Rendesen felkaptam a fejem, amikor elért a hír: egy jó adag paradicsomleves landolt Van Gogh egyik leghíresebb festményén, a brit Nemzeti Képtárban kiállított Napraforgók című alkotáson. Szerencsére az üveglappal védett vásznat nem érte kár, csupán a keretet; egy mindenesetre biztos: a két klímaaktivista kislány elérte célját. Napokig szerepeltek a világsajtóban. Ezen felbuzdulva a potsdami zöldek is kedvet kaptak, s most vasárnap krumplipürével küldték meg Claude Monet egyik legdrágább - 110 millió dollárt érő - képét. Az ember ilyenkor egy csekély mértékben megértő, hiszen világos, hogy a figyelemfelkeltés a cél és mi tagadás, nyolcmilliárdan utazunk ugyanebben. Másrészt azonban el is gondolkodunk: vajon meddig mehet el az ember, ha az érdeklődés középpontjába kíván kerülni?

Feldmár András egyik könyvében egy középkorú, magányos, depressziós nőről mesél, aki hosszú évekig járt hozzá terápiába. Meglehetősen sok idő kellett hozzá, míg páciensének sikerült előásnia tudata mélyéről egy fontos jelenetet. A nő még kislány, amolyan négyéves forma. Apjával, az elfoglalt üzletemberrel egy vasúti fülkében ülve utaznak. Ő rajzol valamit, s csillogó szemmel próbálja megmutatni az elkészült művet, ám apja ügyet sem vet rá... Természetesen értjük, hogy nem ezen a konkrét ponton siklott ki az érintett élete. Nyilvánvaló, hogy nem egyszeri esetről volt szó; a kislány bizonyára úgy töltötte gyermekkora jó részét, hogy szinte alig méltatták figyelemre, csak valamiért a vonatozós kép ragadt meg leginkább elméjében. Az igazság az, hogy az enyémben is elraktározódott, pedig van már tizenöt éve is, hogy olvastam. Azóta is mindig ez a jelenet ugrik be, akárhányszor felhangzik az "apa, nézd..." kezdetű mondat valamelyik leszármazottam részéről. Én ilyenkor az esetek 100%-ában félreteszek mindent, s érdeklődve végignézem az elém dugott idétlen TikTok videót, belehallgatok az épp aktuális gagyi slágerbe, vagy szentelek pár percet a legújabb iskolai sztoriknak, mert Feldmár története ott dörömböl bennem, világossá téve, mennyire életbevágó, hogy gyerekeink megfelelő figyelmet kapjanak. Sietve hozzáteszem persze, hogy a feltétlen szeretet nem jelent feltétlen rajongást és elfogadást. A magam részéről mindig mindent igyekszem józan kritikával illetni, s gyerkőceimet rávenni, hogy tömören, érdekfeszítő módon fogalmazzanak. El is mondom nekik: mi, a szüleik vagyunk az első és egyben az utolsó állomás az életükben, akiktől feltétlen figyelemre számíthatnak. Minden más közegben muszáj lesz valamiféle értéket nyújtaniuk, anélkül láthatatlanok maradnak.

Tudvalevő, hogy a figyelemért folytatott ádáz küzdelem épp annyira az evolúciós csaták része, mint ahogy az élelemért, vagy a szaporodás lehetőségéért harcolunk. Mindenki a saját mémjeit igyekszik terjeszteni, s totál mindegy, hogy ezt pozitív küldetéstudatnak, vagy az ego gőgös megnyilvánulásának tekintjük; annyi bizonyos, hogy genetikusan kódolt késztetésről van szó. Százezer esztendővel ezelőtt, amikor a homo sapiens megjelent a színen, agyunk már a mai méreteit mutatta. Ez első blikkre teljességgel indokolatlannak tűnik, hiszen semmiféle emelkedett szellemi tevékenységet nem folytattunk. Nem beszéltünk, a legprimitívebb eszközökön túl egyebet nem készítettünk, de még csak balos ideológiákat sem gyártottunk (pedig ahhoz aztán végképp nincs szükség kifinomult elmére). Márpedig az evolúció sosem pazarló; nyomós oka volt annak, hogy ekkora koponyát növesztettünk. Aligha találunk meggyőzőbb magyarázatot rá, mint hogy képesek legyünk kommunikálni, érvényesülni, udvarolni. Aki alkalmatlan arra, hogy felhívja magára a figyelmet, az irgalmatlan hátrányt szenved már az iskolában is, majd később a munkaerőpiacon, s legfőképp a párválasztás terén. Nincs tehát semmi rossz abban, ha reflektorfényre vágyunk, a kérdés csupán az: mennyire sportszerűek a módszereink.

Számos olyan cégvezetőt ismerek, akik imádják a saját hangjukat, és amikor csak lehet, pódiumot ácsolnak maguknak. A felesleges értekezletek oroszlánrésze ennek köszönhető: a hallgatóság adott, a szereplési vágy szabadon kiélhető. Egy vidéki nagyvállalat vezérigazgatója, akit az üzleti szférából van szerencsém ismerni, komoly alvászavarokkal küzd. Ebből fakad, hogy minden áldott munkanap kezdetén, fél hatkor (!!) értekezletet tart a teljes igazgatóság részvételével. (Mindenki számára nyilvánvaló, hogy még a heti találkozók is indokolatlanul gyakoriak; hogy a hajnali időpontot semmi sem magyarázza; és hogy nincs az a valamirevaló szakember, aki piaci javadalmazás mellett ezeken megjelenne. No de ha a főnök szomjas a figyelemre...) A munkahelyi vezetők ilyetén attitűdje a legkevésbé sem elegáns, erkölcsileg azonban nem igazán kifogásolható. A morális problémák ott kezdődnek, ahol az agresszió felüti a fejét.

