Hosszú évek óta látszik, hogy valami nagyon beteg világot építünk. A politikailag korrekt beszédmód kapcsán mindig mindenki elmondja, hogy nem szereti, hogy nem alkalmazza, hogy megy ki a divatból, s hogy egyébként is kizárólag a nyugati progresszívek őrülete, nálunk jóformán nincs is jelen... hát nem a fenét. Az elmúlt hétvégén háromszor is belefutottam.

Pénteken került fel az Öt YouTube csatornájára az a maratoni vita, melyet Orbán Balázs és Tarjáni Péter biztonságpolitikai szakértő folytatott. Utóbbi ezt találta mondani: "Tudomásul kell venni, hogy azok, akik háborúznak, teljesen másfajta kommunikációt igényelnek. Az - véleményem szerint - nem elfogadható, és nem tetszik, hogy Ukrajna támadást hajtott végre - a Barátság kőolajvezetékről beszélünk -, ez nem helyes és magyarként nem is tetszik. Nem is értem meg ezt a részét. Azonban azt mindenképpen mondom jó ideje, hogy teljes egészében más hangot kéne Ukrajnával ebben a kérdésben képviselnünk. Nem azért, mert be kell adnunk a derekunkat, hanem azért, mert egy háborúban lévő ország másképp gondolkodik." Ez az a felvetés, mely a beszélgetés során a leggyakrabban - legalább három ízben - előkerült; Tarjáni valamiféle ködösen körülírt tapintatot kér számon a kormányon. Bevallom: halvány fogalmam sincs, miről beszél. Mit jelent az, hogy aki háborúban áll, az másként gondolkodik? Mit jelent az, hogy másfajta kommunikációt igényel?? A biztonságpolitikai szakember úgy tesz, mintha Ukrajnában három és fél éve mindenki pokoli stresszben, elviselhetetlen feszültségben, folyamatosan 180-as pulzusszámon égne, és ez feljogosítaná észak-keleti szomszédainkat az égvilágon mindenre. Mintha nem lenne hátország, mintha lehetetlen volna elvárni tőlük a diplomatikus magatartást és a felnőtt kommunikációt. Úgy tűnik, Tarjáni azt a fajta hitegetést és hazugságcunamit várja Orbánéktól, mint amit Nyugat-Európa képvisel: megígérve Zelenszkijnek a NATO-tagságot, az EU-tagságot, a teljes és feltétlen támogatást, sőt akár még a harctéri győzelmet is. Miközben a nyugatiak pontosan tudják, hogy hazudnak; hogy becsapják, átverik Ukrajnát. Tényleg az jelentené a kívánt tapintatot, ha csatlakoznánk a tettrekész idióták üres szólamaihoz? Tényleg ilyen mocskos, hazug világot kéne építenünk? 

Szintén pénteki az Index videója, amelyen Rónai Egon beszélget Toroczkai Lászlóval, a Mi Hazánk Mozgalom elnökével. A riport egy jelentős részében a cigánybűnözésről folyik a szó, s Rónai komoly erőfeszítéseket tesz, hogy e kifejezést - melyet a balliberális kurzus már a kilencvenes évek során szalonképtelennek nyilvánított -, kerüljék. Toroczkai nem enged, s el is magyarázza, miért: léteznek olyan speciális bűncselekmények, amelyek elkövetői csaknem 100%-ban roma származásúak - ilyen például az unokázás is. Márpedig ha ez így van, úgy nagyon is lehet alapja az általánosításnak, és nem teszünk azzal semmi jót, ha a tapintatos elhallgatást választjuk. Nyugat-Európa a szemünk láttára változik földi Paradicsomból igazi pokollá, s elsősorban a migránsbűnözés miatt, amelynek létezéséről és nagyságrendjéről mindenki tud, de senki sem beszélhet. Vagy beszélhet, de azzal rögtön szalonképtelenné válik. Tényleg ebbe a világba igyekszünk? A magam részéről teljes egészében Toroczkai álláspontját vallom: egy normális világban félnivalója csupán a bűnözőknek lehet, bőrszíntől függetlenül. Minden más lényegtelen; a jóemberkedő tapintatoskodás pedig nem több, mint szerecsenmosdatás, így jócskán többet árt, mint használ. A progresszió élharcosainak érdemes lenne elgondolkodniuk azon is, hogy amennyiben a "cigánybűnözés" szóösszetétel - amely évtizedeken át a rendészeti, kriminológiai és szociológiai irodalom szabadon alkalmazott szakkifejezése volt - ma már kerülendő, úgy miként beszélhetünk toxikus maszkulinitásról, avagy az orosz nép kollektív felelősségéről? Miért nem illet meg mindenkit pontosan ugyanaz a mértékű tapintat?

Azután elérkezett a szombat és a várva várt mérkőzés: Írország - Magyarország világbajnoki selejtező. Amilyen jól indult, olyan pokollá vált a második félidő, köszönhetően a focizni nem tudó, de annál durvább ír játékosoknak, és az őket teljes mellszélességgel támogató játékvezetőnek. Vagyunk pár százezren, akik csak ültünk a képernyő előtt, és nem akartuk elhinni, amit láttunk; ezt a nyilvánvalóan részrehajló, szakailag minősíthetetlen ítélkezést, amit a német bíró produkált. Majd jöttek a nyilatkozatok sorban - Varga Barnabás, Dibusz, Szoboszlai - de senki sem ment bele, hogy a játékvezetőt minősítse. Az M4 stúdiójában ülő szakkommentátorok is kerülték a forró kását - nem is értem, miért. Hála az Égnek Marco Rossi nem volt ennyire visszafogott: "Szerintem a bíró azt hitte, hogy egy birkózómeccset vezet, nem focit..." Tökéletesen igaza van és abban is, hogy hajlandó őszinte kritikát megfogalmazni, ha épp azt kívánja a pillanat. Ami engem illet, úgy gondolom: sokkal, de sokkal kevesebb tapintatra, sokkal több egyenes beszédre volna szükség, minden téren. 

Az elmúlt évtizedek a progresszív képmutatás, az orwelli hazugság, a gyalázatos politikai korrektség jegyében teltek. Meg is nézhetjük magunkat, hová jutottunk. Mindenütt a barbárság kerekedett felül: a harctéren, a migrációval sújtott nagyvárosokban, sőt még a focipályákon is. Pedig nem ezt ígérték. Azt mondták: a tapintat majd jobb világot szül. Úgy tűnik: ez már örök illúzió marad. A félrenéző jóemberkedés nem formált jobbá senkit, épp ellenkezőleg: szabad utat engedett az erőszaknak, a bűnözésnek, a barbarizmusnak. A magam részéről örülök Orbán Balázsnak, Toroczkai Lászlónak, Marco Rossinak, továbbá Donald Trumpnak, Orbán Viktornak és általában a patrióta világlátásúaknak, akik merik a nevükön nevezni a dolgokat. Hagyjuk végre a mellébeszélést, s ha még nem késő, kezdjünk el építeni egy igazabb, egy őszinte világot! Elég volt a farizeusokból.

Hónapok óta kérdezek boldog-boldogtalant: milyen szabadságjogát korlátozza a kormány? Soha senki nem válaszol. Soha senki nem tud megnevezni semmi ilyesmit. Évek óta kérdezem: hol sérül a magyar demokrácia? Hol sérül a magyar jogállamiság? Néma csend a válasz. Az ezerszer elpufogtatott, üres, balos paneldumák egyre erőtlenebbül hatnak. A vége minden vitának ugyanaz: jó-jó, tényleg nincs diktatúra, de azért azt mindenki látja, hogy a Fidesz szétlopta az országot...

Én nem kívánom megvédeni sem Mészáros Lőrincet, sem Tiborcz Istvánt. Egészen biztos az, hogy vannak jó páran, akik - közel a tűzhöz - szépen meggazdagodtak az elmúlt évek során. Akár még azt is elhiszem, hogy Hadházy Ákos egy egész szafari parkra bukkant Hatvanpusztán. Fogadjuk el, hogy a politika olyan világ, ahol némelyeknek csurran-cseppen valamicske. Hogy ez milyen nagyságrendet jelent, a legtöbben csak találgatnak. Juhász Péter már 2017-ben is tizenkétezer milliárd forint lopott pénzről beszélt - totál hasraütésszerűen. Vajda Zoltán, az MSZP képviselője a nyáron összesen hetvenmilliárd forint osztalékkifizetésről posztolt, amely Fidesz-közeli cégeket (Mészáros és Mészáros Zrt, Opus Global Nyrt, Pegazus Trade Kft. stb.) érint. Ő már valós adatokat közöl, ami igazi unikumnak számít az üres ellenzéki vádaskodások között. Hogy ez sok, vagy kevés - nem az én tisztem eldönteni. (Arról nem is beszélve, hogy az osztalékkifizetésnél tisztább ügylet nemigen létezik; ha e társaságok érintettek is a korrupcióban, bizonyosan nem e ponton fogjuk őket tetten érni.) Engem leginkább az érdekel, hogy miközben a nagyok "szétlopják" az országot, mi magunk milyen mértékben gyarapszunk.

A magyar állami vagyon értéke 2010 és 2022 között megduplázódott: 11,6 ezer milliárd forintról 21,8 ezer milliárd forintra emelkedett. 2024-ben Magyarország aranytartaléka rekordmagas szintre, 110 tonnára emelkedett. Az állam a Fidesz-kormányok időszakában visszavásárolt egy sor stratégiai fontosságú céget, üzletágat, infrastruktúrát: gáztározókat, a villamos-energia szektor jelentős részét, a MOL részvénycsomagját az oroszoktól, bankokat, biztosítókat, távközlési vállalatokat, illetve 2024-ben a Liszt Ferenc Repülőteret is. Ennél is fontosabb, hogy a magyar háztartások vagyona ugyancsak megduplázódott 2010 óta. A napokban történelmi csúcsra értünk: immáron 115,8 ezer milliárd forintot érő vagyoneszközt birtoklunk. A balos károgók persze rögtön rákezdenek ilyenkor: "Borzalmas az egyenlőtlenség, csak a milliárdosok gazdagodnak!" A valóság azonban pont ezzel ellentétes. Magyarországon a medián vagyon gyorsabban nő, mint az átlagvagyon, vagyis a társadalmi különbségek látványosan csökkennek. Az alacsonyabb vagyoni osztályba tartozók gyarapodása a legnagyobb mértékű. Szóval: fogalmam sincs, hogy a Fidesz sokat lop, vagy keveset, egy dolog azonban biztos: soha nem voltunk még ennyire gazdagok. Ez az, amit az Orbán-fóbiások lépésről lépésre, tégláról téglára visszabontanának. A fene se tudja, mennyi igaz a Tisza Párt belső köreiből kiszivárgott információból, mely szerint Magyar Péterék visszaállítanák a progresszív jövedelemadót, de az biztos, hogy ezzel a középosztály azonnal az elszegényedés útjára lépne.

Érdemes egy kis időutazást tennünk, visszapillantva az elmúlt negyven esztendőre. Vajon miként alakult a magyarság sorsa, amikor épp nem a Fidesz lopta szét az országot? Vannak, akik már nem emlékeznek rá, az ő kedvükért rögzítsük: a szocialisták rövid időn belül négyszer (!!!) rabolták ki hazánkat.

