Szeretem a Szózatot. Kifejezetten lélekemelő költemény. Az énekelt formáját is bírom, Egressy Béni zenéje pazarul rímel a mondanivalóra. Persze pontosan tudjuk, hogy a patetikus hangvétel és a túlzó jelleg egyenesen következik a műfajból. A valóság az, hogy a szülőföld szeretete önmagában még korántsem jelenti azt, hogy képtelenség bárhol másutt gyökeret verni. Izgalmas kérdés ez nem csupán a közel 200.000 magyar kivándorló kapcsán, az 56-os forradalom eltiprását követően, de a jelen migrációs folyamatait tekintve úgyszintén.
A napokban megnéztem az Utam az iskolába c. francia-kínai-dél-afrikai dokumentumfilmet, mely négy, a világ különböző szegleteiben élő kisgyerekről szól, akik brutális távolságokat tesznek meg nap mint nap, csakhogy tanulhassanak. Jackson, a kenyai srác 15 kilométerre lakik a sulitól, ráadásul kétórás szavannai loholása során kínosan ügyelnie kell rá, hogy elkerülje az elefántcsordákat és az egyéb veszélyes vadakat. Zahira, a marokkói lány 22 kilométert túrázik úttalan, hegyi utakon, mire célba ér. Samuelt, a mozgássérült, kerekesszékes indiai fiút testvérei tologatják árkon-bokron át, jó másfél órán keresztül, mire eljutnak az iskolába. Még Carlito a legszerencsésebb; ő legalább lóháton közlekedhet. Az egész filmet áthatja a feltétlen ragaszkodás a szülőföldhöz. Reggelente a tanítás mindenütt zászlófelvonással indul, s Jackson azért siet oly eszeveszetten, mert aznap nem késhet: övé a megtiszteltetés, hogy felhúzhatja a nemzeti lobogót. A gyerekek közül van olyan, aki konkrétan megfogalmazza: pont ugyanott szeretne élni felnőttkorában, ahol jelenleg is. Mindeközben jómagam értetlenül bámulom a képernyőt, s azon kattog az agyam, hogy ezek a szerencsétlenek miért nem szedik a sátorfájukat, s költöznek pár kilométerrel közelebb a városhoz. A kenyai és az indiai család konkrétan olyan kunyhóban él, melyet fél nap alatt össze lehet dobni bárhol. A marokkói família azt az elképesztően lepukkant hegyi falucskát nevezi otthonának, ahol néhány helyes csacsin és egy romantikus patakon kívül az égvilágon semmi vonzó sincs. A dokumentumfilm 75 percet áldoz rá, hogy e reggeli kirándulásokat bemutassa, ám egyetlen helyszínen, egyetlen pillanatig sem fogalmazódik meg a kérdés: mi tart itt benneteket?
A filmben ecsetelt jelenség természetesen nem csupán a harmadik világ sajátja. Az európai tanyavilágban évszázadokon keresztül hasonló volt a helyzet. Szemben elpuhult gyerekeimmel, akik a házunkkal szemközti suliba járnak (így még fél nyolckor is alig tudom kiimádkozni őket az ágyból), pár generációval ezelőtt az öreg kontinensen is sokaknak komoly sportteljesítményt jelentett az iskolalátogatás. Ezért is hozták létre a 19. században a tanyaiskolákat, melyek kezdetben nem jelentettek többet egyetlen tanítónál, aki írni, olvasni, számolni tanította a környék fiataljait. Bérét az érintett családok dobták össze, vagy fizették ki természetben. Visszatérve az ingázásra: a Föld civilizált régióiban ma már nem a gyerekek, sokkal inkább a dolgozó felnőttek problémája. Magyarországon átlagosan 37 percig tart, amíg eljutunk a munkahelyünkre, s ettől még nem is igazán vagyunk kiborulva. (Mindenesetre európai összevetésben ez viszonylag magas értéknek számít, s az amerikaiak 25,5 perces átlagát is jócskán meghaladja.) A valódi bajok ott kezdődnek, amikor napi 3-4 órát emészt fel a munkába-, illetve hazajárás. Igazán lélekölő, amikor a legdrágább kincsünket, az időt herdáljuk; amikor az ébren töltött óráink egy negyede teljesen értelmetlenül úszik el a semmibe; sem dolgozni, sem szórakozni, sem pihenni nem lehet igazán az utazás során. Az értelmesebbek visznek magukkal olvasnivalót, vagy vezetés közben hangoskönyvet hallgatnak, hogy amennyire lehet, hasznosan teljen az idő. A munkamániás japánok minden percet kihasználnak egy kis szundításra; a tokiói metrón nem ritka jelenség, amikor vadidegen férfiak durmolnak egymás vállára hajtva fejüket... Az igazi persze az lenne, ha úgy alakítanánk ki otthonunkat - vagy úgy választanánk munkahelyet - hogy ne kelljen a fél életünket utazással tölteni. Nem csupán a lelkünk sínyli meg, de a testünk is szenved; a hosszúra nyúló ingázás emeli a vérnyomást, a vércukor- és koleszterinszintet; szorongást, alvászavart és depressziót okozhat.
Amikor ideális lakóhelyet választunk magunknak, ahol meglévő erőforrásainkat a legjobban kamatoztatva, a legmagasabb szintű elégedettséget reméljük, legalább hatféle szempont felmerül, melyeket érdemes figyelembe vennünk:
- KÉNYELEM, INFRASTRUKTÚRA - Az eddigiek során kizárólag ezt az aspektust taglaltuk. Valójában szinte mindenkit ez motivál a legerőteljesebben, aki egy jobb élet reményében elhagyja a szülőföldjét. Ez a migráció és a városiasodás fő mozgatórugója: közelebb kerülni a munkahelyhez, az iskolához, az ezerféle kényelmi szolgáltatáshoz és szórakozási lehetőséghez.
