, a konzervatív vonallal és a mimóza cenzúralovagokkal az a bajom, hogy kitágítják ezt a kört, s bűnösnek/tiltottnak kiáltanak ki ezeken felül még egy csomó mindent. (A vallás beleszól a szexualitásodba; a jobboldal felháborodik, ha nem akarsz önként meghalni a nemzetért; a baloldal fasizmust és rasszizmust kiált, ha olyan szavakat használsz, amelyet önkényesen tiltólistára pakolt.)

2.) A második szint a minőség szintje. Értelmes ember nem vitatja el tőlem, hogy minőségibb életet élhetsz, ha gyűlölködés helyett szeretsz; ha éhezés helyett jóllaksz; ha kövér test helyett sportosat viselsz; ha egészséges, elegáns, ápolt, gazdag, művelt, okos, vidám és jóindulatú vagy. Tegyük fel, hogy féltékenykedsz a postásfiúra, s otthon jeleneteket rendezel. Ez nem bűn, csupán lúzerség, pszichológiai zsákutca. Amikor ezt a negatív kritikát megfogalmazom, NEM ERKÖLCSILEG ítéllek el. Azt teszel, amit akarsz. (Ha már kést is rántasz, úgy áthajóztál a morál területére, ott már muszáj volna lefognom a kezed.) De muszáj állást foglalnom, s muszáj elmondanom, hogy ezzel a (nem bűnös, csak oltári béna) magatartással mindent tönkreteszel magad körül. E minőségi kritikának mindig van mérhető, sokszor pszichológiai kutatásokkal alátámasztott, OBJEKTÍV háttere.

3. A harmadik szint az ízlések szintje. Te az Xboxot szereted, én a pókert. Fikázhatom az Xboxot nyugodtan, ahhoz is jogom van, ám ez csupán SZUBJEKTÍV ítélet.

Írásaimban igyekszem ezeket markánsan megkülönböztetni egymástól, de lehet, hogy ez nem minden esetben sikerül. A lényeg: az első kalapba sorolt, MORÁLIS elvárások KIKÉNYSZERÍTHETŐK. Ha gyilkolni akarsz, lefoghatom a kezed. Ha ki akarsz rabolni, jogom van megvédeni magam. Ezzel szemben a minőségi és az ízlésbeli szempontok sohasem KIKÉNYSZERÍTHETŐK. Amikor egy állam akarja meghatározni a hajviseletedet, vagy a szexuális magatartásodat, esetleg azt, hogy mit olvashatsz, mit mondhatsz, mit publikálhatsz, olyankor olyan dolgokat pakol a MORALITÁS kalapjába, melyek nem oda valók. Amikor ezeket törvényi erővel KÉNYSZERÍTI, úgy a hatalom követ el erkölcstelenséget.

Ez így elég érthető, jól hiszem?

Zabalint 2019.12.10. 14:36:32

@G. Nagy László:
A kettős mércét ott gyakorlod, hogy mások ítéletét igyekszel az 1-es kategóriába sorolni, a sajátodat meg 2-esbe.

G. Nagy László 2019.12.10. 15:56:51

@Zabalint: Ha csak egy picit is jó vagy hozzám, úgy - a személyiségfejlődésemet szem előtt tartva - mutatsz legalább EGYETLEN példát.

G. Nagy László 2019.12.10. 16:09:44

@Zabalint: Szerintem nem fogsz ilyet találni. Amikor mások ítéletéről azt mondom, hogy morális jellegű, azt mindig nagyon is kézzelfogható ismérvek alapján teszem.

A) A különböző vallások önkényesen BŰN-nek ítélnek valamit (homoszexualitást, házasságon kívüli szexet, bármit). Ők maguk használják a BŰN kifejezést, nem én találom ki.

B) Amikor az állam tilt, vagy büntet, azzal - leszámítva a formális szabálysértéseket - automatikusan átlép a morál területére. Amikor tiltja a könnyű drogok fogyasztást, azzal azt mondja: bűnt követsz el, ha teszed. Nem azt mondja, hogy KUTATÁSOK SZERINT ÁRTALMAS, mert ez volna a második kalap. Kifejezetten tilt és büntet.

C) Amikor valaki KÖTELESSÉG-ről beszél, azzal is automatikusan moralizál. Természetesen ez egy üres halmaz. Nem létezik olyan, hogy kötelesség, csakis önként vállalt felelősség. Ez a liberális gondolkodás egyik alapköve.

Náézzük a másik oldalt: Az erőszakos bűncselekményeken és a lopáson kívül nem mondom semmire azt, hogy bűn. Nem tiltok, nem büntetek. Tagadom a kötelességek létezését. Hol látsz olyat, ahol bárkit erkölcsileg ítélnék el?