• A KÁDÁR KORSZAK MÁSODIK FELE - Kádár Jánosnak 16 év kellett hozzá, hogy belássa: a gulyáskommunizmus belülről finanszírozhatatlan. 1973-tól kezdődően egyre inkább a nyugati hitelekre támaszkodott; 1989-re 20 milliárd dollár fölé emelkedett az államadósság - ez a szocialista blokkban kiugróan magas értéket jelentett. Már a rendszerváltás pillanatához is brutálisan kifosztva érkeztünk.
• SPONTÁN PRIVATIZÁCIÓ - 1988–1990 között a pártállami vállalatok vezetői és a velük összefonódott politikai-gazdasági elit nagyon olcsón, sokszor önprivatizáció keretében szereztek meg jelentős állami vagyonelemeket. Többnyire állami garanciával vásároltak, így tényleges kockázatot sem kellett viselniük. Apró Piroska (Gyurcsány anyósa) az ÁVÜ felügyelőbizottságában is szerepet kapott; ebből fakadóan számos privatizációs ügyben érintett. S hogy kik gazdagodtak meg ebben az időszakban? Nyers Rezső, Fejti György, Berecz János, Gyurcsány Ferenc, Leisztinger Tamás, Kapolyi László, Baja Ferenc, Puch László, csak hogy a legismertebbeket említsük.
•  A HORN-KORMÁNY - A magyar történelem legnagyobb vagyoneladási időszaka. Amit korábban nem nyúltak le maguknak, azt a szocik ebben az időszakban kótyavetyélték el, a legtöbbször mélyen áron alul. Áramszolgáltatók, Gázszolgáltatók, MOL, MATÁV, csaknem a teljes bankrendszer, Rába, Ikarus, cukorgyárak, gyógyszeripar, szállodák, fürdők, kastélyok és rengeteg egyéb ingatlan cserélt gazdát, jellemzően külföldi befektetőket gazdagítva.
• A MEDGYESSY-GYURCSÁNY-BAJNAI TRIÓ - Ami még megmaradt az állami vagyonból, azt ebben az időszakban igyekeztek pénzzé tenni. Antenna Hungária, Budapesti Erőmű, Dunaferr, MÁV Cargo, Malév, valamint számtalan kisebb cég és jelentős ingatlanvagyon került külföldi kézre. Mindeközben az államadóság 52 %- ról 84 %-ra emelkedett, az államháztartás hiánya a korábbi 2,8-ról néha 5, néha 6, választáskor 8-9 százalékra duzzadt. Eladósodott minden és mindenki. Az állam, az önkormányzatok, a vasút, a BKV, a lakosság, a kórházak. Tipikus példája annak, amikor úgy rabolják le az országot, hogy abból semmi de semmi nem csorog vissza a gazdaságba.

Még mielőtt bárki félreértené és nyafogni kezdene: szó sincs arról, hogy az elődöket tenném felelőssé hazánk mai helyzetéért. Természetesen ez sem volna alaptalan, hiszen jóval előbb járnánk, ha Kádár nem adósítja el az országot; ha az elvtársak nem nyúlnak le mindent, ami mozdítható; s ha nem árusítják ki a nemzeti vagyon maradékát fillérekért. De lépjünk túl ezeken - 15 év kormányzás után tényleg nem elegáns a szocialistákra mutogatni. Amiért mégis érdemes elmerengeni a múlton, az az, hogy ez a garnitúra a Fidesz egyetlen alternatívája. Egyszerűen nincs harmadik út. A Tisza Párt vagy együttműködik a régi csibészekkel - Bajnaival, Draskovics Tiborral, Mártha Imrével és a többi hasonlóval -, vagy elő kell húznia a fiókból egy teljesen új, makulátlan múltú, több száz fős, rátermett, kompetens szakértői csapatot. Nos, ebből eleddig még egyetlen arcot sem láttunk. Akiket volt szerencsénk megismerni, azok többnyire balos kötődésűek.

És hogy a szocialista bűnözés mennyire nem üres fecsegés, álljon itt egy rövidke lista - tényleg csak ízelítőül - azokról, akiket valóban korrupción, lopáson értek az elmúlt évek során:

• TÁTRAI MIKLÓS - Gyurcsány barátja, aki a 2008-as Sukoró-ügy miatt kapott börtönbüntetést.
• ZUSCHLAG JÁNOS - Az MSZP politikusa sikkasztásért és hűtlen kezelésért ült öt évet.
• WIESZT JÁNOS - Rejtett kamerás felvétel buktatta le a szocialisták újbudai frakcióvezetőjét. Négy évet kapott.
• GÁL GYÖRGY - Erzsébetváros önkormányzatának SZDSZ-es gazdasági bizottsági elnöke 8 év 6 hónap letöltendő börtönbüntetést kapott bűnszervezetben elkövetett csalás, vesztegetés, hűtlen kezelés és magánokirathamisítás miatt.
• HAGYÓ MIKLÓS - A szocialista főpolgármester-helyettest hűtlen kezelés bűntette miatt ítélték felfüggesztett börtönbüntetésre.
• HUNVALD GYÖRGY - Az MSZP erzsébetvárosi polgármesterét hivatali visszaélésért marasztalták el.
• WEISZENBERGER LÁSZLÓ - A "borítékos ember", csak így nevezték a kenőpénzt kérő szocialista politikust. 1 év 8 hónap börtönbüntetést kapott, 3 hónap próbaidővel.
• KISS LÁSZLÓ - Hivatali vesztegetés elfogadása, fiktív és túlárazott közbeszerzési szerződések, pénzmosás, versenyt korlátozó megállapodások – bűnszövetségben, üzletszerűen elkövetett cselekményekkel gyanúsítják. A DK harmadik kerületi polgármestere hónapokig a börtönből irányította az önkormányzat munkáját...

Soroljam még? Bajor Zoltán, Benedek Fülöp, Borovszki Tímea, Czeglédy Csaba, Csonka Gábor, Fürst György, Herédi Dezső, Gál György, Gál István, Horváth Klára, Kabai Károly, Kálmán András, Karakasev Anna, Kaszab Csaba, Kövecses Gábor, Lados István, Nyékesi Béla, Orbán István, Páva Zoltán, Rácz Péter, Simonka Csaba, Walter Dezső... Biztosan sokakat kihagytam. És megismétlem: nem arról van szó, hogy a balos bűnözők miatt nincs még tejjel-mézzel folyó kánaán hazánkban. És nem is arról, hogy ha a szociknak, dékásoknak szabad lopni, akkor másoknak is. Legfőképp azért érdemes emlékeznünk ezekre a nevekre, ezekre az ügyekre, ezekre a balos maffiózókra, mert Magyar Péterrel pontosan ugyanez a garnítúra térne vissza. Egész egyszerűen nincs más közeg, ahonnan kádereket toborozhatna. Ez a levitézlett sereg pedig már százszor bizonyított: korruptak, tolvajok, miközben a tisztes honpolgárokra is csak romlást hoztak, soha semmi egyebet. Egyre több jel mutat arra, hogy a Tisza Párt programja és a háttérben felsorakozó politikusgárda egyaránt a balos viszarendeződést szolgálja.

Szóval: korrupt a politika? Micsoda botrány! Micsoda nem várt felfedezés! Mintha rácsodálkoznánk arra, hogy az ecet savanyú, vagy hogy a ponty halszagú... A közéletben mindenki korrupt. Mindenki. A különbség csak annyi, hogy a nagyok - Ursula von der Leyen, Zelenszkij, Biden család - nagyban játszanak, a kicsik - Magyar Péter és Ruszin-Szendi Romolusz - kicsiben. Még az ártatlan arcú Karácsony Gergőnek sincs egyetlen olyan projektje sem, amely kapcsán nem robbant ki korrupciós botrány. Ha továbbra is az marad az egyetlen valamirevaló vádpont a Fidesz ellen, hogy "szétlopta az országot", úgy azt hiszem, széles mosollyal szavazok rájuk 2026-ban is.

Ez most kifejezetten fájdalmas volt. Nyüszíteni volna kedvem és a falat kaparni. Szerintem pontosan ezért csinálják.

A Népszava az médiatermék, amely lassan 150 esztendeje mérgezi a magyar lelkeket. Pénteken tudtam meg, hogy podcastja is van, Jut eszembe! címmel. Nem csoda, hogy eleddig nem találkoztam ezzel - adásait nagyságrendileg annyian kattintják, mint az én szerény blogbejegyzéseimet. Szóval: nem ez a legnézettebb YouTube-tartalom. Frank Zsófia és Fekete Norbert személye is ismeretlen volt előttem mind ez idáig, de nem is veszítettem sokat: régen láttam ennyire beteg embereket. A baloldal még soha semmi jót nem hozott ennek az országnak, ám ők ketten még a baloldalon is az extra aljas kategóriába tartoznak.

"Hála Istennek, az alvásra oda tudok figyelni, hála a feleségemnek. Ő van éjszaka leginkább a porondon, kivéve, amikor szünnap van, mert akkor besegítek. De nekem kipihentnek kell lennem minden egyes nap." - Frank Zsófia Szoboszlai Dominik szavait idézi. Ne is menjünk tovább, először ízlelgessük e mondatokat, s alakítsuk ki a saját álláspontunkat! Azt kell mondani, hogy a történelem során nem sok olyan pillanat akadt, amikor egy ilyen hétköznapi megnyilvánulásnak hírértéke lett volna. A legtöbben mindig is így éltek. Ez volt a normalitás. És ami azt illeti: ez az attitűd ma is tökéletesen józan és abszolút a normalitás keretein belül való. Adott egy kiemelkedő labdarúgó, aki havi 230 millió forintnak megfelelő összeget keres a Liverpoolnál, ám ehhez folyamatosan kiváló teljesítmény szükséges. Magától értetődő, hogy kipihentnek kell lennie. Amikor a gyerekeim még picik voltak, jómagam gazdasági igazgatóként dolgoztam egy nagyvállalatnál. Pontosan ugyanígy éreztem és gondolkodtam. Én sem keltem fel éjszakánként. A töredékét sem kerestem Szobó fizetésének, de annyit igen, hogy az asszony öt évig otthon maradhasson (amíg a kisebb is óvodás korú nem lett). Ehhez a döntéshez természetesen két fél szükséges: az anyának is igent kell mondania a terhek ilyetén elosztására. Nálunk így történt. Feltételezem, Szoboszlai neje is tisztában volt vele, hogy mit vállal. Szóval: ez maga a normalitás. Ehhez képest miként reagál a Népszava két idiótája?

"Rettenetesen megalázó" - mondja Fekete Norbert a focistafeleség helyzete kapcsán. Tényleg az lenne? Fogalmam sincs létezik-e nő aki szóba áll ezzel a fésületlen fogú gyökérrel, de talán megkérdezhetné mások barátnőit, feleségeit, mit gondolnak erről. A legtöbben boldogan választanák Szoboszlait és az általa biztosított mesés körülményeket. Ez a világ hülyéje meg a saját buborékjában él, ahol valószínűleg a hozzá hasonlóan degenerált csajok mind karrierre vágynak, és még véletlenül sem szülnek soha. De ha csak annyit megtenne, hogy utánaolvasna a téma kapcsán készített különböző kutatásoknak, azonnal szembesülne vele, hogy a nők oroszlánrésze a mai napig a családot, a gyermekvállalást tartja az elsődleges boldogságforrásnak, annak minden nehézségével együtt. Akárhogy is: amikor az elmebeteg feminista ideológia ütközik a teremtés (az evolúció, a biológia) logikájával, mindig az utóbbi fog felülkerekedni. Egyszerűen azért, mert az a természetes, az a normális. "Nincs is tudatában annak, hogy ez mennyire gáz." Persze, hogy nincs, mert te ülsz fordítva a lovon, te szerencsétlen balfék. "Ezzel a mondatával lényegében azt mondta, hogy neki fontosabb a foci, mint a gyereke." Nem, Norbi fiú, Szobó nem mondott ilyet. Ez csak a te rosszindulatú, hazug értelmezésed. Azé a kommunistáé, aki saját jelentéktelenségének tudatában gyűlöli a kiválóságot, és képtelen elfogadni, hogy léteznek fontos szereplői a világnak. "Miért kell ezt kirakni a kirakatba?" - kérdi Frank Zsófia, mintha Szoboszlai életmodellje valami szégyellnivaló volna. Azon háborog, hogy egy híresség miért mutat rossz példát, holott csupán egyetlen gond van vele: szembemegy a feminista narratívával. 

