Ülök a pesti dugóban, s autóm rádiójából idiótábbnál idiótább reklámok árasztanak el. Ezt persze még elviselném valahogy, viszont nincs olyan hirdetésblokk, amelyben ne szerepelne valamely stresszoldó, kedélyjavító, szorongáscsökkentő gyógyszer. Különösen bírom, amikor negédes hangon hozzáteszik: "már 12 éves kortól alkalmazható". Tényleg ez a legjobb módja annak hogy megbirkózzunk lelki terheinkkel? És tényleg már gyerekkorban rá kell szoktatni mindenkit a rendszeres gyógyszerszedésre?

Oké, én elhiszem, hogy a vény nélkül kapható készítmények többsége ártalmatlan. Nem vitatom a citromfű, a levendula és a macskagyökér áldásos hatásait sem. Azzal is tisztában vagyok, hogy a pánikbetegség, a generalizált szorongásos zavar, vagy épp a súlyos depresszió nem vicc, hanem komoly segítséget, akár gyógyszeres kezelést is igényel. Ám ezek csupán ritka, marginális esetek. A széles többségnek nincs szüksége semmiféle medicinára. Egész egyszerűen azért, mert ezekkel csupán a szőnyeg alá söprik a problémát. A magam részéről sokkal inkább Kate Middleton álláspontját osztom: "A szorongással kapcsolatban az a megoldás, hogy megfordulunk és szembenézünk vele. Sokkal kevésbé ijesztő, amikor belebámulunk az arcába, mint amikor üldöz és sarokba szorít."

A pszichológia avatott szakemberei e ponton felszisszennek, s azonnal tiltakozni kezdenek, mondván: a beazonosított, konkrét félelmekkel talán szembe lehet nézni, no de a valódi szorongásnak pont az a lényege, hogy nem ismerjük az eredetét, halvány lövésünk sincs, mitől is szorongunk. Még ha igazuk is van, azt azért senki sem állítja, hogy feltárhatatlan jelenségről van szó. Fritz Riemann német pszichológus legismertebb könyvében, A szorongás alapformái című műben négy kiindulópontot vázol fel, s meggyőzően állítja, hogy csaknem minden eset visszavezethető ezek valamelyikére. Négy elemi emberi szükségletet különböztet meg, amelyek két ellentétpárra oszthatók. Ezek mindegyike magával hozza a rá jellemző félelmet és szorongást. Az első pár az egyéniséggé válás szükséglete szemben a másokhoz való odatartozás szükségletével; a második pár a változás szüksége az állandóság szükséglete ellenében. "Szorongás mindig ott lép föl, ahol olyan szituációban találjuk magunkat, amivel szemben nem, vagy még nem álljuk meg a helyünket. Minden fejlődés, minden, az éréshez vezető lépés szorongással van összekötve, hiszen az vezet át minket valami újba, addig nem tudottba, nem ismertbe, olyan belső vagy külső szituációkba, amelyeket még nem éltünk át, és amelyekben még nem szereztünk tapasztalatokat. Minden új, ismeretlen, először megteendő vagy megélendő dolog magában rejti a kaland élvezetét és a kockázat örömét - és a szorongást is. Minthogy életünk mindig valami újba, járatlanba és meg nem tapasztaltba vezet, a szorongás folytonos útitársunk."

