Míg Európában minden szempár Ukrajnára szegeződik, addig Ausztráliában jóval könnyedebb témák uralják a közbeszédet. Történt, hogy három férfiú kényelmesen elhelyezkedett egy domboldalon, s az arra elkocogó lányokat-asszonyokat pontozótáblákkal értékelni kezdték. Az egyik érintett nő annyira bepöccent, hogy nekiállt balhézni a srácokkal, s kamerájával rögzítette is az incidenst. Az ügy kapcsán számos cikk született, hétfőn a Balázsék című rádióműsorban is hosszasan foglalkoztak a témával. A stúdióban meglehetősen távoli álláspontok rajzolódtak ki.

Sebestyén Balázs szerint ha valakinek helyén van az önbecsülése, az nem akad fenn ilyesmin. Tudja magáról, hogy értékes és mosolyogva fut tovább, még akkor is, ha kapott pontszámai elmaradnak a maximumtól. Aki már elvégezte a szükséges önismereti munkát, azt a nőt három unatkozó lúzer véleménye sosem fogja kibillenteni lelki egyensúlyából. Abszolút igazat adok Balázsnak - még akkor is, ha saját helyzetét tekintve piszok nagy előnnyel bír;  ő maga talán még sosem kapott negatív visszajelzést megjelenése kapcsán - mindazonáltal a kérdés mégsem ennyire egyszerű. Még ha tökéletesen tisztában is vagyunk magunkkal; még ha egész elfogadhatónak számítunk is a húspiacon, a fizikai vonzerőnk tekintetében a legtöbben extra érzékenységet mutatunk. Talán vannak páran rajtam kívül, akik emlékeiben él még a VIVA TV Szexi vagy nem? című műsora. Ebben a meglehetősen gagyi produkcióban fiatal fiúk és lányok érkeztek a színpadra, a zsűri pedig - Majkával az élen - pontozással értékelte a látott arcot, testet és kisugárzást. Férfiasan bevallom, hogy a magam részéről sosem vállalkoznék hasonlóra. Bár elég vastag a bőr a képemen, s a hétköznapok során totálisan sebezhetetlennek érzem magam, egy ország-világ előtt elhangzó negatív kritika erősen eltalálná az Achilles-sarkamat. A magamfajta fickók - akik nem életük első, középiskolai szerelmével bútoroztak össze - bőven megtapasztalják, milyen érzés az, amikor egy nő nemet mond. Brutális, letaglózó és megsemmisítő, még akkor is, ha több száz alakalommal átéltük. Még akkor is, ha e sikertelen próbálkozások során a nők - és ezért nem tudok eléggé hálás lenni - az esetek túlnyomó többségében elképesztően tapintatosak, és lehetőség szerint nem kívánnak semmiféle fájdalmat okozni. Szóval: elképzeltem magam, ahogy kocogok a Margitszigeten, s három csajszi pontoz a rekortán pálya mentén.. hát... egy alacsony összpontszám egészen biztosan megviselne.

A rádiós beszélgetés során Rákóczi Feri felvetette, hogy vajon a pontozótáblákkal trollkodó srácoknak van-e bármiféle morális felelőssége ez ügyben. (Mindig öröm megtapasztalni, amikor értelmes emberek vitáznak, akik képesek szétszálazni és több oldalról is megvilágítani a kérdést.) Balázs szerint nincs, Feri ugyanakkor kifejtette: ez az útburkoló munkások füttyögésével egyenértékű cselekedet. A magam részéről ezt nem így látom. A melósok füttye bár rémesen prosztó, mindazonáltal nincs benne semmi bántó; mindenképpen pozitív visszajelzés, még ha nem is a legcizelláltabb formában. A pontozótáblák ugyanakkor közölhetnek lesújtó értékelést is, ami aligha esik jól bárkinek. Muszáj leszögezni: a három troll nem követett el semmiféle agressziót, tettük bőven belefér a szólásszabadság kereteibe. Akciójuk a maga módján még szellemes is. Jómagam azonban tartózkodnék az ilyesmitől, egészen egyszerűen azért, mert nem szeretnék kínos pillanatokat okozni senkinek. Ha létezik elismerést érdemlő attitűd, amelyet csodálok és messzemenően támogatok, az épp a magáért tenni akaró emberé; a túlsúlyosé, aki futócipőt húz és végigizzadja a kilométereket. Éppen ők azok, akik nem számíthatnak kiemelkedő pontokra. Éppen ők azok, akiknek még véletlenül sem szeretném elvenni a kedvét a sportolástól.