"Élje ki a karrierjét - pont olyan a sport, amiből ki lehet öregedni -, és ráér akkor, vagy annak a közelében gyereket vállalni, ahelyett, hogy rányomja az asszonyra úgy az egészet, ahogy van." - imigyen osztja az észt Frank Zsófia. Most lépjünk túl azon, hogy micsoda arcátlan arrogancia ily módon belepofátlankodni Szoboszlai felnőtt és felelősségteljes döntésébe. Legyünk naivak, s feltételezzük az építő, a jó szándékot! Kedves Zsófia! Egy férfinek mindössze két dologra van szüksége ahhoz, hogy családot alapítson. Egy megfelelő társra és némi egzisztenciális alapozásra. Az utóbbi itt nyilván nem kérdés. Ha Szobó Buzsik Borka személyében megtalálta a párját, akkor mégis mi a fenére várjon??? Arról nem is beszélve, hogy neje 25 éves múlt. Tényleg negyven körül kéne elkezdenie az anyaságon merengenie? Így simán belefér három-négy utód is, ha úgy akarják. A Népszava újságírónője legalább gondolkodhatna, mielőtt beszélni kezd. "Van annyira A kategóriás celeb, hogy felteszem: fogunk címlapon Szoboszlai gyereket látni, meg elmondani a bölcselkedéseit arról, hogy hogyan kell gyereket nevelni." Vagyis arról van szó, hogy már a videó címválasztása is színtiszta hazugság: Szobó nem adott semmiféle gyereknevelési tippet, csupán a házigazda előlegezte meg neki, hogy bizonyára fog majd... és ő ezt nevezi újságírásnak. Beszarás. Muszáj észrevenni azt a lekezelő cinizmust is, ahogyan a "bölcselkedés" kifejezést használja. Ők mondhatnak ordenáré ökörségeket, hiszen felkent értelmiségiek: a Népszava újságírói. De Dominik bármit is nyilatkozik majd a jövőben, az egész biztosan ostobaság lesz, hiszen ő csak egy focista. "Egy jelenlévő apa nélkül hogy fog felnőni az a gyerek? (...) Kábé ő ennyit foglalkozik a gyerekkel, hogy adja a pénzt az asszonynak, meg a gyerek ruhájára meg a taníttatására... milyen felnőtt lesz ebből?" Többször visszahallgatva úgy tűnik, mintha Fekete Norbert minden megnyilvánulása valami túljátszott paródia volna. A kicsi épp hogy megszületett. Szobó mond két mondatot arról, hogy a jó teljesítményhez elengedhetetlen a megfelelő mennyiségű és minőségű pihenés. A borostás bolsevik pedig már ebből biztosan kikövetkezteti, hogy ezt a gyereket a következő húsz év során pokoli módon elhanyagolják majd... A legnagyobb baj nyilván nem az, hogy minden idők egyik legkiemelkedőbb magyar focistáját piszkálják. Ez még csupán ártalmatlan hülyeség. Sokkal nagyobb gond, hogy Európát, s annak legtöbb országát pont ilyen elszállt, balos idióták vezetik, akik a saját beteg fantáziájukból építik fel a világukat, mérföldekre a valóságtól. Ez utóbbi a legkevésbé sem érdekli őket.

A Népszava két munkatársában minden megvan, amiért a világ gyűlöli a posztmodern baloldalt. Mint az összes valamirevaló progreszív, ők is lenézik a labdarúgást és a labdarúgókat egyaránt, s ennek minden egyes mondatukban hangot is adnak. "Nem olyan túl sok jó focistánk van, amennyire én tudom, jelen pillanatban." - mondja az okos Frank Zsófia, miközben többször is jelzi (nem mintha jeleznie kéne), hogy nem szakértője a témának. Talán arról még ő is hallott, hogy minden válogatott meccsünkre percek alatt elfogynak a jegyek. Talán azt is tudja, hogy az utóbbi három EB-re kijutottunk, előtte 40 évig egyre sem. És akár a műsor előtt utána is nézhetett volna, hogy tisztában legyen vele: számos jó játékosunk szerepel a német, az angol, vagy épp a török bajnokság élcsapataiban. "Akadémiának hívják ezeket a focisulikat..." - fogja a fejét megvetően a másik nagyokos: "Szoboszlai persze tök jól rugdossa a labdákat, de mégiscsak egy focista!" Ennyi megvetést belesűríteni egyetlen mondatba... Korábban nem úgy volt, hogy az empatikus baloldal a gyári munkások, a földművesek és általában a kisemberek érdekeit képviselte? Mára eltartott ujjú, sznob, belpesti értelmiségiek szűk körévé zsugorodott, akik még egy egész értelmes sportolót is alsórendűnek kezelnek. És itt még nincs vége: "Basszus, egy focistáról beszélünk. És akkor mit mondjon egy sebész? Vagy mit mondjon egy légiirányító, de tényleg? Akinek valódi felelőssége van és valódi munkája van, nem labdát rugdosgat." Mintha tényleg arra gyúrna, hogy kapjon valakitől egy méretes pofont. És nem hagyja abba, tolja tovább: a kanapéról önkényesen kinyilvánítja, hogy az egyes foglalkozások miféle társadalmi hasznossággal bírnak. Ez a baloldali arrogancia csúcsa. Ezt az ápolatlan komcsit még az sem zavarja, hogy végtelenül primitív gondolkodásmódja tízmilliók halálát okozta a 20. században. Természetesen nála a focista áll a lista végén, mint a leghaszontalanabb tevékenységet végző. Vajon egy felkészületlen, ostoba, kommunista újságíró miféle értékkel, miféle hasznossággal bírhat és hol szerepel ezen a listán? 

Tényleg azt érzem, hogy direkt csinálják. Mint amikor egy kövér kamasz úgy gyárt TikTok videót, hogy félmeztelenül, részegen táncol. Tudja, hogy vállalhatatlan és borzalmas lesz a végeredmény, de talán épp ezért kattintják majd sokan. Talán pont ezért tolják túl a woke-progressziót a Népszava beteg lelkű újságírói, mert ha egyetértést nem is remélhetnek, perverz érdeklődést esetleg igen. Talán pont ezért állnak bele Szoboszlaiba, mert tudják: őt pártállástól függetlenül mindenki szereti. Talán még azt is jobban elviselik, hogyha mindezért utálják és aljasnak látják majd őket, mintha megmaradnának a teljes ismeretlenségben és jelentéktelenségben. Ahová egyébiránt a posztmodern feminizmus, a woke-progresszió és úgy általában a baloldal való.

Ami azt illeti, nagy koncentre járó vagyok. Tavasztól őszig számos rendezvényen, fesztiválon megfordulok. Most, hogy derékig trappolunk az augusztusban, különösen felpörögtek az események.

Ami igazán új a korábbi évekhez képest, az a közönség soraiból időről időre felhangzó "mocskos Fidesz" bekiabálás. Az igazság az, hogy számos zenész kapcsán hosszú esztendők óta tudható, melyik politikai oldalt támogatja, ám ez 2025-ig nem okozott különösebb gondot. A rajongókat a zene szeretete terelte össze és pártállástól függetlenül valódi, együtt mulató, együtt ugráló, együtt éneklő alkalmi közösségeket hoztak létre. Manapság már ez sem számít szentnek. Pár idióta bármit képes szétbarmolni. A gyűlölet kifejezése fontosabb számukra, mint hogy miként érzi magát a közönség kormánypárti része, vagy akár a színpadon muzsikáló zenekar. 

Számomra a hónap a Kobuci Kertben indult. (Ha valaki nem járt még ott, tegye meg mielőbb! Nem csupán azért, mert a főváros egyik leghangulatosabb koncerthelyszíne; s nem csak azért, mert a Kobuci szendvics kihagyhatatlan; de elsősorban a hely akusztikája miatt - itt mindig minden hangszer parádésan szól.) Szóval: augusztus 1, Kiscsillag. Lovasi Andrásról tudjuk, miként látja a világot, viszont sem dalszövegeiben, sem a színpadról nem szokta közvetlen politikai üzenetekkel traktálni rajongóit. Most sem tette, csupán néhány szarkasztikus megjegyzés hagyta el a száját a számok közti egyik rövid szünetben. Már ennyi is elég volt a mellettem álló fickónak, hogy rákezdjen a mocskosfideszezésre. Ezúttal könnyű dolgom volt; rászóltam, hogy azonnal fejezze be, mert ennek itt semmi helye sincs - emberünk így is tett, és nem is próbálkozott a hátralévő másfél óra során. Ahogyan más sem.

Múlt pénteken már nem ment ilyen simán. Ez alkalommal a Budapest Parkba látogattunk el, a 30 éves Ganxsta Zolee és a Kartel jubileumi koncertjére. Érdekes helyzet: a színpadon a többiek mellett megjelenik Dopeman, aki régóta kormányszimpatizáns, ám mostanában különösen odateszi magát. Ahogy ő fogalmaz: napjainkban ez a rock and roll, Orbánnal barátkozni a sok ellenzéki zenész közt... s ebben tökéletesen igaza is van. A helyzet azért fura, mert a színpadon egy tucatnyi zenészt felvonultató együttest látunk, akik szőröstül-bőröstül felvállalják Dopemant; a közönség soraiban pedig csupa-csupa lelkes rajongót, akik komoly pénzt fizettek azért, hogy itt lehessenek. Egy Krúbi, vagy egy Carson Coma koncerten a kormánykritika jól harmonizál az előadó attitűdjével, s feltehetően a közönségével is. (Nem is járok ilyen bulikra, még akkor sem, ha az utóbbi kifejezetten jó muzsikát produkál.) Ám itt a normális az lett volna, ha a saját kutyám kölykét nem fütyülöm ki, már csak azért sem, mert szabad akaratomból váltottam jegyet az eseményre, s pontosan tudom, hogy zenésztársakat is kínos helyzetbe hozom ezáltal. Mégis megtörtént: megjelent pár középső ujj; itt-ott beindult a mocskosfideszezés is. Most azonban kevés voltam a rendteremtéshez. A tesztoszteronszintnél már csak a levegő marihuána-koncentrációja volt magasabb, és az előttem álló, balhézó srác is annyira be volt tépve, hogy csak vigyorgott és kiabált tovább. Szemmel láthatóan jobban élvezte a saját idiótaságát, mint magát a koncertet. A fiúk a színpadon mindenesetre profi módon kezelték a helyzetet. Olyan finoman tették helyre a közönséget, hogy öröm volt nézni. "Azért jöttünk, hogy jól érezzétek magatokat, s hogy mi is jól érezzünk magunkat itt, a színpadon." - jegyezte meg Big Daddy Laca két szám között, s ez láthatóan hatott is.

Azután jött a hétvége és a Tabán Fesztivál. Tegnap három koncertet nézhettünk, hallgathattunk végig: a 40 éves fennállását ünneplő Ladánybene 27 után Roy és Ádám következett, majd az R-GO zárta az estét. Négy és fél óra zene - egyetlen kormányellenes bekiabálás nélkül. Pedig László M. Miksa mindent megtett, hogy a közönségből kiprovokáljon némi zúgolódást - de semmi. Holott ez egy ingyenes rendezvény. Nem az elit találkahelye. Úgy tűnik ki kell tudni csengetni 10-20 ezer forintot egy koncertjegyre, vagy akár 30-40 ezer forintot egy fesztiváli napijegyre, hogy az ember igazán gyűlölhesse a népnyúzó kormányt.

