Mindig jó érzés, amikor felismerik a szerzőt pusztán a stílusa alapján. Mert az azt jelenti, hogy van neki. És lehetséges, hogy egy adott műfajon belül egy adott tollforgató mindig ugyanúgy ír. Ám a helyzet az, hogy közel sem egyféle pályán focizunk, s minden küzdőtér más-más harcmodort igényel.

Kezdjük a legszárazabb végével! Jogszabályok, szerződések, használati útmutatók. Nem igazán a szépirodalom fellegvárai. Ezeken a területeken aligha mutatkozna meg József Attila, vagy Radnóti zsenije. Még csak fel sem ismernénk, hogy ők voltak az elkövetők. Itt a műfaj határozza meg a formát, és semmi sem olyan lényeges, mint a szájbarágós precizitás. Az alkotó magasról tesz rá, hogy bántó szóismétlésekbe bocsátkozik; a feladata nem az, hogy költői, épp ellenkezőleg, hogy félreérthetetlen legyen. (És még így is gyakori, hogy ugyanazon törvény alapján az egyik bíróság így dönt, a másik meg úgy...)

A következő lépcsőfok: hírek, hivatalos/üzleti levelezés. Ezek már eggyel lazább, de még mindig meglehetősen merev műfajok. A közlő stílusa, az egyéniség már kezdi megmutatni magát, de még csak lábujjhegyen. Az óvatosság több célt is szolgál. Egyfelől a közlő szeretné, hogy komolyan vegyék, másrészt nem kíván támadási felületet sem adni. (Ami engem illet, volt már, hogy megütöttem a bokámat. Egy állami nagyvállalat gazdasági igazgatójaként tőkeemelést kérve írtam e-mailt a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő kapcsolattartója számára, akivel - azt hittem - közvetlen és baráti a viszony. Egy formanyomtatvány alkalmazását kérte, mire én: "Istennek, ami az Istené; császárnak, ami a császáré; a Nemzeti Vagyonkezelőnek, amit csak megkíván..." Ebből az ártatlan ökörködésből jókora botrány kerekedett; este már az MNV vezérigazgatója hívott, hogy mit képzelek... Még most is csak mosolygok.)

Ugorjunk rögtön a másik végletbe: szépirodalom. Ettől a területtől semmi sem áll távolabb, mint a mérnöki precizitás. Jean-Paul Sartre egyenesen így fogalmaz: "A stílus nem más, mint hogy egyszerre három vagy négy dolgot mondjunk el ugyanabban a mondatban. Ha nem képes rá az ember, hogy több jelentést sűrítsen a mondataiba, akár ne is vegyen tollat a kezébe." Tökéletesen igaza van: a többféle jelentéssík, a többféle értelmezési lehetőség itt kifejezetten értéket jelent. Különösen igaz ez a líra terén, valamint a rejtélyes-misztikus művek esetén. Az elmúlt évek során volt szerencsém együtt dolgozni néhány szerkesztővel; a jobbak azonnal belenyomták az orromat minden olyan mondatba, amely a szükségesnél körülményesebb. Meg kellett tanulnom: a könnyedség, a gördülékenység e téren jóval nagyobb érték, mint a szájbarágós didaktikusság.

A két szélsőség között helyezkedik el az a terület, ahol a kérlelhetetlen valóság és az írói véna (jó esetben) találkozik, ez pedig a véleménycikk, a filozofálás, a közéleti blog. A magam részéről ezt alapvetően egy szépirodalmi műfajnak tekintem: a szerző kötetlen formában közli gondolatait, jó esetben ízlésesen, jelzőkkel tarkítva, az olvasóközönségnek tetszó módon. Épp ezért amikor blogbejegyzést írok, nagyságrendekkel fontosabb számomra, hogy a végeredmény fogyasztható és laza legyen, s kevésbé lényeges, hogy ne lehessen belekötni. Sokszor már a gépelés pillanatában érzem, hogy mik lesznek azok a pontok, amelyeket a baloldal örök károgói kifogásolnak majd. Ahol egy-egy szóismétlés elkerülése érdekében egy rokonértelmű, az eredetivel nem 100%-ig megegyező jelentésű kifejezést használok. Ahol nem magyarázom el huszadszorra is azt, ami minden értelmes ember számára evidens. Ám a zsigeri rosszindulat mindig tud meglepetéseket okozni; sokszor olyan periférikus elemekbe köt bele a szőrszálhasogató olvasó, hogy még magam is csak pislogok.

No de nyilvám nem az én egyéni nyomorom jelenti a leglényegesebb problémát a különböző műfajok találkozásánál. Elég csak a vallásokra gondolnunk, melyek képesek pokollá változtatni akár a földi paradicsomot is. Teszik ezt oly módon, hogy törvénykönyvként kezdenek tisztelni szépirodalmi műveket. Akár a Bibliát forgatjuk, akár a Koránt, az azokban foglalt útmutatásokat aligha tekinthetjük precíz szabálygyűjteménynek. Már a tízparancsolatot olvasva is azt látjuk: homályos utalások csupán, legfeljebb három instrukciónál tudhatjuk biztosan, mire gondolt a szerző. De még ez a három is kidolgozatlan, s konkrét szankciókat egyik sem említ. A vallásoknak persze pontosan erre van szüksége: ezerféle módon értelmezhető tanokra. A vakhitűek felé prédikálható a szigorú olvasat, míg a világi hatalom felé az egyházi vezetők csak széttárják karjaikat: ők aztán biztosan nem fanatizálták a híveket... Hiszen ez csak egy szépirodalmi mű, nem is úgy kell érteni...

A műfajok közötti átjárás problémája a közélet területén is tetten érhető. A széplelkű, naiv választópolgár például azt várná egy híradótól, hogy a nap fontos eseményeit közölje, lehetőség szerint tárgyilagosan, értéksemlegesen. S mit kap ezzel szemben? Ugyanazt a hírt az RTL egészen másképp fogja tálalni, mint a TV2. Hasonló a helyzet az írott sajtóval is. Nézzük csak a hétvége eseményeit! A 444 így számol be az ukrán elnök washingtoni látogatásáról: "Feszült lett a találkozó a Fehér Házban". A Telex ugyanerről, a legkevésbé sem rejtve hovatartozását: "Zelenszkij elhagyta a Fehér Házat, miután Trump és alelnöke rátámadtak." A Magyar Nemzet nem finomkodott: "Zelenszkijt kidobták". Pesti Srácok: "Dollár helyett a józan észt kapta Zelenszkij Washingtonban". A Mandiner pedig így ír: "Meg is lett a böjtje Zelenszkij tettének." Ez a sokféleség már csak azért is érdekes, mert bárki megnézheti, mi történt, egy pár perces videóban minden látható, akár magyar felirattal is. Mindenféle kommentár nélkül végig kísérhetjük az ukrán komikus botrányos viselkedését, melyet talán még egyetlen országvezető sem engedett meg magának az Ovális Irodában. Azután jött a londoni csúcs, hogy kimosdassák Zelenszkijt abból a trutyiból, amit magának kavart. A Magyar Nemzet így harangozta be az eseményt: "Kétségbeesett kapkodásba kezdtek a háborúpárti politikusok". A Portfolió.hu megpróbált diplomatikus maradni: "Európa nem hagyja magát kiszorítani". A Szabad Európa közleménye pedig: "Nem hívták meg Orbán Viktort a fontosabb európai vezetők találkozójára Londonba". Vicces nagyon. Ha valaki nincs benne nyakig a napi politikában, a brutálisan balos Szabad Európa cikkének címét olvasva azt hihetné, a magyar kormányfő már megint elszigetelődött, s hogy hirtelen már nem is számít fontos vezetőnek. Aki egy kicsit tájékozottabb, az jól érzékeli, hogy a Magyar Nemzet tálalása fejezi ki legjobban a valóságot, ám azt senki sem tagadhatja, hogy a szóhasználat - kétségbeesett, kapkodás, háborúpárti - itt is szándékoltan az érzelmeket célozza.

A magam részéről azt látom: ahányféle műfaj, annyiféle stílus, sőt! Már ez sem ennyire tiszta. Ahogyan polarizálódik a világ, ahogyan mélyül a szakadék a szekértáborok között, úgy csökken az elegancia a közéleti kommunikációban. Lassan mindent elnyelnek az emóciók, s idővel a legszárazabb tény is drámává dagad.