Ha már különböző szemszögekből vizsgáljuk a kérdést, muszáj egy percre kitérni a feminista narratívára is. A szóban forgó akciót - és rendszerint minden ehhez hasonlót - rémes szexizmusnak minősítik, holott a taglalt probléma nem igazán a férfi-női viszonyról, különbségekről, ellentétekről szól. Különösen nem feminista szemmel nézve. Ami engem illett, számomra világosak a férfiak és a nők közti differenciák. Pontosan tudom, hogy egy nő számára aligha létezik nagyobb kincs, mint a fizikai vonzereje. Ha ezt férfiként értéktelennek ítéljük, úgy az egész személyére mondunk nemet, ami megsemmisítő csapás lehet egy önbizalom-hiányos lány számára. (Ahogy fent már szó esett róla, egy pasinak is rém kínos a lepontozás, mi azonban számos egyéb vonzalmi kapcsolóval - dominancia, intelligencia, humor, státusz, pénz - kompenzálhatjuk a jó külső hiányát.) A feminista narratíva azonban tagadja az evolúciós biológia igazságait és a kézzelfogható valóság tapasztalatait, s fennen hirdeti, hogy a nők - ivarszerveiket és hormonháztartásukat kivéve - semmiben sem különböznek tőlünk. Ha ez a képtelenség igaz, úgy mi értelme van annak, ha rémes szexizmust kiáltunk? Ha mindkét nemnek pontosan ugyanúgy fáj a megalázó kritika, úgy semmi alapja sincs a feminista kiállásnak; ebben az esetben nemétől függetlenül az embert kellene védeni, nem a nőt. 

Ami Rákóczi Feri hozzáállását illeti, a beszélgetés során néhol a politikai korrektség egészen vállalhatatlan mélységeibe ereszkedett. Amikor egy férfiember olyat állít, hogy a nők pontozása már szűk körben, egymás közt sem ildomos, az olyan szinten prűd álláspont, melyet aligha feltételeznék bármely egészséges fickóról. Egészen evidens valóság, hogy saját mércénk szerint a nap 24 órájában értékeljük a csajokat (ez egy teljesen öntudatlanul végbemenő, totálisan ösztönös folyamat), s adott esetben ezt meg is osztjuk férfitársainkkal. A világ legtermészetesebb dolga, hogy a nők is ugyanezt teszik - e téren tökéletesen felesleges bármiféle képmutatás. A konkrét eset kapcsán Rákóczi Feri a kéretlenséget nevezi fő problémának. Ebben természetesen van igazság, azonban itt egy olyan filozófia-pszichológiai problémával szembesülünk, amely évszázadok óta komoly fejtörést okoz a tudomány és a művészet nagy gondolkodói számára. Vajon szabad-e, kell-e, érdemes-e kéretlenül tükröt tartanunk a másik embernek? Vajon szükséges-e felnyitni a szemét annak, aki a mélységes sötétségben tapogatózik? A válasz nem egyszerű, hiszen mindazok, akik tanácsot, visszacsatolást, látleletet kérnek, már egészen bizonyosan elindultak az önfelfedezés útján, s nagy valószínűséggel sejtik is, merrefelé kell égető problémáikat keresni és rendbe rakni. Velük szemben pont azok szorulnak leginkább segítségre, akik nem is sejtik, hol a hiba, így eligazítást sem igazán tudnak kérni. Szerencsétlen bukdácsolásuk talán egy életen át tart, ha sosem kapnak kéretlen visszajelzést.

Szóval, férfitársaim, ha igazán jó fejek vagytok, úgy nem pontozzátok transzparens módon a csajokat, csupán diszkréten, egymás közt teszitek. No és ti, lányok-asszonyok, ha igazán jó fejek vagytok, úgy nem akadtok fenn az ilyesmin. A legközelebb, amikor a Margitszigeten - vagy épp Ausztrália parkjaiban - rójátok a köröket, s pár idétlen fószer pontozótáblákkal bírálja kecses mozgásotokat, jusson eszetekbe a Hugh Grant által alakított brit miniszterelnök instrukciója az Igazából szerelem című klasszikusból: "Mosoly, meghajlás és integetés." Így nem csak a lelketek marad háborítatlan, de még pár pluszpontra is simán szert tehettek...