Mindannyian tisztában vagyunk a hétköznapi hit óriási jelentőségével. "Higgy magadban! Higgy a munkádban, a teljesítményedben! Légy kitartó, elszánt, megingathatatlan!" Ez mind oké, ha e világi célokról beszélünk. De mi a helyzet a vallásos hittel? Ki profitál abból, ha transzcendens dolgokban hiszünk?

Érteni vélem a jézusi tanítást a szeretetről: semmi sem fontosabb annál, mint hogy ne okozzunk felesleges fájdalmat senkinek. Érteni vélem az ószövetségi törvényeket: valaha mindnek volt valami praktikus haszna. Érteni vélem azt is, hogy az intézményesült kereszténység a bűnre és a bűnbánatra helyezte a hangsúlyt: nincs annál hatékonyabb módja a lelkeken való uralkodásnak, mint amikor mindenki lehajtott fejjel jár. A vallásos hit jelentőségét azonban nem igazán értem. Szeretni, felfogni az erkölcsi parancsolatokat, szabálykövető módon létezni - ez mind simán megy mindenfajta transzcendens fantáziajáték nélkül is. A vallások többsége mégis kulcsfontosságúnak ítéli a hit meglétét. A magam részéről megpróbálok mindenesetre néhány lehetséges magyarázatot összeszedni, miért is oly lényeges ez.

HITELESSÉG

Minden vallás alapvető célja, hogy híveit valamiféle cselekvésre, magatartásra rávegye. Ebbe beletartozhat a rituálék sokszínűsége, az adott felekezet erkölcsi kódexének betartása, az adakozás, a térítés, a közösség szolgálata, bármi. A nyáj persze számos módon motiválható. Lehet arra hivatkozni, hogy a törvények betartása egybevág az egyén testi-lelki szükségleteivel, csakhogy ez esetben szimpla életmód-tanácsadásról, esetleg pszichoterápiáról beszélünk, nem pedig vallásról. Ha viszont nem az egyén evidens érdeke kerül a fókuszba, hanem az egyház fogalmaz meg kötelező elvárásokat, úgy azoknak muszáj valamiféle hiteles hátteret adni. Amikor Mózes lejött a hegyről a kőtáblákkal, nem mondhatta, hogy az azokra vésett parancsolatok a saját fejéből pattantak ki, mert így üres, öncélú tekintélyelvűséget hirdetett volna. Ha viszont Jahve akaratát közvetíti, az mindjárt más, annak azért van súlya - már ha elég hiszékeny a befogadó közeg. Az egyes felekezetek szemszögéből tekintve ez lehet az alapja annak, hogy a hitet oly magas polcra helyezik.

FANATIZMUS

Továbbra is az adott vallás aspektusainál maradva: ha bárkit fanatikus tettekre kívánunk rávenni, az biztosan nem fog menni fanatikus hit nélkül. Az elvakult hit keserű gyümölcse szélsőséges esetben a terrorizmus - az ideológiai hátteret adhatja az iszlám, a nácizmus, vagy épp a kommunizmus is; a vallásos megszállottsághoz még istenség sem kell feltétlenül. A kereszténység elmúlt kétezer esztendeje sem a jézusi szeretet töretlen, jámbor hirdetéséről szólt; a terror itt is felütötte a fejét. Akár a vallásháborúkra, akár az inkvizíció intézményére, akár a britek által terrorszervezetnek minősített IRA működésére emlékezünk, ezek mind a katolicizmushoz köthetők. Persze Luther és Kálvin sem a szelídségükről voltak híresek. "Az értelmet át kell verni, meg kell vakítani, és el kell pusztítani. A hitnek lábbal kell taposnia minden értelmet, érzéket és megértést, és bármit is lát, figyelmen kívül kell hagyni és... semmit sem ismerni, csak az Úr szavát." Ezek Luther mondatai - aligha lehetne találóbban megfogalmazni a fanatizmus lényegét. Most képzeljük el mindezek ellenpólusát: az ezredforduló kényelmes jólétben élő nyugati polgárát, aki vendéglőbe, színházba, koncertre, focimeccsre jár. Vajon kíván-e az ilyen háborúzni? Rá lehet-e venni őrült, fanatikus tettekre? Le lehet-e nyomni a torkán bármiféle vakhitet? Aligha. A jómódú, kiegyensúlyozott embertől távol áll a vallásos megszállottság - a káoszteremtők ezt pontosan tudják.

VILÁGÍTÓTORONY

Érdemes az egyén szemszögéből is felmérni a vallásos hit dolgát. A legtöbb érintett úgy nyilatkozik: szükséges számára egy külső irányjelző, egy amolyan világítótorony, amely mutatja, merre érdemes hajózni. Ez annak az embernek az attitűdje, aki a Sínai-hegy lábánál várja a visszatérő Mózest, és örül a kőtábláknak. Örül annak, hogy megmondják: miként kell élnie. Számomra ez borzasztó fura és idegen. Az életünket ezerféle módon berendezhetjük, ám az bizonyos, hogy az útjelzőinket három különböző kosárból fogjuk válogatni. Lesznek olyanok, amelyeket a személyes ízlésünk formál. Hogy megyünk-e misére vasárnap; hogy gyújtunk-e lámpát sabbat idején; hogy kívánunk-e naponta ötször imádkozni; vagy épp hogy használunk-e füstölőket az otthonunkban. A második kosár a tudományé: mondjon bárki bármit, sosem fogunk megpróbálni csokidiétával fogyni, vagy birkavesével földrengést megelőzni. Az emberiség sok ezer év alatt felhalmozott tudományos megfigyelése épp elég ahhoz, hogy ezek ismeretében egészséges, hatékony és kielégítő életmódot folytassunk. A harmadik pillér a morál: ne bántsunk másokat! Ez egy rendkívül szimpla, minden ember szívébe írt, génjeibe kódolt instrukció. Kész is vagyunk, és azt látjuk: a vallásos hitnek semmiféle valós funkciója nem maradt a hétköznapi iránymutatás terén. 