Egy normális világban magasról tennénk a politikára. Béke volna, jólét és kifogástalan közbiztonság. Senkit sem érdekelne, hogy ki a gazdasági miniszter, vagy hogy melyik bajszos fickó elnökli az országgyűlést. De nem abban élünk. Napjaink egyre átpolitizáltabbak, s a párthovatartozás lassan nagyobb szakadékot jelent ember és ember között, mint bármi egyéb. Mintha nem is ugyanabban a világban léteznénk. Ugyanazt az eseményt egész másként ítéli meg Amerikában egy demokrata és egy republikánus szavazó, illetve idehaza egy Orbán-fóbiás és egy kormánypárti. Sokszor azt érezzük: nem is kéne egy társadalmat alkotnunk, simán feloszthatnánk országainkat két, vagy több részre, hogy mindenki kapjon olyan kormányt, amilyet csak akar (és amilyet megérdemel).

A földrajzi alapú decentralizációt jól ismerjük. Az Egyesült Államokban saját kormányzattal rendelkezik minden tagállam, ahogyan Németországban is a szövetségi tartományok, illetve Svájcban az egyes kantonok. De miért csak területi alapú felosztás létezik? Legalább a fantáziálás szintjén eljátszhatnánk azzal a gondolattal, mi lenne, ha politikai alapon hasítanánk három-négyfelé egy országot? Így lehetőséget teremtenénk minden jelentős pártnak, hogy valós hatalommal bíró kormányt, kormányprogramot és költségvetést adjon. Képzeljük el, hogy az 50 milliós népességű Bergengócia ezt az utat kezdi járni! Meghatározó pártjai - a konzervatívok, a liberálisok és a szociáldemokraták - párhuzamosan felállítják a maguk adminisztrációját, s intézik azok ügyeit, akik rájuk szavaznak. Nem négyévente, hanem - mondjuk - évente. Az állampolgár, a vállalkozás, vagy épp a civil szervezet az ügyfélkapuján keresztül október 31-ig nyilatkozik, hogy a következő évben melyik kormányzat alá kíván tartozni. Az egyes kabineteknek két teljes hónap áll a rendelkezésükre, hogy a beérkezett adatok alapján elkészítsék költségvetéseiket.

Polgár Petra - ahogyan bárki más a hagyományos politikai szisztémákban - döntése meghozatalakor alapvetően két tényezőre támaszkodhat. Az első a szubjektív szempont. Talán Petra családja ükapjáig felmenően mindig is baloldali volt, így puszta hagyománytiszteletből a szociáldemokratákat választja. Ekkor a következő évben az általa befizetett adók és járulékok a szocdem államkasszába folynak, s a központi szolgáltatásokat is a szociáldemokrata üzemeltetésű kórházak, iskolák, szociális intézmények nyújtják számára. Talán Petra szívét a jóképű és ékesen szóló konzervatív miniszterelnök ragadja el, ezért voksát ide adja. De az is lehet, hogy magasról tesz a szubjektív elemekre, s kizárólag a haszonelvűség vezérli, így a liberálisokra voksol, mert ők ígérik a legalacsonyabb adóelvonásokat. Azután beköszönt az új esztendő, s Petra nap mint nap tesztelheti döntését. Világosan látja majd, hogy a választott párt betartja-e ígéreteit. Megtapasztalja azt is, milyen minőségű központi szolgáltatásokat kap, s kibeszélheti szomszédasszonyaival többek közt azt is, hogy a másik két szektorban mekkorák a kórházi várólisták. És hamar világossá válik, hogy a három struktúra közül melyik az, amely működőképes egyáltalán.

A szociáldemokraták progresszív adózást, magas minimálbéreket, átfogó segélyrendszert, talán még kisebbségi kvótákat és alapjövedelmet is ígérnének. A konzervatívok beruházásösztönző és családtámogató politikát folytatnának, míg a liberálisok a lehető legalacsonyabb adókban, s minimális központi szolgáltatásokban gondolkodnának. Borítékolható, hogy melyik kormány jelentene csődöt leghamarabb. Valószínűleg az ország összes lumpenproletárja a szocikhoz csapódna, míg az aktív réteg meghatározó tömege a másik két pártot választaná. Egy ilyen éles, párhuzamos megmérettetésben villámgyorsan kiderülne, mennyire működésképtelen a baloldali álom. Két választásuk maradna mindössze: vagy feloszlatják magukat, vagy markánsan irányt váltanak egy fenntartható működést célozva, számos baloldali programelemüknek búcsút intve. A harmadik, a történelmileg egyetlen sikeres eszközük, az állami erőszak alkalmazása nem jöhetne szóba, hiszen Bergengócia alkotmánya mondaná ki, hogy október 31-ig bárki szabadon leválthatja a maga kormányát, továbbá mindhárom kabinet rendelkezne saját rendőrséggel.

Tisztában vagyok vele, hogy a fenti elképzelés csupán nyers utópia. Egyfelől kidolgozatlan, hiszen egy ország közös dolgait - határvédelem, külügy stb. - valakinek mégiscsak intéznie kell. (Ez lehetne egy kormányok felett álló szerv, amelyben az egyes pártok a támogatottságuk arányában képviseltetik magukat.) Ám a vázolt elképzelés nem csupán kiegészítésre szorul, de jelen körülmények között egyenesen kivitelezhetetlennek is tűnik. A fő problémát az állami nyugdíjban látom; abban a sok millió szavazópolgárban, akik már jövedelemadót nem termelnek, viszont komoly államháztartási költséget jelentenek. Az ő szavazataikra senki sem hajtana, így érdekeiket sem képviselné senki. (Persze csodás világ lenne a miénk, ha ez az egy probléma volna az állami nyugdíjjal, de ez már egy másik kérdés.)

Ami azt illeti, én nagyon szívesen élnék egy ilyen - párhuzamos kormányokkal működő - világban. Mert simán lehet, hogy a politikusok itt is egymást köpdösnék és karaktergyilkolnák, azonban a mezei választópolgárok közt végre megszünhetnének az árkok. Egy ilyen világban senki sem szidhatná a másik tábor miniszterelnökét, vagy legalábbis nem sok értelme volna, hiszen mi köze hozzá? Világos, hogy ez egy sok sebből vérző, jelenleg megvalósíthatatlan modell, de azért nagyon kipróbálnám. Évszázados hazugságok lepleződnének le röpke hónapok alatt.

Értem én, hogy a tavalyi pedofil-botrány óta a kormányoldal a korábbinál is elszántabb keresztesháborút indított a gyermekvédelem frontján. Értem én, hogy dühítő, amikor a legperverzebb szarkavarók vádolják a Fideszt pedofíliával, miközben ennél alaptalanabb vádat aligha találhattak volna. De akkor sem kéne átmenni totál hülyébe.

Napok óta áll a bál: előkaparták egy korábbi pódiumbeszélgetés hanganyagát, melyben Puzsér a pedofíliáról értekezik. Érdemes már az elején leszögezni: minden szava tökéletesen helytálló. Most azt látjuk: összehangolt, totál alaptalan támadás indult a publicista ellen. Ez annyira hatékonynak bizonyult, hogy az ellenzék messiás-jelöltje le is mondta a ma estére tervezett közös fellépésüket, amely a "10 probléma Magyar Péterrel, amin változtatnia kell, ha rendszert akar váltani" címmel került meghirdetésre. A kiadott közlemény szerint: „A TISZA Pártnál és a jóérzésű emberek többségénél a gyermekek sérelmére elkövetett mindenféle bűncselekmény kapcsán zéró tolerancia van érvényben, ahol nincs helye értelmezési kérdéseknek.” Jómagam azt gondolom, Puzsér Róberten kívül mindenki jól járt. MP kimenekült egy beszélgetésből, amely borítékolhatóan még a Partizán-interjúnál is kínosabb lett volna számára. (Puzsér nem rejtette véka alá kritikáját Gulyás Marcinál bemutatott őrjöngése után.) De a kormányoldal is elégedett lehet, hiszen Magyar Péter - ha képes fegyelmezett maradni - ma este rendbe szedhette volna megtépázott renoméját. 

Mit is állított Puzsér? Így fogalmazott:

A kedves Olvasótól azt kérem, képzelje el, hogy a Facebookon közzétett tengerparti fotóira valaki - egy férfi, egy nő, egy meleg, egy leszbikus, bárki - önkielégítést végez. Tényleg sérül ezzel bárki? Mert aki olyan érzelmi hópihe, hogy ez megviselné, az ne közöljön magáról egyetlen fotót sem! Még télikabátosat sem, hátha valaki arra gerjed. Sőt: a tengerimalacát se mutassa meg, mert talán egy másik beteg lelkűnek meg majd az mozgatja meg a fantáziáját. Ami engem illet: örömmel töltene el a tudat, ha az almazöld shortom és a szőrös mellkasom bámely ismerőst vagy ismeretlent szexuális izgalomba hozná. Akár egy meleget. Akár egy bányarémet. Akár egy öregasszonyt. Nincs rá nagy esély, de azért jólesne. Ha ennyi örömöt tudok okozni az emberiségnek, már nem éltem hiába.

