"Én azt szeretném, ha a gyerekemet nem, hogy a telefon, de a mesterséges intelligencia használatára tanítanák meg az iskolában. Tanulja meg eredményesen használni a Google-t és tanulja meg, hogyan szűrje ki a hamis információkat az interneten. Legyen ebben jobb, mint annyi felnőtt ma...." - írja Facebook-bejegyzésében Ágoston László. "Tanulja meg, mi mindenre jó még a játékon túl is a kezébe adott miniatűr csoda: szerkesszen rajta képeket, szerezzen vele zenét, tegye többé az életét ezzel a páratlan eszközzel, aminek nagyobb a számítókapacitása, mint annak a gépnek volt, amivel Holdra szállt az emberiség."

Mindezekkel szemben ott a másik oldal: egy sor nyugat-európai ország, ahol már korábban bevezették a tiltó rendelkezést; a Nemzeti Pedagógus Kar, amely egyetért az irányvonallal; valamint a magyar szülők, akik a felmérések szerint 85%-ban a korlátozás mellett állnak. "A törvény és a kormányrendelet-tervezet jelentős előrelépést jelent a gyermekek, kamaszok és fiatalok mentális egészségének védelmében, amelyet számos tudományos, szakmai és szakértői érv, kutatás, tanulmány támaszt alá." – állapította meg közös állásfoglalásában Hal Melinda klinikai szakpszichológus, illetve Pöltl Ákos családbiztonsági szakértő.

A vélemények tehát megoszlanak, s jómagam - liberálisként - aligha fogok lándzsát törni egyik vagy másik álláspont mellett. Már csak azért sem, mert ez nem politikai, vagy erkölcsi természetű kérdés, hanem szimplán szakmai. Ha diák volnék, engem személy szerint rettenetesen zavarna, ha a szabadságomban ilyen mértékben korlátoznának. "Csesszék meg! Szervezzék meg úgy az órát, hogy ne kelljen mobiltelefont használni!" - fakadt ki a minap Boros Bánk Levente, azonban a másik oldal is nyugodtan mondhatná: Csesszék meg! Ne menjen tanárnak az, aki képtelen fegyelmet tartani, továbbá előadásával képtelen nagyobb élményt okozni, mint amilyen a telefonnyomkodás... Nyilván nem gondolom, hogy a tanulók többségétől valami hatalmas érettséget lehetne remélni, de azért - elvben - az sem lehetetlen, hogy nem a készülék irányítja a diákot, hanem fordítva. Jómagam például pont olyan telefonfüggő vagyok, mint bárki más, de például amikor strandra megyek, a mobilomat minden esetben otthon (a nyaralóban, a szállodában) hagyom, hiszen úszás és napozás közben semmi szükségem rá. Ugyanezt a tudatosságot az iskolások is magukévá tehetnék: a fontos és izgalmas órákon az iPhone maradhatna a zsebben. "Az okoseszközök és okostelefonok iskolai jelenléte csökkenti a diákok közötti beszélgetéseket, interakciókat, személyes kapcsolatot, ami elengedhetetlen a megfelelő idegrendszeri fejlődésükhöz, ahogyan szociális készségeik és érzelmi intelligenciájuk hatékonyságában is negatív szerepet játszik." Kates, Wu, és Coryn, 2018-as kutatásának megállapításai lényeges érvekkel támogatják a korlátozni szándékozókat. Viszont ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a telefon alapfunkciója mégiscsak a kommunikáció, a személyes interakciók teremtése. Talán a tanterem végében ülő Ádám sosem vinné randizni az első padban unatkozó Évát, ha a világ legálmosítóbb kémiaóráján nem írna rá messengeren valami könnyed hülyeséget, s a lány nem fordulna hátra, megvillantva vadakat megszelídítő mosolyát... Emlékszem, mi még - a szép emlékű nyolcvanas években - kézzel írt leveleket utaztattunk végig az osztályon. Azért az nagyon nem ugyanaz... A felnőttek világában sem más a helyzet. Az unalmas értekezleteken ugyanúgy mindenki a telefonját nyomkodja. Aki jól figyel, ilyenkor még azt is kiszúrhatja, hogy a cégen belül kiknek van viszonya egymással... Szóval ne becsüljük alá az okostelefonok pozitív, kapcsolatépítő szerepét sem. És alig hiszem, hogy egy kamasz számára bármi is fontosabb lehet a szerelemnél.

Ennyit a szakmai és személyes preferenciákról, a lényeg valójában nem itt keresendő. Az iskolai telefonhasználat kérdése azért szuper téma, mert tökéletesen rávilágít, miként festene az ideális világ. Természetesen úgy, hogy nem volna centralizált, állami iskolarendszer. Ha az oktatás jellemzően a magánszektor kezében volna, s piaci alapon választhatnánk százféle tanítási módszer közül, úgy ez sem képezhetné központi rendelet tárgyát. Az egyes iskolák saját hatáskörükben eldöntenék - hasonlóan ahhoz, hogy milyen tankönyveket használnak, milyen idegen nyelveket oktatnak, s hogy alkalmaznak-e bármiféle dresszkódot -, hogy miként viszonyulnak a mobilhasználathoz. A szülők pedig (akár ez alapján) szabadon választhatnának, hogy hová íratják be srácaikat. Simán lehet, hogy győzne a tudományos korszellem; a teljes tiltás jobb tanulási eredményeket hozna, a megengedőbb iskolák diákjai leszakadnának, s előbb-utóbb minden valamirevaló suli a korlátozás útjára lépne. De az is lehet, hogy egy-két elitgimnázium olyan pazar oktatógárdát és tanulóállományt hozna össze, hogy a teljes szabadság sem okozna semmiféle gondot. Ismerjük a vonatkozó kutatási eredményeket: minél iskolázottabb a szülő, annál kevésbé igényli gyermeke bármiféle iskolai korlátozását. (Egy hazai, 2009-ben készített felmérés azt a nem meglepő eredményt hozta, hogy minél magasabb a szülők iskolai végzettsége, annál kevésbé igénylik gyermekük rendre és fegyelemre nevelését. A 8 általánossal, vagy annál kevesebbel rendelkezők 38, illetve 42,2%-ban; a felsőfokú végzettségűek mindössze 17,1%-ban ítélték lényegesnek a fegyelmezést. Érdekes módon megfordultak az arányok, amikor azt kérdezték, fontos-e, hogy a gyerek jól érezze magát a tanintézményben. A főiskolát, egyetemet végzett szülők 43,4 %-a ezt kifejezetten lényegesnek ítélte, szemben azokkal, akik még a 8 általánost sem fejezték be, utóbbiaknak csupán 11,1%-a (!!!) tartotta fontosnak gyerekük jó iskolai közérzetét.)

Nyilvánvaló, hogy telefon nélkül is van élet az iskolában. Nyilvánvaló az is, hogy a gyermekpszichológia szaktudását érdemes figyelembe venni. Mégis: csupán az oktatás szabadpiaci működése, e színtiszta utópia volna képes arra, hogy igazságot tegyen a kérdést illetően. Kár, hogy erre világszerte nem sok esélyt látni.