Ha valaki olyan erőszakos cselekedettel követel figyelmet magának, ahol a pusztítás tárgya (vagy épp a humán áldozat) csupán szimbolikus kapcsolatban áll az akció valódi céljával, azt a hétköznapi szóhasználatban terrorizmusnak szoktuk nevezni. Káin és Ábel története elsősorban azért lényeges, mert megjeleníti az ősbűnt, az első terrorista cselekedetet. "Káin áldozatot vitt az Úrnak a föld terméséből. Ábel is vitt elsőszülött bárányaiból, azok kövérjéből. Az Úr rátekintett Ábelre és áldozatára, de Káinra és áldozatára nem tekintett. Káin emiatt nagy haragra gerjedt." A Bibliából nem derül ki, hogy miért e felemás figyelem; hogy miért volt Istennek tetsző az egyik áldozat, s miért maradt érdektelen a másik. Talán misztikus titok marad mindörökre. A sztori végét mindenesetre ismerjük: Káin brutálisan meggyilkolja testvérét. És még csak azt sem mondhatjuk, hogy hirtelen felindulásból tenné. Kicsalja Ábelt a mezőre, s amíg odaérnek, bőven volna ideje lehiggadni. Tudatos, eltervezett cselekedetről van tehát szó, melynek motivációja nem a harag, hanem a legpusztítóbb lélekméreg, az irigység. "Na erre majd biztosan felfigyel az Úr!" - valami ilyesmi járhatott Káin fejében. E közismert bibliai történetben minden együtt van, ami a terrorista tetteket jellemzi: elkeseredettség, boldogtalanság, az értéktelenség tudata, bosszúvágy, a moralitás teljes hiánya, fanatizmus és végtelen szomjúság a figyelemre, az elismerésre. Ugyanezt látjuk azóta is, akár iszlám merénylőkről, akár incel-őrültekről, akár BLM-forradalmárokról, akár londoni vagy potsdami klímaaktivistákról beszélünk.

Érdekes a brit Nemzeti Képtárban történt eset szimbolikája is. „Mi ér többet, a művészet vagy az élet? Jobban aggódsz egy festmény védelme miatt, mint az emberek és a bolygónk védelme miatt?" - tették fel a kérdést az elkövetők. Szerintük még a paradicsomlevesnek is volt üzenete: „A megélhetési költségek válsága az olajválság költségeinek része, az üzemanyag megfizethetetlen több millió fázó, éhező család számára. Még egy doboz levest sem engedhetnek meg maguknak.” Hitem szerint ezek rettenetes analógiák: erőltetettek, demagógak és semmi esetre sem nyújtanak morális megalapozást a vandalizmus e minősíthetetlen formájához. Ugyanakkor számomra talány, hogy miért pont Van Gogh festményére esett a választásuk. Ha létezik a világtörténelemben olyan festőművész, akinek a tehetsége és az adott korban való elismertsége között igazán mély a szakadék, úgy a holland zseni bizonyosan közéjük tartozik. Egész életében egyetlen képét sikerült eladnia, vagyis a legkevésbé sem kapta meg azt a figyelmet, amelyet - ma már magabiztosan kijelenthetjük - megérdemelt volna. Szóval: ha jómagam vandalizmusra hajló, figyelmet követelő klímaaktivista volnék, bizonyosan nem Van Gogh vásznait venném célba. (Ilyen tekintetben Claude Monet már valamivel jobb választás, jóllehet az ő pályafutása sem volt könnyű sétagalopp.)

Ember legyen a talpán, aki megmondja, mitől lett sikeres például Henri Matisse, s miért maradt ismeretlen oly sok - nem kevésbé tehetséges - francia kortársa. A fene se tudja, miért nem futott be korai haláláig Vincent Van Gogh. Azt sem fogjuk megtudni soha, miért tetszett Istennek Ábel áldozata, és miért hagyta hidegen Káiné. Nem mindig világos az, hogy miért kap az egyik ember reflektorfényt, vörös szőnyeget és irgalmatlan közfigyelmet, míg sokan mások az ismeretlenség homályában bukdácsolnak egy életen át. A józan erkölcsnek nincs mondanivalója e miértekről, ugyanakkor megingathatatlan a másik oldalon: akárhogy is alakul sorsunk e téren, egyszerűen nincs jogunk az erőszakhoz. És itt már mindegy, hogy gyermekkorunkban hogy bántak velünk, figyeltek-e ránk a szüleink. Ha békés és sportszerű eszközökkel nem megy az érvényesülés, úgy muszáj lesz csendes alázattal elfogadnunk, hogy minden tisztes igyekezetünk ellenére jelentéktelenek maradtunk. Mert akármilyen igazságtalannak is tűnik, de nem minden ember érdemel figyelmet.