A hűséget alapvetően pozitív fogalomként tartjuk számon, azonban pontosan tudjuk, hogy beteg eszmékhez, mérgező kapcsolatokhoz és förtelmes főnökökhöz nem igazán érdelmes hűnek maradni. Fredrik Backman svéd író helyesen fogalmaz: "A legjobb dolgokat, amiket az emberek egymásért tesznek, a hűségnek köszönhetik. A baj csak az, hogy a lehető legrosszabb dolgok is pont abból fakadnak." Ehhez talán csak annyit érdemes hozzátenni: a legnagyobb gond itt is az, amikor fekete-fehérben látjuk a világot. Örökké, vagy soha! Mindent, vagy semmit! Ezek ostobaságok, a törzsi gondolkodás gyermeteg maradványai. A hűség attól még lehet pozitív, értékes és üdvözlendő, ha időben és térben nem terjed ki mindenre.

Kezdjük azzal, hogy a hűség nem egy földön túli érték. Nem valamiféle misztikus vagy spirituáls dolog, amely a közönséges földi halandó számára megfejthetetlen módon kapcsol össze lelkeket, egyéneket, hiteket. A hűség nem több, mint kitartás valaki, vagy valami mellett meggyőződésből, illetve jól felfogott érdekből. Elköteleződés egy együttműködés mellett. Bajtársiasság, amelynek pontosan ismerjük a praktikus és a lélektani előnyeit. Semmi hókuszpókusz. Semmi önfeláldozás. Semmi ködös, őrült ideológia. Csak józan észszerűség és felnőtt felelősségvállalás.

Az első problémás pont az időbeliség. A ortodoxok azt mondják: ha beleszülettél egy istenhitbe, egy nemzetbe, egy családba, azokat soha nem hagyhatod el. Akkor sem, ha a vallásodról kiderül, hogy egyenlő a terrorizmussal; az országodról, hogy maga a pokol; a családodról, hogy csupa mérgező személyiség. Ugyanezt a bebetonozott örökkévalóságot szimbolizálja az ásó, kapa, nagyharang mondás, vagyis a holtig tartó házasság hamis eszméje is. A másik végletet a szélkakasok képezik, akik egyetlen szempillantás alatt képesek irányt váltani, ha az érdekeik úgy diktálják. Nekem személy szerint rögtön Románia ugrik be, mint szemléltető példa. Háborúk idején keleti szomszédaink bármikor képesek voltak hátat fordítani a szövetségeseiknek, ha úgy ítélték meg, hogy rossz lóra tettek, s mindig kifizetődőbbnek látták a győzelemre állókhoz dörgölőzni. Ezek a szélsőséges attitűdök. Egy hétköznapi példával illusztrálva: nyilvánvaló, hogy egyetlen munkáltató sem képes egy életre magához láncolni kiemelkedő alkalmazottait, ám olyat sem láttunk még, hogy egy sebész félbehagyott volna egy szívműtétet, mert épp jobb ajánlatot kapott egy másik klinikától. A lényeg: az adott projektet be kell fejezni, ha már vállalkoztunk rá, s a megbízónk számít ránk, miközben tisztességesen bánik velünk. Azután ha végeztünk, ismét lehet tárgyalni a jövőről. Ezt hívják felelősségteljes, felnőtt hozzáállásnak. Bizonyára sokan látták A nagy pénzrablás című spanyol sorozatot. (Aki még nem, az sürgősen pótolja e vétkes mulasztást!) Mindkét filmbéli projektben mesterien kidolgozott a terv, mégis drámák és bonyodalmak sokaságát látjuk. Csaknem minden gikszer abból addódik, hogy a rablásokat végrehajtó bandatagok fegyelmezetlenek, felrúgják az előre lefektetett szabályokat, lázadoznak és hatalmi játszmákat folytatnak. Egy akciókriminek nyilván jót tesz az izgalom, azonban a való világunkat aligha így rendeznénk be. Az éles helyzetek összetartást és hűséget követelnek. (A politikusok is gyakran építenek erre; szerintük minden helyzet éles és drámai - de ez már egy másik szemszög, egy másik történet.)

A törzsi (és szektás) gondolkodás másik gyermeteg eleme a mindent vagy semmit attitűd. Vagy teljes szívvel, kizárólagossággal és maximális elkötelezettséggel szövetkezünk, vagy sehogy... Ha kilenc ponton kapcsolódunk, muszáj a tizediken is. Ha tíz ponton kapcsolódunk, akkor elég, ha elszakad egy szál, muszáj rögtön a többit is eltépni. Tökéletesen illogikus magatartás, mégis oly gyakran látjuk. Két szerelmes összeköti az életét, családot alapítanak, majd amikor felszáll a lila köd, s vége a szenvedélynek, borul minden, de minden. Sokszor - puszta sértettségből - még arra is képtelenek, hogy a kiskorú utódok közös felügyeletét gördülékenyen megoldják. Ha nem vagy enyém szőröstül-bőröstül, onnantól ott teszek keresztbe, ahol csak tudok. Azt sem bánom, ha a gyerkőcök sínylik meg az egészet... "Üzletben nincs barátság" - tartja a régi (és bölcs) mondás, melyet sokan hajlamosak félreérteni, arra a következtetésre jutva, hogy nem is érdemes keverni a kettőt. (Pedig nagyon is.) Mert mi lesz a biznisszel, ha menet közben - ne adj' isten - véget érne a barátság? Vagy mi lesz a barátsággal, ha az üzlet fuccsolna be? Ezek mind az éretlen, primitív, barbár lélek kétségei. Ismerjük a tünetegyüttest: gyermeteg dac, buta gőg, túlzott érzelmi bevonódás valamint képtelenség a nagyvonalúságra és megbocsátásra. Ezeket persze senki sem vallaná be magának, pont ezért gyártják le a hamis narratívát, mely szerint a hűség valamiféle kötelesség, melynek muszáj a létezés minden szegmensére kiterjednie. A valóság ezzel szemben az, hogy szerelem, házasság és együttélés nélkül is lehet valaki jól szerető, az exével kiválóan együttműködő szülő. A valóság az, hogy egy igazi barátság sok mindent kibír - kilenc szállal is kiválóan tudunk kapcsolódni.

Nem érdemes a hűséget és elkötelezettséget túlmisztifikálni olyan értelemben sem, hogy valamiféle kivételesen nemes lélekre volna szükség hozzá. Szó sincs erről. Egy teljesen átlagos erkölcsi iránytűvel bárki érezni fogja, hogy mely élethelyzetek követelnek kitartást, s melyek elengedést. De még csak ennyi sem kell. Egy valódi szociopata is simán rávehető a hűségre. Erre való a szerződés és a nyilvánosság. Egy körültekintően szövegezett megállapodás ki fog térni rá, hogy mik a felek vállalt kötelességei és mik a hűtlenség következményei, ha megszegik azokat. A média pedig arra jó, hogy hírét viszi a durva hűtlenségeknek. Egy normális világban az árulókat és cserbenhagyókat simán kiközösítik, és soha senki nem áll velük szóba többé.

Alig hiszem, hogy az élet nevű mulatságban csak egyetlen táncpartnerünk lehet, legyen szó szerelemről, üzletről, vagy barátságról. A hűség nem önmagáért való érték. Ha menni kell, hát menni kell. Ám azt látni érdemes, hogy melyek azok a pillanatok és részterületek, amelyek feltétlen elkötelezettséget kívánnak. E fölött minden csak üres fanatizmus; ez alatt pedig minden vétkes felelőtlenség. Kell az egyensúlyérzék.

Egy évvel Magyar Péter megjelenését követően ismét egy Partizán-interjút láthattunk. Mintha egy pályafutás keretes szerkezete tárulna elénk: a kezdet és a vég. Gulyás Marci korábban kivégzett már néhány messiás-jelöltet. Fekete-Győr András számára nem termett sok babér azután, hogy a kirakatba tette és egy órán keresztül látni engedte mérhetetlen butaságát és felkészületlenségét. Azután jött Márki-Zay Péter, aki ahol csak megszólalt, mindenütt őrültségeket beszélt, azonban számára is a 2022-es választások előtti utolsó Partizán-riport tette be a kaput. Most pedig itt van Magyar Péter, akit valószínűleg nem fog elsöpörni és totálisan megsemmisíteni ez az interjú, ám az egészen biztos, hogy jót nem tesz az imidzsének. Aki eddig még nem vette észre, az ezután már önmaga előtt sem tagadhatja le, hogy az Orbán-fóbiások egy kezelhetetlen, dühöngő őrülttől várják a megváltást.