- SZABADSÁG - A diktatúrákból és a háborús övezetekből a legtöbben azonnal menekülnénk.
- ÉGHAJLAT - Az egyik legizgalmasabb szempontot érdekes módon csak ritkán vesszük figyelembe, valószínűleg azért, mert földhözragadt vágyaink ennél sokkal kisebb léptékűek. Amikor valaki azon morfondírozik, hogy Egerből Budapestre, vagy Budapestről Münchenbe költözzön, döntésében a klimatikus viszonyok - érthető módon - csekély szerepet játszanak. Azonban nem mindenki van így ezzel. Számos olyan életrajzi ihletésű regényt ismerünk, amelyben a főhős - mindent maga mögött hagyva - pár száz kilométerrel délebbre - a ködös Britanniából a dél-európai mediterrán térségbe - helyezi főhadiszállását. Bevallom, ha csakis az éghajlati szempontokat tekinteném, magam sem tennék másképp. Tengerparti települést választanék, a lehető legritkább frontátvonulással. Az eszkimókat és Szibéria lakóit ugyanakkor sosem értettem. A helyükben azonnal csomagolnék.
- KULTÚRA - Vallás, nyelv, szokásvilág - ez az aspektus is csak akkor jelenik meg, ha az országhatáron túlra kacsintgatunk. Sokaknak már az idegen nyelv is kedvét szegi, hát még ha a sajátjától egészen eltérő társadalomba kellene beilleszkednie... Visszafelé ugyanez már nemigen működik: ritkán költözünk csak azért, mert vonzódunk egyik vagy másik kultúrához. A magam részéről például ki nem állhatom a magyar népzenét, néptáncot, népviseletet, sőt még a pálinkáért sem rajongok. Imádom ugyanakkor a bluest, a countryt és a rock and rollt, magával ragad a cowboy-romantika és whiskyből is leginkább az amerikait szeretem. Mindez azonban édeskevés ahhoz, hogy szedjem a sátorfámat, s megcélozzam Tennesseet. B. B. Kinget a nappalimban is hallgathatom, ahol a bárpult tarka és folyton változó kínálatában az állandóságot a Jack Daniel's jelenti. Az az igazság, hogy szívem szerint még egy westerncsizmát is örömmel beszereznék, ha az asszony nem vágna ki azzal együtt...
- SZOCIÁLIS SZEMPONTOK - Család és barátok. Általában ez a legerősebb érv a maradás mellett.
- GAZDASÁGI ASPEKTUS - Az sem lényegtelen, hogy milyen anyagiakkal - milyen ingatlanvagyonnal, mekkora jövedelemmel - rendelkezünk. Hiába büszkélkedhetünk egy hatalmas ózdi családi házzal, ha annak árából legfeljebb egy lepukkant garzonra futja a főváros valamely peremkerületében. A statisztikák szerint - pusztán gazdasági szempontból - Budapest nem feltétlenül jó választás. Bár hazai viszonylatban a bérek itt a legcombosabbak, annyival nem keres többet a fővárosi átlagpolgár, amellyel a lakhatás többletköltségeit fedezni tudná. A számok igencsak beszédesek: míg Tatabányán egy 50 négyzetméteres belvárosi lakás megvásárlásához 56 hónapot kell robotolni, addig Pesten több, mint a háromszor ennyit. Nagyon nem mindegy.
Persze, simán lehet, hogy végigzongorázzuk az összes szóba jövő szempontot, s arra jutunk, hogy a világ - számunkra - legmegfelelőbb helyén élünk. Olyan is előfordulhat, hogy a továbblépés mellett döntve követünk el óriási hibát. (Tucatnyi amerikai filmet ismerünk, melyben apa munkát kap az ország túlsó végében, s a költözés, az új helyre való beilleszkedés nehézségei okoznak csúnya drámákat.) Bár értetlenül, de nagy tisztelettel emlékezem azokra a zsidókra, aki 1944 táján már sejtették, hogy mi vár rájuk, mégis itt tartotta őket a hazaszeretet. Ugyanígy érzek minden honfitársam iránt, aki tudatosan, a szülőföld feltétlen szeretete okán vállalta az itthon maradást a kommunista diktatúra idején, még az 56-os forradalom leverését követően is. Az ő matematikájuk számomra fura, ám mégis végiggondolt, így elismerést érdemel. Az viszont igazi bűntett magunkkal szemben, ha lakóhelyünket nem tudatosan választjuk, hanem csak simán sodródunk az eseményekkel, a családdal, a házastárssal. Nyilván nem az a jellemző, hogy a Föld minden települése kapcsán lefuttatjuk az otthonkereső szoftverünket, mely az adott hely objektív paramétereit összeveti szubjektív, súlyozott szempontrendszerünkkel. Még az is lehet, hogy egy ilyen komplex, számítástechnikai analízist követően zavarba jönnénk az eredménytől, melyben Alicante állna az élen 98,6 ponttal, épp hogy megelőzve a 98,3 pontos Helsinkit. Az Utam az iskolába című film mindenesetre arról árulkodik, hogy léteznek még bőven olyanok, akiknél az otthonválasztás a legkevésbé sem tudatos folyamat. Nagyon nem lennék a helyükben.