A magamfajta mindig a késztetéseken, a motivációkon mereng. Miért mocskosfideszeznek?

• HIÁNYZÓ TÖRZSI ÉLMÉNY - Kétségkívül bitang jó érzés, amikor egy tömeg együtt skandálja közös akaratát. Számomra, aki számos focimeccsen és tüntetésen vettem részt, sokszor megadatott az élmény: "Hajrá Fradi!" a Puskás Arénában: "Ria-ria, Hungária!" 2006-ban: "Gyurcsány takarodj!" illetve: "Táncolj Feri, búcsúbuli!" Amikor tizenéves kislányok mocskosfideszeznek, gyanítom, hogy az ő életükből az ilyesmi teljességgel hiányzott eleddig.
• A LÁZADÁS SZÜKSÉGLETE - Két poszttal ezelőtt már írtam róla: az előző nemzedékeknek bőven volt miért lázadniuk, a maiaknak aligha van bármi okuk rá. Elég ha csupán a saját generációmra gondolok, s még csak nem is kell politikai szálakat keresni. Az iskolában még kötelező volt köpenyt hordani; a lányok nem sminkelhették magukat; s elképzelhetetlen volt, hogy fiúk ékszert viseljenek. Manapság ilyesminek - hála az Égnek - nyomát sem látni; mindenki úgy fejezi ki az egyéniségét a tanórákon is, ahogyan szeretné. A fiam fülbevalója, a lányom tűzvörös körmei és rózsaszín hajtincsei senkit sem zavarnak. Ám egy ennyire szabad világban is muszáj találni valamit, ami ellen lázadni lehet, még akkor is, nem sok alapja van; még akkor is, ha e felindulás csupán bábszínháza a forradalomnak.
• DIVAT - Mások is csinálták más helyszíneken, mi se maradjunk ki...
• AZ ÚJÍTÁS SZÜKSÉGLETE - A pszichológiai kutatások többsége alátámasztja, hogy a serdülők és a fiatal felnőttek sokkal jobban szomjazzák a változatosságot és az újdonságot, mint az idősebbek. Mindeközben tudjuk: immáron 15 esztendeje ugyanaz a kormány vezeti az országot. Aki ma húszéves, nem is emlékszik más miniszterelnökre Orbán Viktoron kívül. Érthető, hogy kipróbálnának már valami újat is. A baj csak az, hogy nem mérik fel: ez nem olyan, mint egy doboz cigi. Ha nem ízlik az új, nem lehet másnap visszatérni a régire. Ezt bizony négy évig szívni kell.
• A BOLSEVIK TRÜKK - A kommunisták mindig is ezt alkalmazták: egy hangos kisebbség igyekszik elhitetni magáról, hogy ők képviselik a többséget. Egy átlagos koncerten nem kell túl sok torok ahhoz, hogy hangulatot keltsen. Kipróbáltam nemegyszer: négy-öt ember is képes pokoli hangorkánt teremteni. Az ellenzéki sajtó természetesen minden esetben meglovagolja az ilyesmit és igyekszik ráerősíteni. Még aznap megírják századszorra is, hogy a fiatalok körében erős a kormányváltó hangulat, holott a valóságban alig fél tucatnyian kiabáltak.  
• AKI NINCS VELÜNK, AZ ELLENÜNK VAN - Ez az, ami igazán pusztító. A gyűlölködésre szocializált ellenzékiek bárhol járnak, igyekeznek tudatosan terjeszteni azt az életérzést, mely szerint fideszesnek lenni ciki. "Már csak az igazán szektás, értelmileg és mentálisan is visszamaradott véglények maradtak, mint Fidesz-szavazók." - fogalmazta meg Azahriah egy bő hónapja. Sisi, a rapper pedig a következőt posztolta: "Ha pedig maradt még fideszes hallgatóm, minden tisztelettel megkérem, forduljon klinikai szakpszichológushoz." (Mindkettőjük zenéjét kifejezetten bírom és továbbra is hallgatom.) Világos a szándék: érezze szarul magát mindenki, aki a kormányt támogatja. Ez a kommunikációs stratégia még a hétköznapokon sem elegáns, azonban a koncertek ünnepi pillanataiban különösen közösség- és lélekromboló. 

Hangsúlyozom: nem a véleménynyilvánítással van problémám. Még élénken emlékszem 2006-ra. "Gyurcsány takarodj!" - skandáltuk mindenütt. A Kossuth téren, a Szent István körúton, a Szabadság téren, később a Rákóczi úton két vízágyú között - de sohasem koncerteken. Ha bárki rá is kezdett volna, azonnal leállítottunk, mondván: ez nem idevaló. Ide nem azért jöttünk és feltehetően mások sem. Nem kell, hogy mindig minden a politikáról szóljon. Soha eszünkbe se jutott volna, hogy kifütyüljük Bródy Jánost a Fonográf és Illés nosztalgiabulikon, miközben pontosan tudtuk, miképp gondolkodik. A dalszövegeit sem kezdtük el fikázni, csak azért mert a másik oldalon áll. "Aki nincs velünk, az ellenünk van" - erről szól ma az ellenzéki életérzés. Ez maga a bolsevizmus. Ez a gyűlölködés netovábbja. Ez Rákosi Mátyás logikája. Ez az, amiből soha nem épül nemzet. Aki képes bárkibe belerúgni, aki hozzá képest másként gondolkodik; aki képes ezért kapcsolatokat megszakítani, barátságokat felégetni, az semmi másra nem alkalmas, csupán a rombolásra. Amennyiben a Tisza Párt szimpatizánsait ez az attitűd jellemzi - márpedig nagyon úgy néz ki -, az azt vetíti előre, hogy csúfosat buknak majd 2026-ban, és pontosan ebből fakadóan. Elég, ha Ganxsta Zolee helyébe képzeljük magunkat, aki mindeddig távol tartotta magát a politikától, mondván: "A politikusok mind gyökerek." Most, amikor szembesül azzal, hogy a tiszások még a vendéglátójuk ajtaja elé is képesek odakulázni, alig hiszem, hogy holnaptól Magyar Pétert követi majd túláradó lelkesedéssel.

Hosszú hetek után végre a végére értem. Jó-jó, nem kapkodtam el. Mentségemre legyen mondva, hogy ötszáz oldal, és a legkevésbé sem vidám olvasmány...

Tormay Cécile Bujdosó Könyv c. műve olyan alkotás, amelyet mindenkinek el kéne olvasnia. Azoknak is, akik tisztában vannak vele, milyen a kommunizmus valós természete; s azoknak is, akik még dédelgetnek magukban némi hamis illúziót. Valójában egy naplóról van szó, amely a magyar történelem egyik legocsmányabb fejezetét tárja elénk. 1918. novemberétől 1919. augusztusáig - tíz hónap, a két ízben is irodalmi Nobel-díjra jelölt szerző személyes tapasztalatain keresztül. Nem is a Tanácsköztársaság borzalmai és kegyetlenségei az igazán érdekesek - ezekről már hallottunk épp eleget. Ami leginkább izgalmas, az az oda vezető út: egy gőgös, sértett arisztokrata ámokfutása; a kicsinyes bosszúvágy, amely képes romba dönteni egy egész országot. Mintha csak ma lenne.

"A gyűlölet eredete mély volt és engesztelhetetlen, mert nem eszmei ellentétekből, hanem fizikai ellentétekből, Károlyi organizmusából sarjadt. A degenerált, farkastorkú Károlyi Mihály, a gőgös, féktelenül hiú, romlott és tehetségtelen főúr nem tudta megbocsátani az ősnemesi származású Tiszának, hogy tehetséges, erős, tiszta és egészséges, hogy talpig férfi és hatalmas és uralkodó. A nyomorék irigy gyűlölete volt ez, az erővel, az egészséggel, a sikerrel szemben." Károlyi Mihály 1913-ban még párbajra is hívta Tisza Istvánt, olyan erősen dolgozott benne az indulat. Ma pontosan ugyanezt látjuk, még akkor is ha manapság a párbajokat nem karddal vagy pisztollyal vívják. Igaz ugyan, hogy Magyar Péter sértettségét nem fizikai, vagy egészségügyi nehézségek dagasztják, minden más körülmény azonban megdöbbentően hasonló. MP a budai, úri elitből való, azonban az övéi közt képtelen volt kitűnni és jelentős karriert befutni. Ez a mellőzöttség vitte át az ellenzéki térfélre, ahol már egy közepes tehetség is kiemelkedőnek számít. Egy az egyben Károlyi Mihály receptje. A szerző arról ír, hogy a vörös gróf származásához a konzervatív irányzat illeszkedett volna, ám ott már Tisza István és Andrássy Gyula vitték a prímet. "Ezekben a táborokban csak mellékes szereplő lehetett volna, de sohasem vezér. A szélsőbaloldalra sodródott hát. Nem a meggyőződés ereje vitte oda. A hatalom beteg vágya hajtotta, és beállt az a visszás helyzet, hogy gróf Károlyi Mihály, akinek nemzeti érzése nem volt és magát francia dédanyja révén mindig is franciának vallotta, aki tradíciói révén arisztokratikus volt - a nemzeti jelszavakkal dobálózó demagógiának és a radikális demokráciának fejévé lett." Mintha Magyar Péter olvasta volna e sorokat, hogy aztán - egy évszázad elteltével - egy az egyben meg is valósítsa mindezt újra. Tormay Cécile forog a sírjában.

"Mialatt családomban árulónak neveztük őt, a radikális sajtó prófétát csinált belőle, és a tömegek megtévesztetten honmentőnek tartották. A szabadkőművesek, a szocialisták, a feministák és a galileisták mögé álltak. Szűkebb családjának néhány asszonya pedig, mint tanítványa vette őt körül és kritikátlanul utánaszajkózott mindent, amit hirdetett..." Még hogy a történelem nem ismétli önmagát... Mintha e sorok a múlt héten születtek volna. "Hízelgők vették körül. És ő elhitte, amit a haszonlesők hajlongva mondtak. Nagyravágyása beteges formákat öltött. Alapvető tudás nélkül egyszerre pótolni szerette volna, amit léha fiatalságában elmulasztott. Olvasni kezdett. Mezőgazdasági, nemzetgazdasági, szociológiai káosszal a fejében most már vezér akart lenni." Döbbenetes. Magyar Péter az EP Mezőgazdasági Bizottságának a tagja. Hozzáértéséről már számos alkalommal meggyőződhettünk...

"Azok, akik hazudtak, mint ahogy még emberek nem hazudtak a földön, és megcsalták a nemzetet antantbarátságuk meséjével, megcsalták a királyt hűségnyilatkozataikkal, megcsalták a hadsereget és a népet a jó béke ígéretével, megcsalták József főherceget is. Jóformán ugyanakkor, amikor az esküt a Városházán átvették tőle, az Országház téren Linder szavával szétkergették azt a hadsereget, amelyet odaígértek neki. Hazugság minden... De a hazugság olyan híd, amely nem támaszkodik partokra és mindig leszakad." Kell ehhez bármit is hozzátenni? Magyar Péter mindössze másfél esztendeje tűnt fel, ám azóta nem telt el egyetlen nap sem, hogy ne közölt volna valami gátlástalan, ordas nagy hazugságot. Ma már ott tartunk, hogy egy-egy józanabb híve MP Facebook-posztja alatt rimánkodik: ne kamuzzon már annyit.