A sportszerűség kedvéért kezdjük MP pozitívumaival. Egészen nyilvánvaló, hogy nagyságrendekkel intelligensebb a korábbi messiás-jelölteknél. Amíg ki nem zökkentik, remekül kommunikál - a beszélgetés első negyven percében nyugodtan, gördülékenyen, szemrebbenés nélkül tolja a szokásos hazugságcunamit. Továbbra is kifejezetten megnyerő benne, hogy igyekszik hatni a nemzeti érzésre, igyekszik megvillantani a hazaszeretetet. Már ez önmagában a baloldali ellenzék képviselői fölé emeli - nekik égetné a szájukat minden olyan mondat, melyben pozitív módon kellene viszonyulni a magyar nemzethez. Beszél a digitális gyóntatószékről, a Tisza Párt korrupció-bejelentő platformjáról is, amelynek nem csupán az elnevezése frappáns, de a célja is üdvözlendő. Tetszik az is, amit a NER elszámoltatása kapcsán mond: a maga részéről jogállami keretekben gondolkodik. (Ez nem csak a végtelenül primitív, minden fideszest lámpavasra lógatni kívánó O1G-fanatikusokhoz képest előrelépés, de számos baloldali közéleti szereplőhöz képest is, akik 2022 előtt a jogállamiság ideiglenes felfüggesztését helyezték kilátásba.) Picit most zavarban vagyok, hogy ilyen rövidke marad e bekezdés, de - Isten látja lelkem - egyéb pozitívumot nem találtam Magyar Péter szereplésében.

Amikor a negatívumokról kezdünk beszélni, muszáj azzal indítani, hogy mi is a politikai kommunikáció - és azon belül egy Partizán-interjú - célja. A Tisza Párt számára nyilvánvalóan az, hogy választást nyerjenek. Ehhez két dolgot kell tenniük: rávilágítani a jelenlegi kormányzat hibáira, valamint hitelt érdemlően bemutatni az ő alkalmasságukat. Mi valósult meg ebből? A NER-fikázás továbbra is kocsmai szintű: pocsék az egészségügy, vacak az oktatás, Orbánék ellopták a fél országot. Ez minden. Ami azt illeti: ehhez nem kell Magyar Péter. Ezt egy ózdi, alkoholista hajléktalan is képes megfogalmazni. Értem én, hogy a 30 százaléknyi proli-lelkületűnek ennyi elég is, ám ez édeskevés a győzelemhez. Sokkal cizelláltabb kormánykritika, valamint kompetens alternatíva felkínálása is szükséges volna ahhoz, hogy a Tisza Párt szélesítse szavazóbázisát. Egy év eltelt, s az égvilágon semmit nem látunk ebből.

Gulyás Marci valódi riporterként viselkedik, így valódi kérdéseket is feltesz. Pont azokat, amelyeket egy értelmesebb ellenzékinek fel kell tennie. Mitől lesz a Tisza különb a Fidesznél? Hol vannak a szakértők? Kik alkotják a Tisza élcsapatát, várakozásuk szerint az új kormányt? Ki lesz a miniszterelnök-jelölt? Mit gondol az interjúalany az egyes szakpolitikai kérdések kapcsán? Ezek még csak nem is kínos kérdések, Magyar Péter mégsem válaszol egyetlen egyre sem. A szakértők és a leendő kormánytagok kapcsán nyilvánvalóan azért nem nyilatkozik, mert egyetlen komolyabb egyéniséget sem tud megnevezni a párt háza táján. Vicces az álszerénység is, amellyel elhárítja, hogy ő volna a párt kormányfő-jelöltje. Ám ami a legbántóbb: úgy beszél két órán keresztül, hogy az égvilágon semmiben sem foglal állást. Pedig MP nem hülye. Amikor az a kérdés, hogy az egykulcsos, avagy a progresszív SZJA híve, olyankor nyilvánvalóan van elképzelése. Farizeus a kihátrálást indokló érvelés is, mely szerint mindegy, hogy ő mit gondol, majd a párt dönt demokratikus módon... Na persze. Ez egy sarkalatos kérdés. Ebben egész egyszerűen nem lehet elvtelen egy komolyan vehető országvezető. A mismásolás mögöttes szándéka értelemszerűen a szavazatmaximalizálás. MP nyilván azt gondolja, hogy veszít a balos értékrendű táborból, ha az egykulcsos adót élteli, illetve elvágja magát a piacpártiaktól, ha a progresszív SZJA mellett áll ki. Ám ez - megítélésem szerint - mélyen hibás gondolat. Az a 30 százaléknyi szektás elvetemült akkor is rá szavazna, ha kiderülne róla, hogy pedofil rablógyilkos. Nekik mindegy, mit gondol a gazdaságról, a költségvetésről, az adórendszerről. Viszont tágítani így aligha tudja a kört. Egy picit is igényes választópolgár azért szeretné tudni, mire is voksol; miféle új világ építésére mond áment.

Gulyás Marci valódi riporterként viselkedik, így kényelmetlen kérdéseket is megfogalmaz. Ahogy már fent említésre került: MP negyven percig bírja higgadtan, utána elgurul a gyógyszer. (Az átlagos szavazója legfeljebb húsz percet néz végig az interjúból, utána elveszíti az érdeklődését. Elkötelezett rajongói már csak ezért sem inognak meg hitükben.) A következő bő egy óra maga a tömény hiszti. Nézhetetlen, hallgathatatlan, értékelhetetlen és végtelenül méltatlan. El sem tudom képzelni, hogy ez bárkinek is szimpatikus lehet. Még a HVG újságírója, illetve számos balos elemző is kiakadt, s a környezetemben lévő ellenzékiek úgyszintén mind lehangolónak ítélték. Dömsödi Gábor így értékelte: "Magyar Péter stílusában nem tetszik, hogy nem kíváncsi arra, mit kérdeznek tőle, nem arra válaszol, mondja a panelszöveget és megsértődik, ha belekötnek, de hát ettől ilyen sikeres Magyar Péter. Hogyha válaszolna, meg nem így lenne, úgy nem lenne ilyen sikeres." Érdekes megközelítés. Vagyis neki, mint értelmiséginek ez nem jön be, de - némi fintorgással - támogatja, és hatékonynak találja ezt a kommunikációs módot... Vicces. A magam részéről az önkontroll teljes hiányát láttam. Ilyet már egy vállalati középvezető sem engedhet meg magának, nemhogy az, aki kormányzásra készül! Érdemes összevetni Orbán Viktorral, már csak azért is, mert őt kéne legyőznie. Az Európai Parlament október 9-i ülésén a magyar miniszterelnök órákon át hallgathatta, ahogyan szapulják - tökéletesen figyelmen kívül hagyva az ülés célját és menetrendjét. Válaszában - bár érződött rajta, hogy feszült, még a hangja is megremegett az elején - mindvégig higgadt maradt, tökéletesen uralva a pillanatot. Hitem szerint ez a minimum, amit egy államférfitől elvárhatunk.

Azt gondolom, a Partizán-interjút végignézve nem sok újat tudtunk meg Magyar Péterről, ezzel szemben megszilárdította, bebetonozta azt a képet, amit eddig is ápoltunk róla. A nárcisztikus, hisztis kisgyerek képét. Akivel nem lehet ellenkezni. Aki toporzékol. Aki képtelen felvállalni bármiféle hibát vagy gyengeséget. Sokan azt mondják, hogy pár hét múlva erre a riportra a kutya sem emlékszik majd. Én nem osztom ezt a véleményt. Megítélésem szerint ez a beszélgetés bekerül a politikai marketing általános tananyagába. Vagy azért, hogy elrettentő példa legyen: így ér véget a Tisza áradása; így bukik el egy szép reményű politikus, ha hiányzik belőle minden önfegyelem. Vagy pedig azért, hogy szemléltesse: egy bizonyos igényszint alatt már semmi sem számít.

Amikor véget ér egy kapcsolat, a férfiak többsége azzal vigasztalja magát, hogy ő aztán tényleg nem tehet semmiről. A valamivel nyitottabb elmével bírók úgy nyilatkoznak: kettőn áll a vásár. De csak nagyon kevesen képesek felismerni azt az elemi igazságot, mely szerint csaknem mindig a férfié a felelősség. De frankón.

Kezdjük a legelemibb hibával! Egy csomó fickó választ társául hisztérikus, idegbeteg, féltékenykedő, bosszúálló, zsémbeskedő, passzív-agresszív nőt. Minek?? Az ilyeneket már a második randin el kell hajtani a fenébe. Olyan nem létezik, hogy egy szende széplány csupán a harmadik gyerek megszületése után kezd elsárkányosodni. Lángokat lövellő attitűdje már a kezdet kezdetén ott fészkelt benne. Ha egy férfi ezt nem szúrja ki idejekorán, az meg is érdemli a sorsát.

