Mostanában erősen foglalkoztat az egyik ismert ószövetségi történet, Jób sztorija. Talán azért, mert egy kicsit én magam is Jób vagyok. Talán azért is, mert egy kicsit mindannyian Jóbok vagyunk.

Aki nem ismerné a cselekményt: Jób jámbor, istenfélő ember, aki boldogan és gazdagon él. Ám egyszer a Sátán fogadást köt Istennel, melynek értelmében próbára teszik e jeles férfiút. Jób elveszíti vagyonát, gyermekeit, majd súlyos betegség tör rá. A kérdés nem csupán az, hogy mindezek után meddig tart ki hitében, de az is, hogy kiderül-e: egyáltalán mi értelme lehet a szenvedésnek, sőt végső soron az is, igazságos-e velünk a Teremtő. Az emberiség egyik legizgalmasabb kérdése ez: miért bánik velünk Isten úgy, ahogyan?

"Ki mint vet, úgy arat." - Jób barátai (Elifáz, Bildád és Cofár) azt állítják, hogy emberünk a vétkei miatt szenved, hiszen minden gyötrelem végső soron valamiféle bűn büntetése. Ez a gondolkodásmód egyébiránt általános a korabeli zsidó társadalomban. Bibliai történetünk legelemibb tanulsága, hogy ez hamis világlátás, hiszen tudjuk: Jób igazán rendes fickó, nem ezt érdemelné. Ami azt illeti, hétköznapi tapasztalataink meglehetősen vegyesek e téren. Pontosan tudjuk, hogy erőfeszítéseink, teljesítményeink szükségesek, de nem mindig elégségesek a szürethez. Aki darabbérben, vagy időbérben dolgozik, azt többnyire nem éri meglepetés: pontosan úgy fog aratni, amiként vetett. Ám aki saját vállalkozást indít, részvényt jegyez, rockzenekart alapít, vagy épp szerencsejátékot űz, annak már semmi sem garantálja a sikert, lehet bármilyen kiemelkedő is az adott szakterületen. A hosszú és egészséges életre sem kaptunk semmiféle biztosítékot. Persze sokat tehetünk magunkért mozgással, stresszmentes létezéssel, kielégítő mennyiségű alvással és helyes táplálkozással, ám sokszor ez is tragikusan kevés - egy élsportolónak is leállhat a szíve bármikor. Hasonló a helyzet emberi kapcsolatainkkal is. Ha tapló parasztok vagyunk, természetesen ugyanezt kapjuk majd vissza; míg ha rendesen bánunk másokkal, többnyire hozzánk is szeretetteljesen fognak viszonyulni. Ám arra már nem sok ráhatásunk lehet, hogy életünk során találkozunk-e azokkal a meghatározó emberekkel - barátokkal, szerelmekkel, mentorokkal és szponzorokkal - akik által létezésünk magasabb szintre emelkedhet; vagy ha találkozunk is, az nem lesz-e túl későn (vagy túl korán). Mindezekből az következik, hogy az ember tegyen meg mindent magáért, s amire nincs ráhatása, abban kérje a Teremtő, vagy épp Fortuna közbenjárását. A bibliai Jób pontosan így létezett; e téren aligha róhatunk fel neki bármit.

Amikor Jóbot méltatlan szenvedéscunami éri, innentől nyilvánvalóan az válik központi életfeladatává, hogy megfejtse a miérteket. Ilyen értelemben mindannyian örök Jóbok vagyunk. Kudarcainkat hosszasan elemezzük, hogy végül kihámozzuk, mi is volt a baj. Nekünk is megvannak a magunk barátai, akik váltig állítják: mindig bennünk a hiba. Én minden ilyen cimborámtól azt kérem: szóljanak, ha hibázni látnak. A felkérés elsősorban a pókerközösséghez szól, s ami azt illeti: az elmúlt 17 esztendő során nem sok jogos kritika érte játékomat. Ezzel együtt Jóbhoz hasonlóan magam is megkapom a lehető legméltatlanabb pofonokat, ahogyan sokan mások is. És keressük, kutatjuk, nyomozzuk az okokat - sokszor teljesen reménytelenül. Ez már a sztori második szintje: létezik-e magyarázat a semmiből érkező szenvedésre, szerencsétlenségre és tragédiára, illetve hogy van-e bármiféle eszközünk, hogy erre ráleljünk? A jó hír: Isten nem vitatja el Jób abbéli jogát, hogy válaszok után kutasson. A rossz hír az, hogy ő maga semmiféle segítséget nem nyújt ebben. Az ószövetségi történetben Jahve hosszú monológot ad elő a teremtés komplexitásáról, melyet az ember képtelen felfogni és átlátni. S ha még ezzel sem tudunk megbirkózni, hát mit is kezdhetnénk a szenvedés nagy misztériumával? Nincs tehát magyarázat; a szerző - ahogyan minden kreatív vallásformáló minden necces kérdés esetén - most is az autoriter érveléshez nyúl: a titok Istennél van és nála is marad. A gondom csak az, amikor a bölcs teológusok e tekintélyelvű megközelítést magasabb rendűnek ítélik, mint a humanista attitűdöt, amely a racionalitást és a megértést célozza.