"Vesszen Tisza! Egyre hallottam még. Úristen, hány év óta készítették elő ezt a vad kiáltást az elvakult politikusok, a könnyelműen politizáló szalonok és a sajtó majdnem valamennyi lapja az utcán, a kaszárnyákban, a gyárakban, az egyetem aulájában, a piacon, a pincelakás és padláslakás között, minden emberi odúban. Hány év óta! Irgalmat nem ismerő következetességgel folyt a munka, és a szörnyű siker megérett. A tömegek szemében ma már nem bűnös az, aki Tisza élete ellen tör. Szabad préda a léte. A lelkek készek. Az utca csőcseléke ellentmondás és fenyítés nélkül ordíthatja, hogy haljon meg egy ember: Vesszen Tisza! Nem tágított többé mellőlem a förtelmes kiáltás emléke. Végtelen nyugtalanság fogott el." Ismerjük a sztori végét: Tisza Istvánt a saját villájában, a családja szeme láttára lőtték agyon. Manapság mit látunk? Orbánt immár 33 éve gyalázza a honi és a külföldi balos-globalista média, Magyar Péter pedig e gyűlöletet és indulatot sosem látott magasságokba korbácsolta fel. A Tisza-hívek országszerte lámpavasról, IFA-platóról, de a legvisszafogottabb esetben is börtönről merengenek, s ennek vastagon hangot is adnak. Ez már nem játék, mindenki tudja. Majkára is azért haragszanak oly sokan, mert felelőtlen: egy hülye poén kedvéért e barbár attitűdnek ad megerősítést. Még csak a történelmet sem kéne ismernie ahhoz, hogy ne tegyen ilyet; a Fico és a Trump elleni merényletekről ő is bizonyára hallott.

Érdemes egy pillantást vetni a korabeli újságírásra is. Úgy tűnik, e téren sem változott semmi: "A magyarországi liberális és radikális sajtó levetette utolsó álarcát: mezítelenül látszott az arca, amely sohasem volt magyar." Ugyanaz a balos média, amely ma kritikátlanul hajbókol Magyar Péternek, száz éve a hasonlóan érdemtelen vörös grófot emelte magasra: "Károlyi hűbéres újságjai megint egyszer elbódították hazugságaikkal a tömeget. És a tömeg bután és egykedvűen megy a tegnapi úton tovább. Vak birkanyájak és megvakított ökörcsordák, beláthatatlan világtalan gulyák követik törtetve elvetemült kolomposukat a szakadék felé." Mintha a történelem egyetlen kottából játszana. Mintha mindig is a háttérből mozgatnák a szálakat, elvtelen tudatossággal lökve balra és még inkább balra a világot: "Közben történnie kellett valminek, ami nem látszott. Mára megváltozott a szociáldemokraták sajtójának a hangja, és a kormány dühösebben fenyegeti meg az ellenforradalmat, mint tette valaha, Bethlen István zászlóbontását nagyobb bűnül állítja oda, mint a kommunisták gyilkos tüntetését."

Vajon ismétli-e önmagát a történelem? Bizonyos elemeiben, látjuk, feltétlenül. Magyar Péter sztorija azonban remélhetőleg nem úgy végződik majd, mint ahogy Károlyié. Ha jövőre nyerne, az épp oly életveszélyes zuhanórepülést hozhatna az országnak, mint amilyet az őszirózsás forradalom hozott. Persze nem proletárdiktatúra és Tanácsköztársaság volna a záróakkord, hanem csupán globalista bábkormány, mindenesetre az ország teljes önfeladása ezúttal is megtörténne. A Tisza Párt frakciója az EP-ben igennel szavazott a migrációs paktumra, Ukrajna gyorsított felvételének előmozdítására és mindennemű támogatására is - ez mindennél többet elmond a párt jövőképéről. Hazánk helyzete azonban ma teljesen más, mint százhét esztendővel ezelőtt. Az első világháború során a lakosság felélte a tartalékait, 1918. végére az ország az összeomlás szélére került. Élelmiszerhiány, szénhiány - éhező-fázó városlakók mindenütt. A csalódottság, az elkeseredettség remek táptalajt adott a forradalomnak - nem véletlen, hogy az ellenzék ma is ezt a hangulatot kívánja megteremteni, erősíteni, az égig dagasztani. Igaz ugyan, hogy a magyar gazdaság immáron évek óta egy helyben topog, azonban a topogás nem feltétlenül elviselhetetlen, főként ha a magasban történik. Igaz ugyan, hogy ma is sok az elégedetlenkedő, de ezúttal nem az a gond, hogy nincs mit enni, hanem hogy a szomszéd Mexikóban nyaral, mi meg csak Horvátországban; a szomszéd háza előtt két Porsche áll - egy Cayenne és egy 911-es - nálunk meg csak egy nyamvadt, hároméves Honda CRV... Akárhogy is, ez azért még nem szül forradalmi hangulatot. "A magyar faj nem forradalmár - a magyar szabadsághős! Ezer év óta minden kitörésünk szabadságharc volt." - írja Tormay Cécile, és tökéletesen igaza van: sosem vívtunk polgárháborút nemzettársaink ellen. Ha nem is vagyunk tűzön-vízen át összetartók, de azért egymás torkának sem esünk; ha valaha is fegyvert fogtunk, mindig akadt külső ellenség is láthatáron. E történelmi attitűdre építve Orbán Viktor mindeddig kiválóan csatornázta a társadalmi indulatot, persze a brüsszeli elit a mai napig mindent meg is tesz azért, hogy világfájdalmaink miatt elsősorban rájuk haragudjunk. Ha ez így marad a következő nyolc hónap során is, úgy a történelem nem fogja ismételni önmagát - már ami a tragikus végkifejletet illeti. 

Állandóan ezt halljuk. A Fideszt nem érdekli az ifjak gondja-baja. A Fidesz nem találja a hangot a huszonévesekkel. A fiatalok zöme kormányellenes. Orbán olyan vén, hogy már nem is érti, mi történik körülötte... Azért álljunk már meg egy szóra!

A hétvégén került megrendezésre az esztergomi MCC Feszt, amelyen a miniszterelnök két ízben is megnyilvánulhatott. Egyszer széles közönség előtt egy pódiumbeszélgetésen, majd szűk körben, egyetemisták kérdéseire válaszolva. Mindkét alkalommal azt érezhettük, hogy Orbán pontosan tudja, mi zajlik a lelkekben.

"Soha ne feledkezzünk el arról, hogy ezek a fiatalok a mi gyerekeink. Mi neveltük őket. Nem árt néha visszaemlékezni arra, hogy mi miket csináltunk ebben a korban. Miket gondoltunk és miket kiabáltunk itt, ott, amott." Valójában ez az alapja mindennek. Aki úgy válik felnőtté, hogy közben elfelejti, milyen volt kamasznak, majd huszonévesnek lenni, az nem csupán a politikusi pályára alkalmatlan, de még szülőnek sem való. "Talán érdemes a fiatalokat is egy kissé komolyabban venni. Nyilvánvalóan az élethelyzetükből fakadóan a lázadás valahogy az élet természetes része." Ez pontosan így van. Még emlékszem a 16-17 esztendős önmagamra. Emlékszem arra az iszonyú tesztoszteronlöketre, amellyel - kortársaimhoz hasonlóan - megkínált az élet. Csak arra vártam, hogy valaki csúnyán nézzen rám, a kezem máris ökölbe szorult... Még emlékszem apámra, amikor - ez idő tájt - utoljára próbált kezet emelni rám... azután soha többet. Szerencsés vagyok: történelmi részese lehettem a rendszerváltásnak, beleszagolhattam 1989-90 levegőjébe; majd 2006-ban újra átélhettem a forradalmi hangulatot - ekkor már sűrű könnygázt belélegezve. A mai fiataloknak nincs ilyenben részük. Vinné őket a lendület, lázadnának - csak már nem igazán van, mi ellen. És ami igazán sajnálatos: a legtöbbjüknek halvány fogalma sincs arról, miféle brutális tragédiák tizedelték Magyarországot az elmúlt száz esztendőben. Ahogy Bayer Zsolt szokta mondani: a dédszüleik még végigéltek két világháborút, egy Tanácsköztársaságot, egy Trianont, egy Rákosi-rendszert, egy 1956-ot és egy hosszúra nyúlt Kádár-korszakot. Még felsorolni is borzalmas. A maiak pedig még azt sem tudják, mi történt 1989-ben, vagy épp 2006-ban. Talán nem is sejtik, hogy pont azokat támadják, akik mindig is a szabadság oldalán álltak.

"Én azt látom, sok fiatalt ismerve, hogy Magyarországon kétfajta lázadás van. Mert a fiatalok is olyanok, mint a felnőttek: van köztük liberális és vannak nemzeti érzelműek. A liberális fiatalok a kormány ellen lázadnak láthatóan, illetve minden ellen, ami hatalom. S miután mi vagyunk kormányon tizenegynéhány éve, így most éppen mi vagyunk a célkeresztben. A fiatalok egy másik része, ők a nemzeti gondolkodású fiatalok, ők is lázadnak. De ők a globális hálózatok, Soros-alapítvány, Brüsszel, úgy általában az országot elnyomni akaró nemzetközi erők ellen." Viktor jól látja. Minden ifjú forradalmár, de a legkevésbé sem lényegtelen, hogy mi ellen lép fel az ember. Számos huszonévessel beszélgetek, valamint nézem a különböző fesztiválokon készült, fiatal látogatókat faggató riportokat, s csak pislogok. A kérdés gyakorta arra irányul: miben látják szabadságuk korlátozását? Mit tesz rosszul a Fidesz? Mit várnának a Tiszától, ha jövőre hatalomra kerülne? A legtöbben az égvilágon semmit sem tudnak megnevezni, ami valódi gátat emelne eléjük. Akik mégis, azok a drogtilalomról, vagy épp az energiaitalok korhatárossá tételéről beszélnek... Hááát... szar lehet ma fiatalnak lenni. Nem is élet az ilyen... Azt hiszem mindent elmond a jelenkorról, hogy olyan forradalmárai vannak, mint Greta Thunberg, vagy épp Pankotai Lili. Az előbbi egy elkényeztetett svéd kislány, aki korábban klímaaktivistaként, később Izrael-ellenes, palesztinpárti hőzöngőként híresült el. Utóbbi a mai napig keresi, hogy forradalmi hevületét milyen területen vezethetné le. Én ezt látom a legnagyobb gondnak. Nem az van, mint 40-50 éve, amikor egy élhetetlen világban tengődtünk, s egyértelmű volt, mi ellen kell fellépnünk "A mi időnkben ez egyszerű volt, mert Magyarország egy megszállt ország volt." Nem lehetett kérdéses, hogy lázadás a kommunisták és a megszálló Szovjetunió ellen irányul. Most egész más a helyzet: előbb születik meg a hevület, majd az keres magának levezetési csatornát. Srácok: erre van a sport, erre van a szex. A többi csak pótcselekvés, ti is tudjátok jól.

"A választás nem csak észkérdés, meg ajánlatok kérdése, amit a fiatalok kapnak egy kormányzattól. Számos más szempont is belejátszik. Úgyhogy nem hiszem, hogy az ifjúsági programunk lesz az, ami a fiatalok számára vonzóbbá tesz bennünket." Valóban így van: a többség számára ez egy érzelmi, szimpátia-, esetleg divatkérdés. A huszonévesek számára különösen, hisz nincs semmiféle tapasztalásuk a Fidesz-kormányzáson kívül. "Az embernek fiatalként a legtöbb baja az élettel van. (...) Valamiből meg kéne élni. Vagy tanulni kellene. Lakni kellene valahol. Már nagyfiú vagyok, hogy kivel randizom és mikor, már nem nagyon lehet beleszólni..." Ezek azok a mondatok, melyek végképp világossá teszik: Orbán nem hülye, nagyon is vágja a lényeget. Tudja, hogy egy fiatal közérzetét a legkevésbé a politika formálja, sokkal inkább a személyes boldogság-kilátásai, amelyek ettől csaknem függetlenek. Ismeri a különböző felméréseket is, tisztában van vele, hogy a 30 év alatti korosztály negyede sem kormánypárti. De azt is tudja, hogy ez az az érték, amelyik évről évre a legtöbbet változik; a korszellem, a divat könnyedén rángatja föl-, vagy lefelé. Ha megnézzük Tusványost, vagy épp az MCC Fesztet, azért úgy tűnik, nem csupán leharcolt boomerekből áll a Fidesz-tábor. Ha megnézem a fiamat, aki az idén tölti be a tizennyolcat, a világ legéletrevalóbb kölykét látom. Ennek ellenére - egy-két tanárát leszámítva - egyáltalán nincs miért lázadnia. Egyesületben focizik. Csajozik. Nyári munkát vállal. Készül a jogsi megszerzésére. Készül az érettségire. Készül az életre. Élvezi a napjait - korlátok és felesleges hisztik nélkül. Jövőre választ. Azt hiszem, pontosan tudja majd, hová érdemes ikszelnie.