Szintén klasszikus probléma, hogy a fix párkapcsolat kényelmét élvező férfiember elengedi magát és igénytelenné válik. Azelőtt sportolt, most pocakot növeszt. Azelőtt elsőrangúan öltözködött, most tesz a divatra. Azelőtt izgalmasabbnál izgalmasabb randikra vitte párját, most csak ül otthon a monitor előtt. Azelőtt csak hétvégén és társaságban ivott, most minden nap és minden élethelyzetben. Azelőtt sosem emelt volna kezet egy nőre, most meg... Kár tovább ragozni. Látunk magunk körül épp elég hasonlót. Higgyük el: olyan nincs, hogy egy nő nem jelzi, ha gondja van. A férfi ott kezdődik, hogy azonnal észreveszi a másik rosszkedvét, letörtségét, apátiáját. A társa boldogan fogja megosztani vele, mi a baj. A legtöbbször még csak Sherlock Holmesnak sem kell lenni, megfejtve a megfejthetetlent; párjából egyszerűen áradni fog a panasz.

No de lépjünk túl ezeken a hétköznapi élethelyzeteken! Már csak azért is, mert férfiolvasóim egy jelentős hányada itt már kaparja a falat, mondván: beszéljünk végre a lényegről! Amikor a teremtés koronája mindvégig a saját maximumán teljesít, s a hálátlan nő mégis lelép, minden előzmény nélkül, egyik napról a másikra. Igen, ilyen is előfordul. De ehhez az kell, hogy jöjjön egy új, egy sokkal jobb pasi. És hogy a régi még a saját maximumán se legyen igazán vágykeltő. Pontosan tudjuk, milyen a nők genetikai programozása: a hipergám ösztön foglyai. Ez azt jelenti, hogy mindig az adott helyen és időben elérhető legjobb hímet fogják választani. Vagyis: vagy nekünk kell azzá válnunk és annak megmaradnunk, vagy cseszhetjük. (Illetve pont hogy nem...) Az állatvilágban ez elég szimpla jelenség: a nőstény gorillák a legnagyobbat; a nőstény pávák a legszebb farktollút, s a lugasépítő madarak nőstényei pedig azokat a hímeket kívánják, amelyek a legpazarabb palotákat emelik. És nem ritka az, hogy amint feltűnik a színen egy valamivel erősebb, színesebb, hatalmasabb, azonnal váltanak. Nálunk, embereknél ez azért nem ennyire egyszerű. Ennek két, egymással összefüggő oka van. Amikor bizonyos állatfajok nőstényei kizárólag a genetikai előnyökre hajtanak, olyankor a hímek általában nem vesznek részt az utógondozásban, csakis az örökítőanyagukkal járulnak hozzá a családi projekthez. A homo sapiens esetén - jellemzően - nem ez a helyzet. Különbség az is, hogy az ember sokkal komplexebb lény. Van homora. Van intellektusa. Egyesek tudnak gitározni, táncolni, énekelni. Mások topligás csapatokban fociznak, vagy milliókat keresnek szoftverfejlesztőként. A homo sapiens hímje ezernyi módon lehet vonzó, szemben az állatvilág kanjaival és bikáival, amelyek esetén gyakran egyetlen ismérven áll vagy bukik minden.

Szóval, Ádám megismeri Évát, majd az oltár elé vezeti. Egy aprócska, somogyi falu szülöttei. Az adott községben messze a kalácsképű Ádám a legjobb srác, a lány boldogan megy hozzá. Azután eltelik pár év, és felköltöznek a fővárosba. Az igazán szemrevaló Éva egy multinál helyezkedik el, ahol a belvárosi irodaház hemzseg a piperkőcebbnél piperkőcebb yuppiktól. A lány hamar ráébred, hogy a szintje alatt választott. Hogy férje iránt nem érez valódi vágyat és szenvedélyt. Még nincs közös gyerek, nincs közös ingatlan - pillanatok alatt válhat és válthat. Ádám pedig ott áll értetlenül, s halvány fogalma sincs arról, mi történt és miért. Pedig simán megúszhatta volna. Még jóval a szertartás előtt elkezdhették volna közös, pesti életüket. Mielőbb kikerül a lány a nyílt húspiacra, annál jobb. Hadd nézzen körbe! Hadd mutassa meg magát ő is! Sejthették, hogy a szűlőfalu csupán egy szűk, ennél fogva igencsak torz piac. Ha életük végéig ott maradnak, talán még az aranylakodalmukat is megünneplik. De ha kitágul a világ, olyankor versenyezni kell, s az ordító szintkülönbségek mindig magukban hordozzák a bizonytalanságot, a labilitást.

A valóság az, hogy szinte mindig a férfi cseszi el. Ha el tudjuk érni, hogy egy nő valódi vággyal tekintsen ránk, az már fél siker. (Enélkül belekezdeni sem érdemes.) Ha ezen felül a nő potenciális társat is lát bennünk (mert megbízhatóak vagyunk, jól keresünk, nem vagyunk agresszívek és minden jel szerint szerető és alkalmas apukák leszünk), már szinte meg is érkeztünk. A közös gyerekek mindezeken felül olyan erővel kapcsolják össze a feleket, hogy innen már csak szétrobbantani lehetne őket. Két értelmes és jól kommunikáló ember számára innentől sétagalopp a párkapcsolat. A férfiaknak elsősorban azt kéne megérteniük, hogy a nők hipergám ösztöne - azon túl, hogy lehetetlen megváltoztatni - nem az ellenségünk, hanem a barátunk. Nem harcolni kell ellene, hanem kielégíteni azt. A nőnek minden másodpercben azt kell éreznie, meggyőződéssel és sziklaszilárdan, hogy a férfi, aki mellett él, számára messze a legmegfelelőbb. Nem biztos, hogy a legjóképűbb. Nem biztos, hogy a leggazdagabb. De az tuti, hogy ápolt, előzékeny és odafigyel a másikra, miközben domináns marad, s csak nagyon ritkán engedi át az irányítást.

Én ezt nem látom lehetetlen küldetésnek. Miért vallanak kudarcot mégis oly sokan?

Nem mindenki szereti használni az agyát. Nem is mindenki tudja. Sokaknak elég az, ha az Írás megmondja, mikor mit kell tenniük. Mi több, tömegek gondolják úgy, hogy ez Isten legfőbb funkciója: parancsokat osztogatni a hétköznapi létezés apró-cseprő ügyei mentén. Nem is tévedhetnének nagyobbat.

Az ábrahámi vallások követőit - közel ötmilliárd embert - különösen jellemzi ez az attitűd. A legtöbbjüket egyáltalán nem zavarja, hogy különböző nevekkel illetve pont ugyanazt az istent, az Ószövetség istenét imádják. Azon sem akadnak fenn, hogy ez az isten a különböző nevein különböző elvárásokat támaszt híveivel szemben. Nem okoz gondot számukra, hogy ezt az istent még soha senki sem látta, így erősen sanszos, hogy parancsolatait is emberi elme szülte. És végül azon is simán túllépnek, hogy e parancsolatok oroszlánrésze tökéletesen értelmetlen; néha kifejezetten káros, sokszor csupán formális és felesleges.

Az ortodox zsidóknak meglehetősen sok előírást kell betartaniuk. Különösen a szombat kapcsán - elképesztően sok energiát áldoznak arra, hogy valahogy átverjék, kijátssszák Jáhvét. Nem gyújthatnak lámpát, de ha az automata kapcsoló működésbe lép, csak mossák kezeiket... Nem léphetnek ki az utcára, de ha a belváros fölött egy drótkötelet - eruvot - feszítenek ki, a Teremtő rögtön úgy látja, mintha továbbra is egy belső térben mozognának... Ők így mondják: a rabbinikus hagyomány megenged némi rugalmasságot. Ahelyett, hogy a józan eszükre hagyatkozva szakítanának az immáron semmire sem jó tradíciókkal, kínosan őrzik mindet, mintha ez volna a lényeg; mintha ezen múlna a jövő. Az iszlám annyival rosszabb, hogy kifejezetten térítő vallás. Itt is sok a formális előírás, de még ez a legkevésbé bántó. Amikor azt látjuk, hogy a Korán közel száz helyen buzdít erőszakra a hitetlenekkel szemben, akkor aligha gondolhatjuk, hogy ez volna az egyetemes emberi erkölcs netovábbja. A három ábrahámi gyökerű felekezet közül még a kereszténység tűnik messze a legjózanabbnak. De azért a legtöbben erre sem alapoznánk az életünket. Elég csak Mózes kőtábláira emlékeztetnünk: a tíz parancsolatból mindössze kettőnek van köze a kötelező morálhoz. A kereszténység egyébként is sportot űz abból, hogy híveiben dagassza a bűntudatot - totál mindegy, van-e bármi alapja vagy sem. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy erkölcsi iránytűként e vallások rettenetesen vizsgáznak.