• EGYÉNISÉGGÉ VÁLÁS SZÜKSÉGLETE - Skizoid szorongásról beszélünk, amikor a szeretettől és az elkötelezettségtől való félelem a domináns. Ha teljességgel megrekedünk a tipikusban, a kollektívban; ha túlságosan alkalmazkodók vagyunk és temérdek áldozatot hozunk másokért, úgy azt kockáztatjuk, hogy feladjuk az énünket, a függetlenségünket, és valami döntő jelentőségűvel adósa maradunk emberi méltóságunknak. Röviden: belezuhanunk az altruizmus csapdájába, melyet számos vallás és ideológia kínál hamis cukormázzal nyakon öntve. A szorongásnak ezt a fajtáját a magam részéről egyáltalán nem érzem kivédhetetlennek. Csupán annyit kell tudatosítanunk önmagunkban, hogy az önzés olyan erény, amely a legkevésbé sem zárja ki az együttműködést, a barátságot, a szerelmet, a közösségépítést. Attól, hogy elsősorban a saját elégedettségünket hajszoljuk, még egyáltalán nem lehetetlen, hogy másokat is boldoggá tegyünk. Mi több: ez az egyetlen lehetséges utunk. 
• MÁSOKHOZ VALÓ TARTOZÁS IGÉNYE - Depresszív szorongás jelentkezik, ha a magányosságtól és az önmegvalósítástól rettegünk. "Minél inkább megkülönböztetjük magunkat másoktól, annál magányosabbak leszünk, s ilyenképpen ki vagyunk téve a bizonytalanságnak, a meg nem értettségnek, az elutasítottságnak és bizonyos körülmények között annak, hogy harcot hirdetnek ellenünk." Hitem szerint ez a legkönnyebben kezelhető eset (bár lehet, hogy csak azért gondolom, mert sosem voltam igazán magányos). Ha az ember lefelé lóg ki a sorból - ápolatlan, igénytelen, barátságtalan -, úgy joggal marad magára. Ha azonban különcség a kiválóságot célozza, úgy aligha fenyeget az elszigetelődés réme.
• VÁLTOZÁSRA VALÓ TÖREKVÉS - Hiszteroid szorongásnak nevezzük, amikor a megkötöttségtől, a monotonitástól, az állandóságtól menekülünk. Félünk attól, hogy fogva tartanak a szabályok, a törvények, a társadalmi, közösségi szokások, s életünk egyhangúságba, unalomba fullad. Nos, hacsak nem élünk Észak-Koreában, vagy más, ehhez hasonló diktatúrában, úgy egyedül rajtunk múlik, mely szokásokat, rutinokat, rituálékat visszük magunkkal és melyeket hajítjuk a kukába. Ha apánk és nagyapánk is ügyvéd volt, mi attól még beülhetünk a dobok mögé egy punkrock zenekarban. Ha az egész falu katolikus, attól mi még lazán lehetünk buddhisták. És lehet, hogy harminc éven át szigorú monogámiában éltünk, holnaptól akár három szeretőt is tarthatunk. Vagy fordítva. Belső korlátokról beszélünk, melyek könnyedén lebonthatók, szétzúzhatók.
• AZ ÁLLANDÓSÁG SZÜKSÉGLETE - Kényszeres szorongás jellemzi azokat, akiknek démonvilágát a bizonytalanság és a változás uralják. Jómagam, ha valaha is komoly szorongást éreztem, az mindig ebbe a kategóriába tartozott. Kilépni a komfortzónából, belefogni valami új dologba, amiben nincs tapasztalatom, rutinom, gyakorlatom - számomra maga a rémálom. Az egész létezésem, működésem, életfilozófiám arról szól, hogy igyekszem megtervezni és kontroll alatt tartani a saját világomat. Próbálok minden körülmények közt helyesen gazdálkodni az erőforrásaimmal és kerülni a kiszámíthatatlan helyzeteket. Valószínűleg a pókertermeket is csupán vezeklésképpen látogatom immáron tizenöt esztendeje - itt aztán minden váratlan megtörténik, ami csak megtörténhet. Nem csupán személyes érintettségem miatt érzem e kategóriát a legsúlyosabb tehernek, de azért is, mert itt vagyunk a legkiszolgáltatottabbak. A másik három esetben szinte minden rajtunk áll. Lehetünk különcök, vagy a tömegbe simulók; élhetünk változatos életet - mindezt magunk teremtjük szabad akaratunkból. Az állandóság azonban csupán illúzió, a létezés lényege a folyamatos, megállíthatatlan változás. E téren legfeljebb annyit tehetünk, hogy kellő alázattal viseljük mindazt, amire a legkevesebb ráhatásunk sincsen.

Amikor a nemrég elhunyt Csíkszentmihályi Mihály által bevezetett flow fogalmáról beszélünk, valójában a létezés azon sávját jelöljük ki, amelyben a képességeink és a megoldandó nehézségeink egymásra rímelnek. A szorongás mindig akkor jelentkezik, amikor bedőlünk azon népi "bölcsességnek", mely szerint: "teher alatt nő a pálma". Figyelembe véve, hogy a szorongásaink jórészt személyes döntéseink következményei, érdemes mindig annyi feladatot és gondot a nyakunkba venni, amellyel éppen az áramlatélmény tartományába kerülünk.

Ami pedig minden vitán felül áll: életmódunk döntően befolyásolja, hogy képes-e eluralkodni rajtunk a szorongás - legyen szó bármelyik válfajáról. Léteznek olyan pozitív attitűdök, szokások, tevékenységek, melyek csaknem minden lelki problémát távol tartanak, bármiféle gyógykészítménynél sokkal hatékonyabban:  

• rendszeres testmozgás,
• magas szintű tudatosság,
• fix napirend,
• kielégítő mennyiségű és minőségű alvás,
• kellő idő- és energiaráfordítás a mindennapi örömszerző tevékenységekre,
• meditáció.

Bár Szoboszlai Dominik simán a fiam lehetne, számos téren mégis igazi példaképként tekintek rá. Nem csupán a játéktudása, az önbizalma és a vagánysága imponáló, de az a tudatosság is, amellyel természetes szorongását kezeli. Minden meccs előtt meditál. A mérkőzéseken arra törekszik, hogy az első tíz percben annyiszor érjen labdába, ahányszor csak lehet. Jellemzően az egyszerű passzokat választja ebben a periódusban, ezekkel aligha hibázhat. Ezzel az eljárással felépíti a kellő magabiztosságot a következő nyolcvan percre. Tökéletes recept, hitem szerint ez az egyetlen járható út. Felvenni a kesztyűt. Fejest ugrani a pillanatba. Minden egyéb csak szánalmas menekülési kísérlet, halogató pótcselekvés. Az ital, a droghasználat, az öncsalás, a játszmázás a legrosszabbak. De valódi megoldást a gyógyszerek sem nyújtanak. Talán csak egy hangyányit elviselhetőbbé tesznek egy elcseszett, pocsék életet. Érdemes?