Nem mindenki szereti használni az agyát. Nem is mindenki tudja. Sokaknak elég az, ha az Írás megmondja, mikor mit kell tenniük. Mi több, sokan azt gondolják, hogy ez Isten legfőbb funkciója: parancsokat osztogatni a hétköznapi létezés apró-cseprő ügyei mentén. Nem is tévedhetnének nagyobbat.

Az ábrahámi vallások követőit - közel ötmilliárd embert - különösen jellemez ez az attitűd. A legtöbbjüket egyáltalán nem zavarja, hogy különböző nevekkel illetve pont ugyanazt az istent, az Ószövetség istenét imádják. Azon sem akadnak fenn, hogy ez az isten a különböző nevein különböző elvárásokat támaszt híveivel szemben. Nem okoz gondot számukra, hogy ezt az istent még soha senki sem látta, így erősen sanszos, hogy parancsolatait is emberi elme szülte. És végül azon is simán túllépnek, hogy e parancsolatok oroszlánrésze tökéletesen értelmetlen; néha kifejezetten káros, sokszor csupán formális és felesleges.

Az ortodox zsidóknak meglehetősen sok előírást kell betartaniuk. Különösen a szombat kapcsán - elképesztően sok energiát áldoznak arra, hogy valahogy átverjék, kijátssszák Jáhvét. Nem gyújthatnak lámpát, de ha az automata kapcsoló működésbe lép, csak mossák kezeiket... Nem léphetnek ki az utcára, de ha a belváros fölött egy drótkötelet - eruvot - feszítenek ki, a Teremtő rögtön úgy látja, mintha továbbra is egy belső térben mozognának... Ők így mondják: a rabbinikus hagyomány megenged némi rugalmasságot. Ahelyett, hogy a józan eszükre hagyatkozva szakítanának az immáron semmire sem jó tradíciókkal, kínosan őrzik mindet, mintha ez volna a lényeg; mintha ezen múlna a jövő. Az iszlám annyival rosszabb, hogy kifejezetten térítő vallás. Itt is sok a formális előírás, de még ez a legkevésbé bántó. Amikor azt látjuk, hogy a Korán közel száz helyen buzdít erőszakra a hitetlenekkel szemben, akkor aligha gondolhatjuk, hogy ez volna az egyetemes emberi erkölcs netovábbja. A három ábrahámi gyökerű felekezet közül még a kereszténység tűnik messze a legjózanabbnak. De azért a legtöbben erre sem alapoznánk az életünket. Elég csak Mózes kőtábláira emlékeztetnünk: a tíz parancsolatból mindössze kettőnek van köze a kötelező morálhoz. A kereszténység egyébként is sportot űz abból, hogy híveiben dagassza a bűntudatot - totál mindegy, van-e bármi alapja vagy sem. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy erkölcsi iránytűként e vallások rettenetesen vizsgáznak.

Persze nem az a legnagyobb baj, hogy a vizsgált felekezetek elbuknak az egyetemes morál szigorlatán. Az alapprobléma az, ha a Teremtőre tekintünk úgy, mintha valami smasszer, de minimum erkölcscsősz volna. Ez Isten olyan szintű lefokozása, hogy akár fel is húzhatná az orrát rajta, ha sértődékeny volna.

Még emlékszem a 10-12 évvel ezelőtti szombat délelőttökre. Mint az apukák többsége, ilyenkor én jártam végig a környék összes játszóterét a gyerkőcökkel. Figyeltem, hogy jönnek ki egymással, illetve más apróságokkal. A legkevésbé sem kívántam fegyelmezni őket. Ha muszáj volt (mert veszélyeztették egymást, vagy magukat), természetesen megtettem, de a legboldogabb akkor voltam, ha konfliktus esetén maguktól megállapodásra jutottak. Ha nincs szükség felsőbb hatalomra, úgy jobb megmaradni a háttérben. Valahogy így képzelem Isten szerepét és jelenlétét is. Hiszem, hogy mosolyog a felhők felett, ha békésen létezünk egymás mellett. Látom magam előtt, milyen borús, ha gyilkoljuk egymást. S meggyőződésem, hogy kifejezetten haragos, ha az ő nevében pusztítunk. Isten mindazonáltal nem csendőr és nem börtönőr. Nem csap oda minden pisszenésre. Még csak nem is rabbi, vagy törvényalkotó. Hagyja, hogy felnőtt módon megszövegezzük életünk szükséges játékszabályait. Nem akar fegyelmezni. Alig várja, hogy felnőjünk mellé, hogy érett, majdhogynem egyenrangú társaira, s ne vásott kölykeire tekinthessen. 

Mire való tehát az Isten, ha nem arra, hogy parancsolatokkal és büntetésekkel kordában tartsa létezésünket? A magam részéről úgy gondolom: a homo sapiens küldetése az, hogy társ legyen a teremtésben. Hogy alkosson. És hiszem azt is, hogy minden egyes emberben szunnyad valamiféle kreativitás. Beethoven mindig azt mondta: ő nem kivételes tehetség, csupán lekottázza azt, amit a Teremtő sugall számára. Hitem szerint mindannyian így vagyunk ezzel. A legtöbben nem vagyunk Beethovenhez mérhető zsenik, viszont mind megkapjuk az alkotáshoz, a teremtéshez szükséges impulzusokat, intuíciókat, áldásokat. A legtöbbször magunk sem tudjuk, honnan érkezett az adott dallam, szó, vers, vagy gondolat. Időnk sincs végiggondolni, miért úgy érünk a labdába, ahogy, csak azt látjuk, hogy kapáslövésünk a hálóban köt ki. Felébredünk reggel egy vadonatúj ötlettel, mely megoldást kínál valamely komoly problémánkra. Sugallatot kapunk, hogy menni kell, vagy maradni; venni vagy eladni; emelni a tétet, avagy eldobni lapjainkat. Belekezdünk egy történetbe, egy kapcsolatba, egy munkába, egy vállalkozásba, és vakon bolyongunk egy ideig, majd azt tapasztaljuk, hogy ismeretlen eredetű segítségeket kapunk. Elménk futószalagon szállítja a kreatívabbnál kreatívabb mozaikdarabkákat, egészen addig, amíg a szükséges kép össze nem áll. Isten olyan gazdag és olyan bőkezű, hogy a legtöbben el sem tudjuk képzelni. Szinte bármit megkaphatunk, szinte bármilyen gondunk orvoslást nyerhet. Csak hit kell hozzá, nyitott elme és szeretet. Lemondóan, begubózva, magunkba fordulva, gyűlölködve nem sok babér terem senkinek.

Jómagam azt mondom: használjuk Istent arra, amire való! Kérjünk tőle áldást, sugallatot, sőt csodát! Ha az ábrahámi vallások szintjén vegetálunk, a Mennyei Atyát szigorúnak, haragosnak és örökké büntetőnek látva, úgy megfélemlített kisgyermekek maradunk csupán, akik az égvilágon semmit sem profitálnak a Teremtő elképesztő gazdagságából. Mint akik megkapták a tűzpiros Ferrarit, de soha ki sem hajtanak a garázsból. Mindannyian többre születtünk.