Hónapok óta hallgatom, ahogyan a kormánypárt és az ellenzék hívei cinkelik egymást; mindkét tábor szektásnak bélyegzi a másikat. Érdemes volna végre megnézni, mennyi valóságtartalmat találunk a csúfolódás mögött az egyik, illetve a másik oldalon.

 Először is nem árt tisztázni, mik a szekták általános jellemzői:

• egyszemélyű vezetés,
• merev dogmatikusság,
• a külvilággal folytatott párbeszéd elutasítása,
• vallási fanatizmus,
• információs kontroll és személyes adatgyűjtés,
• intellektuális mélyrepülés.

 Vajon ezek mennyire jellemzik a Tisza Pártot, s mennyire a Fideszt?

EGYSZEMÉLYŰ VEZETÉS

Való igaz: a Fideszen belül Orbán Viktor kiemelt szerepet tölt be. Ugyanakkor tisztán látjuk a párt második vonalát: Lázár Jánost, Szijjártó Pétert, Kocsis Mátét, Orbán Balázst, Gulyás Gergelyt - csak hogy a legtöbbet szereplőket említsem. A harmadik vonalban megtaláljuk a szakminisztereket, szakállamtitkárokat, s egy sor ismert politikust még, akik szintén önálló döntéseket hoznak, önálló nyilatkozatokat tesznek. A Tisza Pártból mindez teljességgel hiányzik. Se másodvonal, se szakemberek, sehol egy épkézláb figura a szektavezéren kívül. Magyar Péter onemanshowját figyelhetjük, rajta kívül senki sem nyilatkozhat - Kulja András gyászos vita-szereplése óta pláne. Az embernek az az érzése, mintha Németh Sándort és a Hit Gyülekezetét látná: mindig ugyanaz az ember prédikál, hisz rajta kívül nincs egyetlen más megvilágosodott sem.

MEREV DOGMATIKUSSÁG

A Tisza Párt teljes eszmeisége egyetlen gondolatkörben összegezhető: minden pocsék, amit a Fidesz-kabinet művel; Orbán maga az ördög; menniük kell. Tekintve, hogy ezen túlmenően a párt az égvilágon semmi mást nem képvisel, ehhez az alapdogmához tűzön-vízen át ragaszkodnak. Az egész egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a kormány bármit is jól csináljon. Ha ezt valaha is elismernék, bukna a fő tanítás. Ha a közéletben bárki bármilyen kérdésben egyetért a kormányzati állásponttal (Vasvári Vivien, Böde Dániel), vagy épp csak nem hajlandó beállni a Fideszt mocskolók közé (Tankcsapda), máris indul a tiszás büntetőexpedíció. Bírom azt is, ahogyan rárepülnek a kormánypárti poltikusok Facebook-bejegyzéseire. Megjelenik a vezérkommentelő, ír valami egetrengető ökörséget, mely mindig fikázó, sohasem az adott témához szól hozzá, sohasem szellemes és szinte kivétel nélkül tartalmaz helyesírási hibákat, de mindezek ellenére pillanatokon belül kap néhány ezer lájkot. A háttérben a szálakat mozgató igyekszik olyan hatást kelteni, mintha a fél ország ugyanezt gondolná. A legtöbbször túl is tolják. Esetenként e primitív kritika több lájkot számlál, mint maga a bejegyzés. Láttam már olyat is, ahol hatszor annyi reakció érkezett, mint ahányan az adott bejegyzést egyáltalán megtekintették... Természetesen a lájkolók jelentős része külföldi. Halvány fogalmam sincs, hogy álprofilokról van-e szó, avagy létező személyek automatikusan generált reakcióiról. De a központi irányítás aligha megkérdőjelezhető. Néha egy-egy magányos ellenzéki partizán is megkísérli ugyanezt a mutatványt, ám ha nem tagja a szektának, kommentje nem sok reakciót remélhet. 

A KÜLVILÁGGAL FOLYTATOTT PÁRBESZÉD ELUTASÍTÁSA

Hír TV, Magyar Televízió, Tusványos, MCC Feszt, Tranzit... A Fidesz minden fórumon keresi a gondolatok ütköztetésének lehetőségét - a Tisza Pártban ilyen ambíciók nincsenek. Az EFOTT-on például a felsőoktatásról folyt szakpolitikai beszélgetés, melyen a kormányoldalt Hankó Balázs miniszter és Nacsa Lőrinc államtitkár képviselte; rajtuk kívül minden létező ellenzéki párttól megjelent egy-egy küldött - a DK, a Jobbik, a Mi Hazánk és a Kutyapárt színeiben -, a Tisza Párt részéről azonban senki. Teljes elzárkózás a világtól - már az előre letárgyalt MCC fesztiváli egészségügyi szakvitát is visszamondták. Én értem azt, hogy nincs semmi mondanivalójuk. Értem azt is, hogy nincs emberük, aki arcvesztés nélkül képviselhetné a pártot. És elfogadom azt is, hogy a politika nem az én személyes szórakoztatásomról szól, pedig még a pattogatott kukoricát is bekészíteném, ha Tarr Zoltánt, vagy Kollár Kingát láthatnám egy effajta megmérettetésben. Akárhogy is: mindezeket tapasztalva sokakban a szektás elzárkózás érzete alakul ki. Már az is csoda, hogy Magyar Péter a napokban - egy tiszás fórumon - szóba állt Nyerges Csengével, s a maga visszatetsző stílusában hajlandó volt válaszolni pár kérdésére. Talán elirigyelte a Lázár-infók hangulatát, ahol mindig bárki szabadon kérdezhet. "Ne menjenek el! Nehogy elmenjenek a tiszások! Jöjjenek vissza! Mi lesz maguk nélkül a fórumunkkal?" Így reagált a miniszter a minap, amikor a Tisza-kommandó menekülőre fogta...

VALLÁSI FANATIZMUS

Sokan azt gondolják, alaptalan a maró gúny, amikor Magyar Pétert messiásként emlegetjük. A valóság ezzel szemben az, hogy az ilyesmit nem a kisujjából szopja az ember. Érdemes pár pillantást vetni a mélyen hívő tiszások kommentjeire: "Az égiek küldték nekünk." Erre válaszolva egy másikuk: "Nosztradamus (sic!) is megírta!" Avagy: "A szeretet fénye ami körülveszi és ezt sugározza az emberek felé." Tényleg beszarás. Több százezren vagyunk, akik Orbánt immár évtizedek óta követjük, de vele kapcsolatban ilyet még nemigen tapasztalhattunk. Oké, nincs is rá szükség; a regnáló kormányfőt jól ismerjük - tetteit is, értékrendjét is, itt nincs helye a vakhitnek. MP kapcsán azonban bálványozóinak nincs is egyebük, mint a fanatikus, vallásos hitük - egyedül erre támaszkodhatnak.    

INFORMÁCIÓS KONTROLL ÉS SZEMÉLYES ADATGYŰJTÉS

Adatvédelmi szakértők és sajtóhírek szerint a párt mélyinterjúkkal gyűjt személyes, gyakran kényes adatokat (pl. egészség, alkoholfogyasztási szokások, szexuális élet), amelyeket zsarolásra is alkalmasnak tartanak – a módszerek erősen hasonlítanak a szcientológiai egyház működési gyakorlatához. Természetesen a Fidesz is gyűjt adatokat a tagjairól és a szavazóiról, ám sosem megy ilyen mélyre; kizárólag az elérhetőséget célozza. 

INTELLEKTUÁLIS MÉLYREPÜLÉS

Már az sokat elmond a párt híveinek szellemi színvonaláról, hogy képesek támogatni egy olyan politikai erőt, melynek semmi más üzenete nincs, mint hogy "mocskos Fidesz". Sokan abban az illúzióban ringatják magukat, hogy a jelenkor a nyolcvanas évek rendszerváltó hangulatát idézi. Hogy mennyire nem így van, azt leginkább e szektás sötétség mutatja. Annak idején akár az MDF-et, akár az SZDSZ-t, akár a Fideszt tekintjük, egy sor kiemelkedő intellektusra emlékezhetünk, valamint világos elképzelésekre a jövőt illetően. Ennek ma nyomát sem látni. Gondolatok, értékek, irányvonalak és jövőkép helyett csupán gyűlölködő indulattal találkozunk. A tiszás kommentek nívójáról már esett szó, ahogyan a Lázár-infóról menekülő tiszás különítményről is; már attól megrettentek, hogy egy értelmes kérdést önállóan megfogalmazzanak. A szakpolitikai vitákról való kihátrálás ugyancsak az alkalmatlanság beismerését jelenti. Érdemes ismételten felidézni a soproni asszonykórust is, amint a "hazudik a tévé" rigmussal védelmezték Kollár Kingát, nehogy megszólalhasson... Még hetekkel később is a fejemet fogom. A kedvencem mindenesetre az Tisza-hívő, aki az "egymillió lépés" túra során, szemmel láthatóan transzban, artikulálatlan kétségbeeséssel üvöltötte a kamerába: "Az emberek éhen fognak halni! Uram Jézus, segíts! Dicsőséges Isten, kérem, hogy Péter legyen!" Miután az operatőrök elárulták neki a messiás vezetéknevét, így folytatta: „Magyar Péter legyen a miniszterelnök, mert az emberek meghalnak éhen! Uram! Kérlek! Úr Jézus add, hogy Péter legyen a miniszterelnök, hogy mindent helyre tegyen!” 

Kár tagadni: a Fidesz számos autoriter, kontrolláló és vezetőközpontú jellemzővel bír. Ugyanakkor politológiai és intézményi értelemben mind pártszervezete, mind működése messze esik attól, hogy egy szektához hasonlíthassuk. A Tisza Párt nem ilyen. Itt minden apró mozzanat egy klasszikus szekta hétköznapjait idézi. És akkor arról még nem is beszéltünk, milyen mértékben fejik meg a híveket. Senkit sem fog megtéveszteni, hogy az egyik közösségben (a Hit Gyülekezetében) tizednek, a másikban a "rendszerváltó tagság" díjának nevezik ugyanazt. Engem kifejezetten lelkesítene, hogy létezik prémium fokozat, sőt VIP-csomag is...

A nők iszonyú rafináltak. Ezt tudja mindenki, aki élt valaha hosszabb-rövidebb párkapcsolatban. És a legszebb az, hogy játszmáik nagy részét nem is tudatosan, hanem kifejezetten ösztönösen űzik.