Persze nem az a legnagyobb baj, hogy a vizsgált felekezetek elbuknak az egyetemes morál szigorlatán. Az alapprobléma az, ha a Teremtőre tekintünk úgy, mintha valami smasszer, de minimum erkölcscsősz volna. Ez Isten olyan szintű lefokozása, hogy akár fel is húzhatná az orrát rajta, ha sértődékeny volna.

Még emlékszem a 10-12 évvel ezelőtti szombat délelőttökre. Mint az apukák többsége, ilyenkor én jártam végig a környék összes játszóterét a gyerkőcökkel. Figyeltem, hogy jönnek ki egymással, illetve más apróságokkal. A legkevésbé sem kívántam fegyelmezni őket. Ha muszáj volt (mert veszélyeztették egymást, vagy magukat), természetesen megtettem, de a legboldogabb akkor voltam, ha konfliktus esetén maguktól megállapodásra jutottak. Ha nincs szükség felsőbb hatalomra, úgy jobb megmaradni a háttérben. Valahogy így képzelem Isten szerepét és jelenlétét is. Hiszem, hogy mosolyog a felhők felett, ha békésen létezünk egymás mellett. Látom magam előtt, milyen borús, ha gyilkoljuk egymást. S meggyőződésem, hogy kifejezetten haragos, ha az ő nevében pusztítunk. Isten mindazonáltal nem csendőr és nem börtönőr. Nem csap oda minden pisszenésre. Még csak nem is rabbi, vagy törvényalkotó. Hagyja, hogy felnőtt módon megszövegezzük életünk szükséges játékszabályait. Nem akar fegyelmezni. Alig várja, hogy végre felnőjünk mellé, hogy érett, majdhogynem egyenrangú társaira, s ne vásott kölykeire tekinthessen. 

Mire való tehát az Isten, ha nem arra, hogy parancsolatokkal és büntetésekkel kordában tartsa létezésünket? A magam részéről úgy gondolom: a homo sapiens küldetése az, hogy társ legyen a teremtésben. Hogy alkosson. És hiszem azt is, hogy minden egyes emberben szunnyad valamiféle kreativitás. Beethoven mindig azt mondta: ő nem kivételes tehetség, csupán lekottázza azt, amit a Teremtő sugall számára. Hitem szerint mindannyian így vagyunk ezzel. A legtöbben nem vagyunk Beethovenhez mérhető zsenik, viszont mind megkapjuk az alkotáshoz, a teremtéshez szükséges impulzusokat, intuíciókat, áldásokat. A legtöbbször magunk sem tudjuk, honnan érkezett az adott dallam, szó, vers, vagy gondolat. Időnk sincs végiggondolni, miért úgy érünk a labdába, ahogy, csak azt látjuk, hogy kapáslövésünk a hálóban köt ki. Felébredünk reggel egy vadonatúj ötlettel, mely megoldást kínál valamely komoly problémánkra. Sugallatot kapunk, hogy menni kell, vagy maradni; venni vagy eladni; emelni a tétet, avagy eldobni lapjainkat. Belekezdünk egy történetbe, egy kapcsolatba, egy munkába, egy vállalkozásba, és vakon bolyongunk egy ideig, majd azt tapasztaljuk, hogy ismeretlen eredetű segítségeket kapunk. Elménk futószalagon szállítja a kreatívabbnál kreatívabb mozaikdarabkákat, egészen addig, amíg a szükséges kép össze nem áll. Isten olyan gazdag és olyan bőkezű, hogy a legtöbben el sem tudjuk képzelni. Szinte bármit megkaphatunk, szinte bármilyen gondunk orvoslást nyerhet. Csak hit kell hozzá, nyitott elme és szeretet. Lemondóan, begubózva, magunkba fordulva, gyűlölködve nem sok babér terem senkinek.

Jómagam azt mondom: használjuk Istent arra, amire való! Kérjünk tőle áldást, sugallatot, sőt csodát! Ha az ábrahámi vallások szintjén vegetálunk, a Mennyei Atyát szigorúnak, haragosnak és örökké büntetőnek látva, úgy megfélemlített kisgyermekek maradunk csupán, akik az égvilágon semmit sem profitálnak a Teremtő elképesztő gazdagságából. Mint akik megkapták a tűzpiros Ferrarit, de soha ki sem hajtanak a garázsból. Mindannyian többre születtünk.

Először csak bohóc volt. Később maga lett az ördög. Mi több: Hitlerhez kezdték hasonlítgatni. Azután jött a hónapokig tartó, vágyvezérelt mantra: úgyse nyerhet... úgyse nyerhet... az nem létezik, hogy nyerhet. Miután mégiscsak nyert, következett az, hogy úgysem tud változtatni semmin. Hát tessék!

Martin Luther Kingre mindkét politikai tábor előszeretettel hivatkozik. A globalista baloldal azért, mert fekete volt és a maga korában haladó szellemiségűnek számított. A patrióta jobboldal pedig azért, mert alapvető erkölcsi igazságokat fogalmazott meg. "Van egy álmom: négy kicsi gyermekem egy napon olyan országban fog élni, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján fogják megítélni őket." Ehhez képest mit mond Donald Trump beiktatási beszédében? "Olyan társadalmat fogunk felépíteni, amely érdemeken alapul, és nem a bőrszínt figyeli." - Nem érdekes ez? Ma már a vak is látja, hogy Martin Luther King örökségét a konzervatív oldal viszi tovább; az internacionalisták már nagyon régen szakítottak a színvakság (és persze a liberalizmus) eszményével.

 SAM BRINTON, AZ AMERIKAI ATOMENERGIA HIVATAL HELYETTES TITKÁRA

Trump első intézkedései közt visszavonta elődje, Joe Biden 78 rendeletét. Ezek jelentős része a DIE (diverzitás, befogadás és egyenlőség) program jegyében születtek annak idején. Ilyen volt például az EO14035 sorszámú, amely különösen hangsúlyozta az LMBTQ munkatársak előnyben részesítését a szövetségi kormányzatban. Az új elnök ugyanígy eltörölte az EO13988 sorszámú rendeletet is, amely többek közt kimondta, hogy a transznemű sportolók a nemi identitásuknak megfelelő mezőnyben versenyezhetnek. Ennek értelmében akár férfiak püfölhettek nőket, ahogy erre számos példát láthattunk is. Trump kimondta továbbá, hogy mostantól csupán két nem: férfi és nő létezik Amerikában. Kezd tehát helyreállni a rend; a mocsár lecsapolása természetes módon az ideológiai vadhajtások lenyisszantásával kezdődik. Persze minderre az átlagos, három agysejttel rendelkező Orbán-fóbiás csak legyint: mi közünk mindehhez? Nálunk nem voltak sem tűzvészek, sem egyéb katasztrófák, melyek a (diverzitás oltárán feláldozott) hozzáértés hiánya miatt következtek be, vagy váltak igazán pusztítóvá. Nyilván nem voltak. Hiszen mi eddig is a normalitást képviseltük. Kaptunk is büntit érte rendesen. Nem beszélve szegény Hámori Lucáról, akit talán egy olimpiai aranytól fosztott meg e progresszív őrület.

Beiktatási beszédében Trump közölte azt is, hogy elnöki rendeletet ír alá a "kormányzati cenzúra leállításáról" és a véleménynyilvánítás szabadságának helyreállításáról. Továbbá döntött a John Fitzgerald Kennedy, Robert F. Kennedy és a Martin Luther King elleni merényletek aktáinak nyilvánossá tételéről. Üdítő, a valódi liberalizmus jegyében fogant intézkedések ezek is. Érdemes volna csak pár pillanatra eltűnődni mindenkinek azon, milyen erős a kontraszt a két politikai tábor között. A múlt a cenzúrát, a PC kommunikációt, a szájzárat, a titkolózást képviselte, a jövő ezzel szemben a szabadságé. Tessék választani! Világos persze, hogy három agysejttel ez sem könnyű feladat.