Jahve voltaképpen azt magyarázza Jóbnak, hogy a teremtett világ összetettségébe és működési logikájába nem fér bele az, hogy az ember igazságosság iránti vágyát kielégítendő ő maga lépten-nyomon beavatkozzon, így aztán néha a bűnösök is megússzák és az ártatlanok is szenvedhetnek. Ez persze esetünkben pont hamisság, hiszen Isten a Sátán cinkostársa e sorozatos szívatásban, vagyis közvetlen formálója az eseményeknek. (Nem egyedülálló eset; amikor Ábrahámtól azt kéri, hogy áldozza fel a fiát, az talán még ennél is visszataszítóbb próbatétel.) Ám ha maradunk a monológban megfogalmazott isteni szempontnál, az általában megfelel hétköznapi tapasztalatainknak. A Teremtő nem mutatja meg magát sem csodák, sem egyéb megmagyarázhatatlan jelenségek formájában. Mintha csak elpöckölte volna az első dominót, s azóta hagyná, hogy az evolúció tegye a dolgát. Ez számomra oké, csakhogy a különböző vallások nem ezt tanítják, ráadásul ebből a megközelítésből teljességgel hiányzik Isten gondviselő funkciója. Prancz Zoltán, a Sola Scriptura Teológiai Főiskola rektorhelyettese odáig megy, hogy - Jahve hosszúra nyúlt beszéde alapján - a bűnt jelöli meg fő problémaként: „A bűn jelensége azonban ezt az áttekinthetetlen komplexitást is minőségileg új szintre emeli. Istennek a világfenntartói-gondviselői munkája során így már nemcsak a teremtmények és szükségleteik irdatlan számát és sokrétűségét kell figyelembe vennie, hanem azt is, hogy az örök rend megbolydulása folytán immár minden ember önmagát hiszi a világ közepének, szükségleteik pedig, kilépve eredeti medrükből, már nem egymás melletti harmóniában várnak betöltést, hanem kíméletlenül szembefeszülnek egymással.” Ez egy borzasztó fura és valóságidegen gondolat. Mintha az állatok világa - ahol a bűn fogalma értelmezhetetlen - maga lenne a tömény harmónia. Mintha tápláléklánc alsóbb régióiban ismeretlen volna a szenvedés és a halálfélelem... Holott pont fordított a helyzet: az erkölcs megjelenése - függetlenül annak emberi avagy isteni eredetétől - a dzsungeltörvények megszelídítését célozza. Ha minden ember önmagát hiszi a világ közepének, azzal nem bonyolítja, hanem egyszerűsíti; s nem erőszakosabbá, hanem kifejezetten békésebbé teszi a létezést.

Jób sztorija az önellentmondások tárháza. Az alapdilemmára - miként lehet Isten igazságos, ha engedi a jók szenvedését? - az egyes szereplők eltérő válaszokat adnak. Elifáz, Bildád és Cofár szerint nincs itt semmi látnivaló; mivel a Teremtő nem lehet más, csakis igazságos, ebből Jób bűnössége következhet csupán. Jób reakciója a tökéletes értetlenség, hiszen tudja, hogy ő maga példás életvitelű. Jahve rendkívül szimpatikus válasza pedig: én vagyok az Isten, azt teszek, amit akarok; nem tartozom senkinek semmivel, még magyarázattal sem... Van itt azonban egy másik önellentmondás is, amelyről nemigen esik szó. Amikor a vallás a feltétlen hitet és bizalmat magasabb polcra helyezi a világot megérteni kívánó értelemnél, annak hátterében egyetlen gondolat áll: Isten minden nehézséggel együtt is a gondunkat viseli, óv bennünket és nem enged ránk pakolni olyan terhet, amelyet ne bírnánk el. Mi több: minden szenvedésnek értelme van; tanít valamit, formál és megerősít bennünket. Csakhogy mindez brutálisan szembemegy Jahve nagy monológjával, melyben arról értekezik, hogy a teremtett világ rém összetett, abba már nem fér bele, hogy nap mint nap belepiszkáljon. Hogyan tud hát vigyázni ránk, ha közben teljesen elengedte a kezünket??

Bizonyosan velem van a baj, de Jób sztoriján elmélkedve nem lettem sokkal okosabb. Az olvasó joggal Jahve szavaitól várná a megoldást, de úgy tűnik, tömény mellébeszélésen túl nem sokat kapunk. Az emberi bűn felemlegetése is felesleges zsákutca-érvelés, hiszen Jób szenvedéséhez nem sok köze van; a totál szívásnak, melyet átél, sem a saját, sem embertársainak vétkei nem okozói. (Ha Isten megvédene minket mindenféle természeti és egyéb, az emberi működéshez nem köthető katasztrófától, úgy volna értelme erről elmélkedni. Így nem sok.) Valójában visszatérünk a Teremtés könyvéhez: a jó és a rossz tudásának fájáról nincs jogunk lakmározni. Ennyi. A főhős ebbe beletörődik, de bevallom: nekem az a Jób szimpatikusabb, amelyik perbe száll a Mindenhatóval és magyarázatokat követel. Ez volna mindannyiunk küldetése.