A kedvencem az, amikor egy párkapcsolati vita során a nő a szerepeit váltogatja. Az egyik pillanatban harcos amazon, aki egyenrangú társként veszi fel a küzdelmet a férfival; pár másodperccel később pedig - könnyedén átszörfözve az áldozati pózba - egyszer csak elsírja magát. A legtöbb férfi számára ez idegtépő játszmázásnak hat (ezért is csinálják), de még ha bírjuk is a gyűrődést, akkor is borzasztó sportszerűtlennek találjuk. Nem is igazán lényeges, hogy az egymásnak tökéletesen ellentmondó szerepek honnan erednek. A lelki sebezhetőség talán évezredes örökség. A harcosság talán a feminista korszellem rossz ízű gyümölcse. Talán pont fordítva. Egy biztos: mindkettő ott van a lányokban, asszonyokban, és mindkettőt használják is - néha majdhogynem egyszerre. Érdemes előre tisztázni: külön-külön mindkét magatartásforma legitim lehet. Egy konfliktus menedzselhető intellektuális és érzelmi alapon is. De ha a kettőt párhuzamosan alkalmazzák, az irgalmatlan káoszt teremt, és egyáltalán nem segíti elő a párkapcsolati békét.  

A kutatások szerint a nők számára fontosabb a rend és a szervezett környezet, már csak azért is, mert jellemzően ők vezetik a háztartást. A vitahelyzetet bemutató, képzelet szülte példánkban cseréljük meg a szerepeket, elsősorban azért, hogy egyetlen közeli barátom se ismerhessen magára. A férj tehát rendmániás, az asszony jóval lazább. Eltűnik valami a konyhából, s rögtön áll is a bál. Miként lehet e konfliktushelyzetet békésen, drámamentesen kezelni? Nyilván úgy, hogy a felek - a saját érvkészletüket felvonultatva - megpróbálják meggyőzni a másikat világlátásuk előnyeiről. A férfi elmondja, milyen frankó az, ha mindig minden ugyanoda kerül, mindig minden kézre áll, s nem kell Columbót játszani, ha dugóhúzót, sajtreszelőt, vagy épp eperlekvárt szeretnénk. A nő előadhatja, hogy számára fárasztó és egyhangú e katonás fegyelmezettség, ő speciel élvezi a káoszt. Ez két legitim és tiszteletreméltó álláspont, már csak azért is, mert mindketten teljes mellszélességgel beleállnak. Hogy mi lesz a gyakorlati megoldás, most szinte mindegy is. A lényeg az, hogy a vita intellektuális mederben maradt, Eric Berne szóhasználatával élve két Felnőtt kommunikációja zajlott. A párkapcsolati viták azonban a legritkább esetben alakulnak ily módon. Sokkal jellemzőbb a sértődés, az érzelmi egymásnak feszülés és a könnyzápor. Példánkban lehetséges, hogy a feleség eleve rosszul visel bármiféle konfliktust. Talán nem is hisz oly erősen a konyhai káoszban, s a lelke mélyén tudja, hogy a másik elképzelése több mint megfontolandó. Talán él benne az ősi nemi sztereotípia, mely szerint a rendetlen asszony értéktelen is. Mindez olyan viharokat kavar a lelkében, hogy képtelenné válik a hidegfejű eszmecserére. A sportszerű lejátszás ebben az esetben az volna, ha a nő nem is kacérkodna az amazon szereppel. Ha beismerné a sebezhetőségét, a béke iránti vágyát, s hogy a másikban nem a támadóját, hanem az oltalmazóját kívánja látni. Nincs az a férfi, aki egy ilyen őszinte kapituláció után ne ölelné magához nejét, feledve dugóhúzót, sajtreszelőt, lekvárt és a hülye rendmániáját úgy, ahogy van. De ilyet sem látunk gyakran. A legtöbb nő nem kíván sem harcolni, sem pedig elfogadni a másik igazát. Győzni akar, mégpedig a maga - meglehetősen manipulatív, csalárd - eszközeivel. Felülni az érzelmi hullámvasútra, lehetőség szerint magával rántva a férfit és az egész párkapcsolatot.

Hogy miért csinálja? Van rá néhány lehetséges pszichológiai magyarázat. Súlyosabb esetben akár személyiségzavarról is beszélhetünk. Az enyhébb formák inkább a nemi szerepekhez való alkalmazkodásról, avagy a tudattalan segélykérésről szólnak: bánj velem jobban, törődj velem többet! A legtöbb női könnycsepnek komoly üzenete van; igazán kár, hogy a leghülyébb szituációkban, a férfi számára teljesen érthetetlen helyzetekben jelentkeznek.

Mit tehetünk, ha effajta érzelmi manipulációval van dolgunk? Férfiként a legfontosabb, hogy először is felismerjük, mibe keveredtünk. Létezik pár tipikus forgatókönyv-eleme az ilyen konfliktusoknak:

• ÁLDOZATI PÓZ - Garantáltan sajnálatot ébreszt, miközben menekülést biztosít a felelőség alól.
• BŰNTUDATKELTÉS - A másik a hibás.
• ELBIZONYTALANÍTÁS - A másik fél valóságérzetének csorbítása.
• HANGULATINGADOZÁS - Hullámzó érzelmi dinamika, hirtelen váltások a gyengeség és az erő között.
• ÉRZELMI ZSAROLÁS - A másik fél bűntudatának, illetve sajnálatának kihasználása.

S ha már azonosítottuk a jelenséget, mit tehetünk ezután? A legfőbb, hogy ne veszítsük el a nyugalmunkat, s ne engedjük, hogy az érzelmi manipuláció befolyásolja döntéseinket. Ha a nő fel is szállt a hullámvasútra, mi semmiképpen se tartsunk vele! Az asszertív - nyugodt, de határozott - kommunikáció és a határok egyértelmű meghúzása segíthet a helyzet kezelésében. Fontos, hogy önmagunkat is monitorozzuk: ha gyakran érzünk bűntudatot, bizonytalanságot, kétséget önmagunkban, úgy nagy az esélye annak, hogy a másik ügyesen és sikeresen manipulál.

Annak idején azt reméltük, hogy a posztmodern kor és a gendertudomány csupa jót hoz majd a nemek egymáshoz közeledése által. Abban bíztunk, hogy a nők képessé válnak a hidegfejű, pragmatikus kommunikációra. Ez illúziónak bizonyult. Hittük, hogy a férfiak is fejlődést mutatnak, megtanulva kifejezni érzelmeiket. Aztán páran túltolták, s kiderült: a lányok-asszonyok szabályosan rosszul vannak a férfikönnyektől. Arra is gondoltunk, hogy a női vezetők - megmutatva legszebb arcukat: a békéset, a gyengédet, a gondoskodót - majd jobb világot teremtenek mind az üzleti szférában, mind a politikában. Talán ez bizonyult a legnagyobb csalódásnak. Szemmel láthatóan nem az történik, hogy tanulunk egymástól, hogy minden élethelyzetben a lehető legjobban tudjunk reagálni az immár teljessé vált eszköztárunkra építve. Sokkal inkább azt látjuk, hogy keverednek a szerepek és nő a káosz. A közéletben épp úgy, mint a legszimplább párkapcsolati viták során. Igazán kár érte.

Amennyiben normális világban élnénk, annak az volna a legnyilvánvalóbb jele, ha az alapvető kérdésekben egyet tudnánk érteni. Százezer évvel a homo sapiens megjelenését követően; 2500 évvel Buddha, illetve 2000 évvel Jézus után végre létezne valamiféle egyetemesen elfogadott erkölcsi kódexünk. De nincs ilyen. Amiket megalkotunk, azokat is mi magunk rúgjuk fel.

Ha normális világban élnénk, először is elutasítanánk az agressziót. Soha nem fordulhatna elő olyan, hogy egy kommunista terrorista, miután társaival kegyetlen utcai erőszakcselekményt hajt végre, úgy szabadul ki a börtönből, hogy olasz szélsőbaloldali szavazók bejuttatják az Európai Parlamentbe. Ez megcsúfolása mindannak, amit civilizációnak nevezünk. Ugyanez a helyzet a brutális ukrán kényszer mozgósításokkal is: az EU vezetése elfordítja a fejét, mintha mi sem történt volna, s változatlan imádattal csókolgatja Zelenszkijt. Mindezeken persze már senki nem csodálkozik. A nyugat-európai országok immáron tíz éve képtelenek megvédeni a lakosságukat a migrációval sújtott városrészekben. Természetesen az inga mindenütt visszacsap előbb-utóbb. Épp ma láttam egy videót, ahol ukrán fiatalok - az életüket mentve - agyba főbe vernek egy kényszersorozást végző katonát. Olaszországban és Lengyelországban futballszurkolók járőröznek migránsbűnözőkre vadászva. Irgalmatlanul kijózanító lesz a pofon, amit a maradék épeszű társadalom ad majd a totális elmeháborodottaknak, nem biztos, hogy érdemes megvárni. Az önvédelem természetesen jogos, ám sokkal jobb lenne, ha végre egyetértene a világ abban, hogy az erőszak nem pálya. Ehhez persze el kell takarítani a globalista baloldalt, amely immáron 150 éve szítja, bátorítja és engedi az agressziót a világ minden szegmensében. 

Ha egy normális világban élnénk, akkor nem léteznének szélsőséges pártok, vagy csupán nagyon alacsony támogatást élveznének. A politikai váltógazdaságot a konzervatív és a liberális pártok adnák. Sem a sovinizmusra, sem pedig a baloldaliságra nem volna számottevő társadalmi igény. (A baloldaliság mérsékelt formái is markáns újraelosztást követelnek, erőszakos társadalommérnökösködést folytatnak, így abszolút szalonképtelenek.) E konzervatív és liberális erők minden igazán lényeges kérdésben - a szavazópolgárok túlnyomó többségének támogatását élvezve - egyetértenének. Fontosnak tartanák a békét, a közbiztonságot, a határvédelmet, a települések rendezettségét és tisztaságát, a magántulajdon szentségét és mindenekelőtt az adott nemzet evidens érdekeit. Ebben a normális világban nem fordulhatna elő olyan, hogy a pártok átverik a választóikat, konzervatív politikát hirdetve, majd hatalomra kerülve káoszteremtő baloldaliságot képviselve. Ez a világ nem tűrné azt sem, hogy egy párt a felsorolt, igazán lényeges kérdéseket elsunnyogva törjön hatalomra. E kétpólusú váltógazdaság már önmagában szavatolná, hogy bárki is kormányozzon, a normalitás minden esetben érvényesüljön.

E ponton joggal kérdezné a művelt Olvasó, hogy ezek után mégis mi lesz a különbség e két politikai erő között. Hiszen mindkettő józan, mindkettőre nyugodt szívvel rábízhatjuk az adott nemzet sorsát. A helyzet az, hogy a normalitáson belül is maradnak eldöntendő kérdések bőven. Oktatási rendszer, az adók mértéke és szerkezete, drogfogyasztás, prostitúció, melegházasság... Nem erkölcsi kérdés, sokkal inkább szakmai és ízlésbeli, hogy a hagyományos oktatást preferáljuk, avagy a finn típusút. Legitim döntés lehet az is, ha a konzervatívok szigorú drogpolitikát folytatnak, s az is, ha a liberálisok szabad utat engednek a fűnek. Egy ilyen álomvilágban én mindig a liberálisokat támogatnám, de egy percig nem esnék kétségbe akkor sem, ha hosszú ideig a konzervatívok kormányoznának. Hiszen egy érett és józan társadalomban élnék, amely réges-régen lefektette és alkotmányban rögzítette a normalitás alapjait, a pártok számára már csupán a fazonigazítás, a finomhangolás maradt.