Ahogy ígérte, Trump fellép a migrációval szemben. Tízezer katonát vezényelnek a mexikói határra és minden illegális határátlépőt azonnal őrizetbe vesznek és kitoloncolnak. Az új elnök azonnal leváltotta az amerikai parti őrség vezetőjét is. Trump utasította a külügyminisztériumát, hogy a külföldi - elsősorban mexikói és dél-amerikai - drogkartelleket nyilvánítsa terrorszervezetté. Ettől azt reméli, hogy új eszközöket ad majd a hatóságok kezébe a kábítószer-maffiával szemben. Tisztán látszik: intézkedései a rendet és a biztonságot célozzák. A baloldal az elmúlt évek során - mind az Egyesült Államokban, mind Európában - mindent elkövetett annak érdekében, hogy a káoszt, a felfordulást, az erőszakos bűnözést, a terrort és a permanens világforradalmat természetesnek, sőt kívánatosnak állítsa be. A Biden-adminisztráció az "elfogás és szabadon engedés" politikáját képviselte az illegális bevándorlókkal szemben, bízva abban, hogy majd önként megjelennek a kijelölt bírósági időpontban... Na persze. Trump véget vet ennek a gyakorlatnak. Őszintén remélem, hogy idővel a fejekben is rendet tud majd tenni. Az önmagukat balliberálisnak nevezők legnagyobb történelmi bűne az, hogy a többségi társadalmat sehol a világon nem kívánják megvédeni az erőszakos bűnözöktől, mert a szemükben a migráns, a muszlim, a fekete, vagy épp a roma származás olyan kártya, mely bármire feljogosítja az illetőt. A magam részéről nem elégszem meg azzal, ha végre rend lesz a világban. Csakis akkor leszek elégedett, ha a társadalmak megértik végre, hogy a liberalizmus és a rend nem egymást kizáró, hanem épp ellenkezőleg: egymást erősítő fogalmak. Aki pedig a bűnözők pártját fogja, az méltatlan arra, hogy liberálisnak nevezze magát.

Pénteken az amerikai külügyminisztérium leállította az Egyesült Államok legtöbb külföldi segélyprogramjának végrehajtását és finanszírozását. Az intézkedésről Marco Rubio, a tárca vezetője tájékoztatta az Egyesült Államok minden külképviseletét. Még nem látni, milyen hatást gyakorol e döntés az ukrajnai helyzetre. Egy biztos: Putyin és Trump találkozója előkészítés alatt, s a világ jó része arra számít, hogy e közeljövőbeli megbeszélés a háború befejezését hozhatja el. Meglátjuk.

Trump kapcsán sok mindent el lehet mondani. Egy biztos: nem ül a fenekén. De van is mit tenni: Biden akkora szemétdombot hagyott maga után, amekkorára nem sok példát láttunk amerikai történelem során. 

Ahogyan sokan mások, magam is elég sűrűn használom a ChatGPT-t. Ha a téma semleges, kérdéseimre többnyire használható válaszokat kapok. Ám ahogy sikamlósabb területekre érünk, rögtön behúzza a kéziféket az én virtuális beszélgetőtársam. Mintha a politikai korrektségre lenne programozva.

Kezdjük egy viszonylag ártatlan témával, melyet a progresszív közbeszédben igencsak átjár a túlzott, a valóságot erősen elferdítő tapintat. Kíváncsi voltam, miként vélekedik a mesterséges intelligencia a fizikia vonzerőről. E kérdés kapcsán rengeteg téveszme él a világban, e blogon is százszor érintettük már. Mióta Rubens festővászonra vitt néhány kövér csajszit, azóta sokan elhiszik, hogy ez is lehet vágykeltő, mitöbb, hogy a szépség úgy általában totál szubjektív dolog. A következő párbeszédet - ahogyan a többit is - szerkesztve közlöm, ami azt jelenti, hogy az élvezhetőség kedvéért csakis a lényeget hagyom meg, a hosszú kifejtésekkel nem untatom a nagyérdeműt.

• Mi a különbség egy szép és egy csúnya nő között?
• A „szép” és a „csúnya” kifejezések szubjektívak és kulturálisan változóak, így a különbség közöttük leginkább egyéni ízlésen, társadalmi normákon és személyes preferenciákon alapul. Fontos megjegyezni, hogy a szépség nem csupán a külsőségekről szól. A belső szépség, mint a kedvesség, intelligencia, személyiség, és a másokkal való empatikus kapcsolat szintén meghatározó tényező lehet a vonzerő megítélésében.
• Számítanak-e a szépségben az arc méretarányai?
• Igen, a szépségben igen fontos szerepet játszanak az arc méretarányai és a különböző arcvonások közötti távolságok. Az emberek hajlamosak azokat az arcokat vonzónak találni, amelyek bizonyos arányokban és szimmetriában megfelelnek az ideálisnak, amit a biológiai és kulturális tényezők egyaránt befolyásolnak.
• Ez nem ellentmondás? Hiszen objektív szempontokat említesz, amelyek a szépséget meghatározzák.
• Érthető a kérdésed, és valóban érdekes a téma, hogy hogyan egyeztethetők össze az objektív és szubjektív tényezők a szépség megítélésében. Az, hogy vannak olyan objektív szempontok, amelyek a szépséget meghatározzák, nem zárja ki azt, hogy a szépség végső soron szubjektív érzés és kultúránként, egyénenként változó.
• Te is elismered, hogy a kutatások szerint az emberek hajlamosak olyan arcokat vonzónak találni, amelyek szimmetrikusak és arányosak. Ezt gyakran az egészség, a genetikai erőforrások és a jó reprodukciós esélyek jeleként értékelhetjük. Ez azt jelenti, hogy százból kilencvenkilenc ember ugyanazt fogja szépnek látni. Miért ragaszkodsz mégis ahhoz, hogy a szépség szubjektív?
• Valóban, amikor az arc szimmetriájáról és arányosságáról van szó, a kutatások azt mutatják, hogy az emberek jelentős része hajlamos hasonló jellemzőket vonzónak találni. Az objektív tényezők, mint a szimmetria és az arányosság valóban az evolúciós pszichológiai háttérre vezethetők vissza, és bizonyos mértékig elmondhatjuk, hogy a többség ugyanazokat az arcvonásokat találja vonzónak. Ez azt sugallja, hogy van egy objektív alapja annak, hogy miért találunk egyes arcokat szépeknek, és valóban a legtöbb ember hasonló dolgokat értékelhet esztétikusan.
• Változott-e a női szépségideál az elmúlt évezredek során?
• Igen, a női szépségideál jelentősen változott, a különböző kultúrák, társadalmi normák és történelmi környezetek hatására más és más eszményeket alakítottak ki.
• Te is elismerted, hogy alapvető, evolúciós genetikai okai vannak annak, hogy mit látunk szépnek. Megváltoztott ezek szerint a genetikánk?
• A szépségről alkotott elképzeléseink mögött nemcsak társadalmi és kulturális tényezők állnak, hanem bizonyos evolúciós és genetikai alapú preferenciák is. Az evolúciós pszichológia szerint a szépség bizonyos jellemzői, mint a szimmetria, a tiszta bőr, a fiatalság és a termékenységre utaló jelek, egyes alapvető biológiai és genetikai hajlamokkal is összefüggésben állnak, mivel ezek a jellemzők a túlélés és a szaporodás szempontjából előnyösek lehettek a múltban.

A világ már jó ideje két részre szakadt. Globalistákra és patriótákra. Ha úgy tetszik: ideológiák által fűtöttekre és pragmatikus gondolkodásúakra. Még egyszerűbben: komplett idiótákra és józanokra. Persze, mondhatnánk erre: ez mindig is így volt. Mindig is születtek és éltek köztünk őrültek, elmebetegek. Még az uralkodók és egyéb országvezetők között is akadtak tébolyodottak szép számmal. Csakhogy egészen a 21. század kezdetéig ők voltak a kivételek. Ma már nem ez a helyzet. A posztmodern kor trónra ültette az idiotizmust, mi több: számonkéri a józanságot, amiért nem hajlandó behódolni az őrületnek. Lássuk hát, miként teljesít a balliberális bolondokháza a világ legfényesesebb, nyugati felén!

EGYESÜLT ÁLLAMOK

Látjuk a képeket, olvassuk a híreket. Döbbenet, ami Kaliforniában zajlik. Tizenhat haláleset, több tízezer ember kitelepítése, sok ezer épület a lángok martaléka, a kár - az előzetes becslések szerint - akár a 150 milliárd dollárt is elérheti. (Csak hogy érzékeljük a nagyságrendet: ez jóval több, mint a három balti állam éves GDP-je együttesen.) Karen Bass, Los Angeles demokrata polgármestere csak széttárja a karját - a maga részéről tehetetlen. A katasztrófa kezdetén a ghánai elnök beiktatásán vett részt - nyilván afrikai gyökerei fontosabbak, mint a fehér amerikaiak élete, vagyona, biztonsága. A helyi tűzoltóságnál is már egy ideje a sokszínűségre került a hangsúly az alkalmasság helyett. A Pride rendezvényeken való részvétel alapkövetelménynek számít, de a különböző LMBTQ témájú és egyéb balos fejtágítókra is egymillió dollárt költöttek 2022 és 2023 között. Kalifornia és Los Angeles számára minden lényeges volt, amit a globalista elit képvisel: az ukránok, a feketék, a szexuális kisebbségek, a hajléktalanok és a drogosok támogatása - egyedül az nem, ami az állam és az önkormányzat valódi feladata: a polgárok védelme. Los Angeles 17,5  millió dollárral csökkentette tűzoltóságának éves költségkeretét, hiszen kellett a pénz a sokkal előrevalóbb, ideológikus célok megvalósítására. Érdemes felidéznük a tavalyi dunai árvizet; a kormány úgy menedzselte a katasztrófavédelmet, hogy öröm volt nézni. Orbán lemondta találkozóit, mert fontosabbnak ítélte a magyarok életét, vagyonát és biztonságát. Ez a különbség a két világlátás között: tűz és víz a kettő.