János evangéliuma szerint Tamás épp nem volt a többi tanítvánnyal, amikor a halálból visszatért Megváltó első ízben megjelent számukra. Amikor utólag beszámoltak neki a kopogtatás nélkül érkező, váratlan vendégről, Tamás teljesen adekvát módon reagált: "Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem." Szerencséje volt, mert Jézus egy bő héttel később ismét megjelent körükben, s valójában semmiféle kifogást sem támasztott a tapasztalással szemben: "Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba!" Az engedékenységet mindenesetre némi szemrehányás is követi: "Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek." Számomra kissé lehangoló, hogy János olyan mondatokat ad Jézus szájába, amelyek visszatérést jelentenek az ószövetségi szellemhez, vagyis a vakhit itt is értékesebbnek ítéltetik a bizonyosságnál. Tamáson rajta is ragad a hitetlen jelző, s bár az egyház szentként tartja számon, e tettét a templomi szószékről nem sűrűn dicsérik. Pedig Tamás helyesen járt el: ahol van mód a tudományos megtapasztalásra, ott aligha érdemes a vallásos hit gyengécske fényű világítótornyára hagyatkozni.

GONDVISELÉS

Ez az az elem, amelynek az egyén szempontjából lehet valódi értelme, létjogosultsága. Száguldozunk egy rideg kődarabon a táguló világegyetemben, kiszolgáltatva természeti katasztrófáknak, járványoknak és a saját ostobaságainknak. Halvány fogalmunk sincs, mit hoz a holnap, meddig tart a földi létünk, s hogy van-e bármi azon túl. Egy ilyen végtelenül bizonytalan világban sokaknak jólesik a tudat, hogy nem vagyunk magunkra hagyva; a Teremtő rajtunk tartja óvó tekintetét. Vigaszt jelent a feltámadás ígérete is. Ahogy múlik az idő, egyre sűrűbben járunk temetésekre - akármilyen gyermeteg ábránd is, hogy eltávozott szeretteinkkel a túlvilágon újra találkozunk, más reményünk erre aligha akad. Az isteni gondviselésben való hit ártatlan és ártalmatlan dolog, jóllehet merev dogmarendszerrel bíró, intézményesült vallás ehhez a legkevésbé sem szükséges.

ISTENI SZEMMEL

Ha a hívőt és hitetlent kívánjuk költői módon szembeállítani, sokan a Golgotához, egész pontosan a Megváltóval együtt megfeszített két latorhoz térünk vissza. Pilinszky így ír: "Ismerem Jézus éjszakáit, és a bal lator istentelen magányát." Mit is mond a szóban forgó gonosztevő? "Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg hát magad és minket is!" Ez közel sem ugyanaz a hang, mint a csúfolódó bámészkodóké. Ebbe bele lehet látni a hitet. No nem a vallásos jellegűt, hanem a hétköznapit, a túlélésre játszót, azét, aki nem adja fel, amíg le nem fújták a meccset. Ez volna hát az istentelen magány? Hiszen ezt mindannyian ismerjük... A jobb lator rászól: "Nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi tetteink méltó jutalmát kapjuk. De ő nem csinált semmi rosszat." Látszik, hogy képben van; korrekt a helyzetértékelése és a hozzáállása is. Azután Jézushoz fordul: "Emlékezzél meg rólam országodban!" Úgy tűnik, ennyi elég is. Pár jó szó és egy csipetnyi hit, s már kész is vagyunk: "Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban." - így hangzik a krisztusi ígéret. Vajon mi a jobb lator kiemelkedő, jutalmat érdemlő erénye? A bűnbánat? A tisztességes bánásmód? Ezek minden ép lelkű embert jellemeznek, s alapvető kellékei a földi létezésnek. A túlvilágban való hit? Csakhogy az nem érdem. Ez vagy van, vagy nincs - aligha rajtunk múlik. Tudással, tanulással, gyakorlással nem igazán fejleszthető a hiszékenység. Sőt.

Ha létezik bármiféle mindenható istenség, az ő szemével nézve nem oszt, nem szoroz, hogy hányan hisznek benne; hatalmát, teremtő erejét, tökéletességét ez a legkevésbé sem befolyásolja. Ha létezik bármiféle istenség, amely az utolsó ítéletkor arra teszi a hangsúlyt, hogy az érintett hisz-e benne, úgy az egy gőgös, felfuvalkodott hólyag volna, nem pedig jóságos mennyei atya.

***

Továbbra sem látom át, mit nyújt a világ számára a vallásos hit. Jézus rendes fickó és okos dolgokat tanít - ezt nem nehéz belátni, ám útravalóinak zöme a földi létezésben jelent segítséget. A gerincünk belül épül, az iránytűnket a szívünkben hordjuk - a transzcendencia ehhez nem sokat ad hozzá. Jó érzés hinni, hogy valahol vigyáznak ránk, ám jómagam sosem venném a bátorságot, hogy ezt az erőt Odinnak, Jáhvénak, vagy Ozirisznek kereszteljem, s kisded fantáziavilágomat tévedhetetlen vallássá dagasszam. Ha Isten létezik is, nem szól, nem jelez, nem mutatja meg magát. Vagy legalábbis nem sűrűn és közel sem mindenkinek.