Számomra a leginkább elgondolkodtató, hogy miként jut el bárki a szélsőséges gondolkodásmódokig. Jómagam gyakran olvasom libertárius szerzők munkáit, és minden alkalommal megkapom az aha-élményt. Konzervatív gondolkodók könyveit forgatva ugyancsak otthon érzem magam a világukban; itt is a normalitás tárul elém, csupán a hangsúly kerül máshová. Ilyenkor mindig elképzelem, miként alakul ki az ehhez mérhető intellektuális kötődés például a kommunista eszmék iránt. Létezik olyan, hogy egy értő ember Marx vagy Lenin munkáit falva, a proletárdiktatúra és a rablás gondolatától fellelkesülve elégedett heurákát kiált? Esetleg volt e olyan valaha, akinek a Mein Kampfot falva gyúlt világosság az elméjében? Illetve él-e akár egyetlen értelmes ember is e Földön, aki a 21. század új őrületével, a woke-progresszióval képes szellemileg azonosulni? Én értem azt, hogy járnak köztünk betegek, torzak, gyűlölködők, sértettek és bosszúállók. De ha nem rájuk építjük a világunkat, hanem az egészséges lelkű, józan többségre, úgy bőven elég a boldogsághoz egy konzervatív és egy liberális tömörülés.

Nem hiszem, és soha nem is hittem, hogy egészséges lelkű ember bármiféle szélsőséges nézetért lelkesedni tudna. Éppen a Tanácsköztársaság történetét olvasom, benne Pogány Józseffel, aki akkortájt a vörös hadsereg toborzását felügyelte. Balassagyarmaton az újoncok motivációja iránt érdeklődött az egyik helyi tiszttől, mire az őszintén közölte: a zsoldért, a ruháért, a csizmáért álltak csatasorba az érintettek. "Hát nem a proletárdiktatúra eszméiért??" -  sóhajtott nagyot Pogány elvtárs. Így megy ez. Beteg ideológiákban csak beteg emberek hisznek.

Egy normális világban a többség talán még a miniszterelnök nevét sem tudná. Vagy talán épp csak annyit. Hogy ki nyer négyévente, körülbelül annyira érdekelné az átlagpolgárt, mint hogy bajnok lesz-e a Liverpool. Szurkolna az általa kedvelt oldalnak, de pontosan tudná, hogy a választási eredmény a hétköznapi életére nem gyakorol számottevő hatást. Mivel a többség nem él a marihuánával, a drogpolitika egyáltalán nem érintené. Ugyanígy a prostitúció szabályozása sem. És a melegekért sem aggódna különösebben, hiszen biztos lehetne benne, hogy a konzervatívok idején sem esik semmiféle bántódásuk. Egy ilyen világban talán még a horgászat és a balett is izgalmasabb téma volna, mint a politika, ám alig hiszem, hogy bárki is visszasírná a mostani, hiszterizált napjainkat.

Valójában már Kádárral elkezdődött. Sokunk szemében gyilkos és hazaáruló. De akadtak olyanok is, akik az ország atyjaként tekintettek rá, s ha annak idején neve szóba került, csak annyit mondtak: addig jó, amíg ő van... Azután jött a rendszerváltás, és vele Antall József. Sokunk szemében bölcs és nagy tudású; mások szerint öntelt, fölényeskedő, mindenkit kioktató. Még emlékszünk az első nagy tévés vitára, a Kónya-Pető összecsapásra 1991-ből. A konzervatívok Kónyát, a liberálisok Petőt hozták ki győztesen, ám tény, hogy mindkettő értelmes volt és felkészült - meg sem lepődtünk azon, hogy nem ugyanazt a mozit láttuk. Az első igazán mellbevágó élményt mindazonáltal a 2002-es Orbán-Medgyessy vita utózöngéje jelentette. Itt igazán szembeötlő különbséget figyelhettünk meg a két résztvevő között; Orbán nagyságrendekkel jobb benyomást tett, mint a szocialisták ügyefogyott kormányfő-jelöltje. Mégis: nem kevesen nyilatkoztak úgy, hogy Medgyessy nyerte a vitát. Az nem kérdés, hogy a szocik vékony győzelméhez hozzájárulhatott a csetlő-botló karakter megsajnálása. De hogy ő szerepelt volna jobban?? A mai napig nem értem az effajta, végtelenül torz érzékelést. Pedig manapság egyre gyakrabb az ilyen.

Kulja András és Takács Péter tévés vitájáról már rengeteg szó esett. Az államtitkár gyakorlatilag kiütéssel nyert; szakmai felkészültsége és adatközpontú érvelése miatt a legtöbb elemző sokkal meggyőzőbbnek találta. Olyan látványos volt a különbség a két fél között, hogy még a mainstream balos sajtó sem tudott Tisza párti győzelmet hirdetni. A HVG kifejezetten kritikusan fogalmazott Kulja teljesítménye kapcsán, a Népszava pedig arról írt, hogy a vita nem érte el a kívánt szakmai színvonalat (jótékonyan hallgatva arról, melyik résztvevő miatt). De még egy ilyen egyértelmű csata után is találkoztunk ellentétes megítéléssel. "Kulja András és a valóság kiütötték Takács Pétert" - ezzel a címmel jelent meg a Dave Világa Youtube csatornán egy elemzés, melyet eleddig 71 ezren láttak. Még a kommentelők közt sincs egy sem (rajtam kívül), aki kérdőre vonta volna az influnszert, hogy melyik meccset nézte. Olvasom a hozzászólásokat és nem hiszek a szememnek: "Ez az, amikor a szakpolitikus ért ahhoz, amire kinevezték. Kulja András ízekre szedte Takács Pétert." Nekem ez sehogy nem megy a fejembe. Nézünk valamit, ami nem tetszik, ezért becsapjuk magunkat, elhitetve a saját elménkkel, hogy nem is azt láttuk? Ezt hogyan kell? Ez miért jó? Mintha azt elemeznénk, hogy az öt góllal kitömött Internazionale milyen remekül focizott a BL-döntőben... Ki érti ezt?

Az eltorzult világérzékelés persze nem csupán akkor kopogtat, amikor az indulatos szavazópolgár a saját kutyaütő favoritját igyekszik mentegetni. Még inkább elvakítja, amikor a megítélendő szereplő az ellentáborból való. Hosszú évek óta az egyik legjobb politikai beszélgetés Rónai Egon és Kocsis Máté közt zajlott, az egészségügyi vitához hasonlóan szintén június során. Itt a Fidesz parlamenti frakciójának vezetője gyakorlatilag leckét adott abból, miképpen kell asszertív módon kommunikálni; úgy megmaradni határozottnak, hogy közben semmit nem adunk fel a higgadtságból és a barátságos hangnemből. Kocsis olyan profi mindvégig, hogy azt oktatni kéne. "Majd igyekszem nem minősíteni a válaszait, mint ahogy ön megtette a kérdésemmel." - kezd kislányos durcázásba a riporter már rögtön az elején, hogy aztán rögtön a következő témára váltson. Ismerjük: ez a tipikus passzív-agresszív stílus; rendkívül férfiatlan, szinte kizárólag nők alkalmazzák. A legtöbb interjúalany ilyenkor enged a sértődésnek és ráhagyja a másikra. Kocsis azonban elképesztően jól reagál, valójában minden férjnek így kéne, amikor a neje szívatni próbálja: "Mivel minősítettem a kérdését? Ne menjünk tovább, bánt engem a dolog." És ezzel a jámbor attitűddel eléri, hogy kibeszéljék, mi történt. Rónai ezek után nem tetszeleghet tovább az áldozati pózban. Ugyanilyen szelíden teszi szóvá, amikor a házigazda - válasz közben - megpróbálja kizökkenti, illetve amikor a Fideszt hibáztatja a közéleti kommunikáció eldurvulásáért, azonban egyetlen példát sem tud felhozni rá. Tankönyvbe illő, hogy Kocsis Máté mindezt milyen higgadtan, jámboran műveli, ám a kommentelők egy részét a legkevésbé sem zavarja a megtapasztalt valóság: "Végtelen arrogancia és alázatra való teljes képtelenség." Hogy mi van?? Aki olyan kifejezést használ, mint az arrogancia, az nyilván ismeri is a szó jelentését. Nem tűnik fel az illetőnek, hogy épp ennek szöges ellentétét láttuk? Vagy egy másik: "Mekkora egója, pofája van." Mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen benyomást szerezzen a végtelen szelídség láttán? Illetve a kedvencem: "Igazi tenyérbemászó, nyájaskodó, nagyképű senkiházi." Itt még megmaradt valami a józanságból, hiszen a "nyájaskodó" jelző arra utal, hogy e harmadik gyűlölködő a barátságos tónust azért érzékelte. De Kocsis Máté még nyájas sem lehet, hiszen az pozitívan cseng. Csak nyájaskodó, hiszen a szelídséget is csak megjátssza... 

Nyilvánvaló, hogy e kritika csakis akkor ér valamit, ha mi magunk bírunk némi önreflexióval és nem esünk bele ugyanebbe a csapdába. Jómagam igyekszem sportszerű és tárgyilagos maradni; az ellenfél térfelén is meglátva az erényeket, illetve a mi oldalunkon sem eltagadva a gyenge pontokat. Gyurcsány Ferenc például egy olyan fickó, akit soha ki nem állhattam. Idegesítő a hanghordozása, a használt szókészlete és rettenetes pojácasága is. 2006-os tettei pedig végképp a történelem szemétdombjára helyezték. Mégis, amikor 2015-ben az Összezárva Friderikusszal című tévéműsorban szerepelt, mi tagadás, kifejezetten jó benyomást tett. Ha se előtte, se utána nem hallottam volna tőle semmit, úgy azt mondanám rá: szimpatikus fickó. Vagy ott van Karácsony Gergely. Nyilvánvaló, hogy alkalmatlan a városvezetésre, mi több: én soha, semmilyen munkára nem alkalmaznám. De olyat sem állítanék soha, hogy ellenszenves volna. Ő azon kevés baloldaliak egyike, akiben nem látok semmiféle agressziót vagy gyűlöletet. Pár unicum mellett egész jól el tudnék vele beszélgetni bármelyik pesti romkocsmában. De tekinthetek a saját oldalamra is: Gajdics Ottótól konkrétan kiráz a hideg. Még ha egyet is értek azzal, amit mond, a kommunikációs stílusát egyszerűen lehetetlen kedvelni. Ha feloldódnék a birkaszellemben, mely szerint nálunk mindenki szent és makulátlan, az ellenfél oldalán pedig csupa ördögök sorakoznak, azzal feladnám annak a lehetőségét, hogy a valóságot annak lássam, ami.

Ami a hétköznapokat illeti, a magam részéről sportot űzök abból, hogy folyamatosan tesztelem a valóságérzékelésemet. Mielőtt az órámra néznék, megtippelem a pontos időt - általban nem sokat tévedek. Ha az utcán sétálva eszembe jut, milyen meleg lehet, ezt is igyekszem segédeszköz nélkül kitalálni - egy foknál többel nemigen lövök mellé. Borzasztó lényegesnek tartom, hogy az itt és mostban éljünk. Hogy legyen elképzelésünk pókerellenfelünk lapjairól. Határozottan éreznünk kell, hogy eldobja majd azokat, mielőtt blöffölnénk. Vagy az autószalonban, amikor azt kamuzzuk, hogy minket ez a verda ennyiért nem érdekel, s lassan elsétálunk. Szinte biztosnak kell lennünk abban, hogy az eladó utánunk szól majd, nem engedve, hogy üzletkötés nélkül távozzunk. Ugyanígy a csajozásnál: mindig éreznük kell, hogy meddig mehetünk el. Ha csak 10%-kal vagyunk rámenősebbek a kelleténél, már annyi is elég, hogy bukjuk az egész projektet. De fordítva sem működik: a túlzott visszafogottság is azt eredményezheti, hogy lemaradunk mindenről. Alig hiszem, hogy bárki is vitatná a valóságérzékelés elemi fontosságát. Épp ezért képtelen vagyok megérteni az önáltatókat, a vágyvezérelt észlelőket. Tévedéseikért ők fizetik a legnagyobb árat.