EGYESÜLT KIRÁLYSÁG

"A békeidőben elkövetett legnagyobb bűn és eltussolás a brit történelemben." - így fogalmaz Dominic Green, a Wall Street Journal publicistája, amikor a brit gyereklányok migránsok általi sorozatos megerőszakolásáról ír. Mindenki tudott róla. Az érintett önkormányzatok. A rendőrség. És persze a mindenkori brit kormány, legfőképp a jelenlegi miniszterelnők, a munkáspárti Keir Starmer. Ez a borzalom immáron hosszú évtizedek óta tart, az áldozatok száma sok százra tehető, de ez eleddig senkit sem zavart, mert fehér kislányokról volt szó; szegényekről, árvákról, gyermekotthonok lakóiról. A multikulturalizmus bukott modelljének védelme sokkal lényegesebb ideológikus szempont, mint néhány száz kislány élete. Ha ezeket az eseteket kivizsgálták volna - mondják -, az feszültséget keltett volna a különböző együttélő népcsoportok között... Megismétlem, mert ez a baloldali politika lényege: NEM AZ ERŐSZAK A ROSSZ, hanem a rasszizmus, vagy annak látszata. Nem az kelt feszültséget, ha a pakisztáni és bangladesi brutális bűnözők fiatalkorú lányokat erőszakolnak meg. Hanem az, ha többségi társadalom ezt szóvá teszi... Csak emlékeztetnék, mi történt tavaly idehaza, amiből a köztársasági elnök és az igazságügyi miniszter lemondásával járó óriási pedofilbotrány keveredett. Az is nagyon gáz, de micsoda ehhez képest? Óriási a különbség a két világlátás közt: tűz és víz a kettő.

NÉMETORSZÁG

Berlin, Hamburg, Magdeburg... annyit emlegettük már a migráns-hátterűek örült tombolását és barbár terror-attitűdjét, hogy szinte belefásul az ember. Már nincs karácsony, és nincs szilveszter erőszakhullám, késelés és tömeggyilkosság nélkül. De a német elitet ez sokkal kevésbé zavarja, mint Elon Musk, aki riportot készít az AfD társelnökével. Értjük ezt? Az ország egyik legnépszerűbb pártjával szóba állni, az maga a botrány, az maga a durva beavatkozás Németország belügyeibe. Az senkinek sem bökte a csőrét, hogy a német kormányok immáron hosszú évek óta úgy viselkedtek, úgy komminikáltak és olyan döntéseket hoztak, mintha az Egyesült Államok gyarmati helytartói volnának. De most, hogy új elnököt választottak a tengerentúlon, amelynek stábja - az előző gárdánál jóval szelídebben - kezdi betenni a lábát az ajtórésbe, a német vezetésben rögtön feléled a függetlenség iránt vágy... Átlátszó és beteg egy banda. Nem árt, ha tudjuk: Ma már a migráns-hátterű német választók aránya eléri a 12%-ot, s a kormány a gyorsított honosítás eszközét használja, hogy ezt az értéket minél nagyobbra hízlalja. (Nem mintha a jócskán magasabb szaporodási ráta önmagában nem lenne elég, hogy a közeljövőben kikiáltsák a német kalifátust...) Az elmúlt 10-15 évben Németország az égvilágon mindent megtett, hogy megsemmisítse polgárai kultúráját, jólétét, biztonságát. Őket sem kéne követnünk az önpusztítás szomorú ösvényén.

 AUSZTRIA

A sógorok tavaly ősszel választottak; az Osztrák Szabadságpárt végzett az élen. Alexander Van der Bellen államfő azonban nem a győztest, hanem a második helyezett Osztrák Néppárt elnökét bízta meg a kormányalakítással. Már ez önmagában világbotrány volna, ha a józanság uralkodna a bolygón. De lépjünk is túl ezen az apróságon, már csak azért is, mert pár hónap huzavona után, január 6-án Herbert Kickl, az FPÖ elnöke végül mégis csak megkapta a lehetőséget a kormánykoalíció felállítására. Több se kellett Brüsszelnek! Az Európai Bizottság azonnal büntetés kiszabását helyezte kilátásba. No nem a Szabadságpárt bevándorlásellenes attitűdje miatt. Mit képzelünk? Nem is békepártisága okán. Hová gondolunk? Még csak nem is a jobboldali adópolitikája miatt. Dehogy. Ausztria túlzott költekezése miatt. Eddig ez valahogy nem volt gond. Most, hogy Kickl alakíthat kormányt, rögtön szemet szúrt az éber brüsszelitáknak. Még kormány sincs, de máris kaptak egy szigorú határidőt: január 21-ig kell bemutatni azt a kidolgozott és szigorú tervet, amely a kiadások csökkentésével garantálja, hogy nem száll el a költségvetési hiány. Vicces ez a balos bűnbanda. Az elmúlt öt év során Franciaország és Olaszország hiánya mindvégig jócskán meghaladta az osztrák értéket. 2024-re vonatkozóan is ezt látjuk. De ez nem számít. Az ő költségvetési hiányuk tetszetős, EU-konform, de legalábbis elnézhető. Csakis a politikai bosszú mozgat mindent, már a látszatra sem adnak.

ROMÁNIA

Romániában az alkotmánybíróság december 6-án érvénytelenítette az elnökválasztás 2024. november 24-én lebonyolított első fordulóját, és elrendelte a teljes választási folyamat megismétlését, miután a Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) megállapította, hogy a legtöbb szavazatot összesítő, az egykori antiszemita és magyarellenes Vasgárdával nyíltan szimpatizáló Calin Georgescu független jelölt kizárólag közösségi platformokon kampányolt, s a TikTok videói terjedését külföldi beavatkozás segítette... Vicces. Mindenki kampányol közösségi platformokon. Az sosem volt titok, hogy a Facebook a globalista tábort tolja. A magyar baloldal kampányfinanszírozási botrányai sem zavarták soha az EU-adminisztrációt. Ez mind tök oké. Csak a TikTok a gáz. Beszarás az egész. Az Orbán-kormányt ezer apró hülyeséggel piszkálják, jogállami hiányosságokra hivatkozva. Mindent háromszor teljesítettünk, amit Brüsszel eleddig kért, de az nem számít. Bezzegrománia a jogállamiság fellegvára még úgy is, ha simán törlik a választási eredményt, csak mert a regnáló hatalomnak nem tetszik a népakarat. Brüsszel pedig egy büdös szót sem szól.

***

Bevallom, a legkevésbé sem értem a magyar balos szavazókat. A szemük előtt omlik össze, s porlad hamuvá az a világ, amit ők maguk képviselnek. A kommunizmushoz hasonlóan annak kishúga, a balos progresszió is megbukik mindenütt, ahol csak felüti a fejét. Miért gondolják, hogy ugyanezt a velejéig romlott ideológiát lehet jól is működtetni? Miért gondolják, hogy akik ezt a velejéig romlott ideológiát erőltetik és finanszírozzák, azok majd a magyar szponzoráltjaiknak megengedik, hogy kilógjanak a sorból, és ne hajtsák végre az őrület parancsait? Mi jelenleg még el vagyunk kényeztetve, mert az állam ellátja az alapvető feladatait, s a lehetőségeihez mérten megvédi polgárait a természeti katsztrófáktól, a bűnözéstől, az általános agressziótól. Könnyű osztanunk az észt a fotelből, miközben tudjuk, hogy kislányunk biztonságban hazaér az iskolából, sőt az esti edzésről is, hiszen odakint nem járnak szörnyek. Még. De az ég óvjon meg minket a tesze-tosza, nemtörődöm, ideológiáktól vezérelt politikusoktól! Karácsony Gergely jól mintázza a balos vezetőt, s ad is némi ízelítőt abból, mit jelent a totális felelőtlenség. Körülbelül erre a pusztító semmittevésre számíthatnánk egy esetleges kormányváltás esetén. Azután jöhet tűzvész, jöhet utcai erőszak, jöhet a demokrácia teljes felszámolása - aligha védené meg bárki a pórul járt magyar polgárt. Isteni szerencse, hogy a hazai lakosság döntő többsége még nem veszítette el a józan eszét.