Az csak egy dolog, hogy a középkor tudományos szintjén bármit le lehetett nyomni a népek torkán. Az is elnézhető, hogy a civilizáción kívüli, iskolázatlan törzsek annyira nem ismerik a nagyvilágot, hogy mind a mai napig istenségnek hisznek bármit, amit nem értenek. Még azon se akadunk ki különösebben, hogy néhány idióta - több száz évvel azután, hogy felfedezők sora körbehajózta a bolygót - kitalálta a lapos Föld koncepciót. Az azonban már mélyen elgondolkodtató, hogy az Egyesült Államokban - a világ egyik legfejlettebb országában - egy 2004-ben készült felmérés szerint a lakosság 45%-a (!!!) gondolta úgy, hogy az embert Isten teremtette, mégpedig a mai formájában, valamikor az elmúlt tízezer év során...
Sietek leszögezni: természetesen nem az istenhittel van gondom. Kizárólag azzal a végtelenül ostoba szemlélettel, amely képtelen elfogadni az evolúció tényét, miközben ma már nincs egyetlen komolyan vehető természettudós sem, aki mást állítana. A kreacionisták - az ég tudja, miért - azt gondolják, hogy a teremtő Isten léte nem fér össze Darwin meglátásával. Ez már csak azért is erősen megmosolyogtató, mert az evolúciót, mint világformáló mechanizmust, mint Isten teremtő eszközét már a végtelenül óvatos katolikus egyház is évtizedek óta magáévá tette. Francis S. Collins az Isten ábécéje c. művében meggyőzően érvel amellett, hogy a tudomány és a hit a legkevésbé sem zárják ki egymást. A szerző világhírű természettudós, az egyik legjelentősebb 20. századi tudományos vállalkozás, a humán genom projekt korábbi vezetője. Könyvében mindvégig abszolút tisztességes marad: az evolúcióval kapcsolatban pontosan ugyanazokat a tényeket erősíti meg, amelyekre az ateizmus pápájának csúfolt Richard Dawkins is rendszeresen hivatkozik. Nem is tehetne másképp, hiszen fél életét az ember génállományának feltérképezésével töltötte, s az évtizedek alatt felhalmozódó tudás és tapasztalat számtalan ponton visszaigazolta Darwin felvetéseinek helyességét. Csupán egyetlen, de annál meggyőzőbb felfedezést említve: az emberben, a csimpánzban, de még az egerekben is találni olyan inaktív génszakaszokat, amelyek egymással tökéletesen megegyeznek. Ez vagy egy közös ősre enged következtetni, s egy olyan tulajdonságra, amely az emlősöknél már nem játszik szerepet; vagy pedig egy igazán furfangos Teremtőre, aki szándékosan kész átverés showt rendez: egyesével megalkotja a különböző fajokat, s mindben elrejti ugyanazt a használhatatlan elemet, mely csupán a megtévesztést szolgálja... A kreacionisták legerősebb ütőkártyáit az igazán összetett szervek - például a szem - jelentik, mondván, hogy ezeket biztosan nem formálhatta a természetes szelekció. Richard Dawkins egy teljes kötetet (A vak órásmester) áldoz arra, hogy az evolúció kapcsán felemlegetett tudományos rések többségét precízen és alaposan betömködje. Francis S. Collins is óva inti a hívőket attól, hogy a ma még fehér foltnak számító területekre, mint Isten közvetlen beavatkozási pontjaira tekintsenek, hiszen amint a tudomány betölti az adott űrt - és idővel borítékolhatóan ez történik -, abban a pillanatban válik nevetségessé az általuk ápolt istenkép. Összefoglalva: Az evolúció folyamatát a legapróbb baktériumoktól az ember kialakulásáig pontosan ugyanúgy látja a hitetlen Dawkins és a mélyen hívő Collins - ebben a projektben az indulást követően Istennek már nincs az égvilágon semmiféle szerepe. A különbség csupán annyi, hogy utóbbi hisz egy tudatos alkotóban, aki magát az univerzumot, annak parádésan elegáns törvényeivel útjára indította. Ebben a kérdésben pedig aligha fogunk igazságot tenni közöttük.
Francis S. Collins egy érdekes nyelvi jelenségre is felhívja a figyelmet. Az elmélet kifejezés valójában kettős jelentéssel bír. A köznyelvben a még nem bizonyított felvetéseket is gyakorta nevezzük így, azzal együtt, hogy tudományos körökben ezekre az esetekre inkább a hipotézis szót alkalmazzák. A másik jelentés: tudásanyag, egy adott tudományág valamennyi leírt ténye. Amikor például zeneelméletről beszélünk, mindenki számára világos, hogy a muzsikában előforduló formai és lejátszási szabályokról van szó, és senki nem gondol arra, hogy a zene létezése egy puszta hipotézis, egy légből kapott felvetés volna. Amikor az evolúciós elmélet kifejezést használjuk, akkor sem az áll a háttérben, hogy valami bizonytalan sejtésről volna szó, holott számos laikus számára ez így csapódik le. Annyi különféle bizonyíték szól az evolúció ténye mellett, amennyiről még Darwin sem álmodhatott. Pedig amikor százötven éve papírra vetette elgondolását, még jócskán hipotézisnek számított.
Ha néhány száz évvel ezelőtt járnánk, megérteném a kreacionistákat. Nem csupán azért, mert a tudomány akkortájt még nem sokat tudott az univerzum történetéről és a fajok kialakulásáról. A biológiai evolúció folyamata a mai laikus számára is épp oly megtapasztalhatatlan: pontosan ugyanolyan kutyát, macskát, kígyót, békát simogatunk gyerekkorunkban is, amilyet kilencvenesztendősen. Nyúlfarknyi életünk összemérhetetlen azokkal az évmilliókkal, amelyek a különféle élőlényeket formálták. A premodern korokban - a biológiai állandóságon túl - a létezés minden elemét a statikusság jellemezte. Aki földművelő családba született, annak jó eséllyel az unokái is szántó-vető emberek maradtak, ugyanabban a házban, ugyanazon bútorok között. A szomszéd tanyákat és falvakat is ugyanez a megmerevedett valóság jellemezte; az infrastruktúra, a technológia, a társadalmi és vagyoni helyzet sokszor generációkon keresztül alig változott. Nem beszélve azokról a népcsoportokról és társadalmi rétegekről, ahol a házasság is előre elrendezett intézményként működött, kizárva minden vágyat, versengést, és megmérettetést. Manapság egészen más a helyzet. Budapesten elég megnézni a Váci utat, hogyan festett hatvan éve, s miként manapság - szinte alig látunk olyan épületet, amely a régi időkből megmaradt. A gyárak helyén irodaházak emelkednek, ipari munkások helyett nyakkendős yuppikat látunk, kezükben okostelefonnal, s még véletlenül sem kalapáccsal. Az egész világunkat áthatja a permanens evolúció. Túl a gazdasági-technológiai fejlődésen: a korszellem, a divat, a szokások, a kultúra, a szerelem szférája, az egyéni felemelkedés számtalan lehetősége - minden társadalmi terület gyökeres változásokat mutat. Egy ilyen miliőben sokkal nehezebb elutasítani a természetes és szexuális szelekció gondolatát, hiszen itt van köztünk, a bőrünkön tapasztaljuk.
Számos zseniális - és kifejezetten humánspecifikusnak gondolt - találmány kapcsán azt tapasztaljuk, hogy azokat a természet már régen megalkotta. A hadászatban már jó ideje használták a radart, s volt is meglepetés, amikor a biológusok ráébredtek, hogy valójában a denevérek is ugyanezen technikával érzékelik a külvilágot. A marketingről is azt gondolhatnánk, hogy tipikusan a 20. századi ember kreálmánya, holott már az állatvilágban is jócskán tetten érhető a párválasztás frontján, ezerféle szexuális ornamens és pazarló rituálé formájában. (Aki tehát a reklámot ördögtől valónak gondolja, az egyszersmind az isteni teremtésről mond ítéletet.) Amikor a modern kor embere feltalálta a kapitalizmust és a liberalizmust, valójában nem tett mást, mint hogy pár száz évnyi Csipkerózsika-álom után visszatért természetes ösvényére, a szabad társadalmi evolúció útjára. Persze lehet morfondírozni azon, hogy egy tökéletesen akadálymentes versenyszféra milyen demográfiai változásokat eredményezne. Fel lehet sorolni azt a néhány területet, amelyet a hatalmi kontroll hiánya sebezhetővé tehet: erőszakmentesség, környezetvédelem és az elesettek felkarolása. Lehet azon vitatkozni - s valójában a politika és a társadalomfilozófia mást sem tesz - hogy az egyén szabadságát mennyire lehet, s mennyire érdemes korlátozni annak érdekében, hogy az össznépi elégedettséget maximalizálni lehessen. Ez mind legitim felvetés. Ugyanakkor ezek egyike sem kérdőjelezi meg azt a premisszát, hogy a szabad verseny az adott környezetben legrátermettebbek túlélését és szaporodását segíti.
Ha a természetes és szexuális szelekció megértése ennyire magától értetődő, úgy innen már csak egyetlen lépés az evolúció elfogadása. Ha egy adott populáció génállománya módosul - márpedig a szelekció ezt eredményezi - az idővel akár új fajok megjelenését eredményezheti. Már egyetlen génmutáció is olyan mélyreható változásokhoz vezethet, amelyek az élőlény külső megjelenését és életmódját is gyökeresen átformálhatják. A közelmúltban a Massachusettsi Egyetem evolúcióbiológusai ezt a folyamatot írták le az afrikai bölcsőszájú halak koponyájának és álkapcsának látványos átalakulását megfigyelve. A kreacionisták szerint egy-egy mutáció nem eredményezhet jelentős pozitív változást. Vagy semleges, vagy pusztító lehet az adott élőlényre nézve. Yinan Hu és Craig Albertson publikációja azt bizonyítja, hogy ez tökéletesen alaptalan elgondolás. A bölcsőszájú halak mutánsai másképpen táplálkoznak, így új élettereket képesek meghódítani. Valószínűleg csak idő kérdése, hogy egy új faj megjelenéséről lehessen beszámolni.
"Boldogok a tudatlanok." - Alig hiszem hogy így lenne. Az biztos, hogy könnyebben elfogadnak, s harcosabban védelmeznek bármilyen, számukra szimpatikus, de tudománytalan ideológiát, mint azok, akik hajlandóak valamelyest bepillantani a kulisszák mögé. A fene se érti ezt a szándékos vakságot. Talán sérti a méltóságukat, hogy rokonságban állunk a Föld minden állatával? Tényleg az adná az ember különlegességét, hogy semmi közünk a csimpánzokhoz és a bonobókhoz, s nem az, hogy - szemben a többi élőlénnyel - mi képesek vagyunk utánajárni a valóságnak? Vagy pedig attól rettegnek, hogy a Mindenható tekintélye forog kockán? Mennyivel elegánsabb egy fajról fajra haladó, szöszmötölős, kisüzemi jellegű teremtés, mint az evolúció zseniálisan nagyívű produkciója? Ha én volnék a Mennyei Atya, talán még meg is sértődnék azon, hogy a kreacionisták csupán ilyen béna, kézműves technológiát néznek ki belőlem. Ha már hiszünk a Teremtőben, legalább lássuk zseniálisnak. Ez volna a minimum.
