Sokakban él az a hamis illúzió, hogy a teremtés igazságos, vagy legalábbis az áldások kiegyenlítésére törekszik. A címbéli közmondáson túl még számos népi "bölcsesség" hirdeti ugyanezt a gondolatot: "hülyének áll a szerencse", vagy épp: "aki szerencsés a kártyában, az szerencsétlen a szerelemben". Mondani sem kell: ezek tökéletesen alaptalan téveszmék, melyek csak arra jók, hogy az örök pechvogel némiképp elcsendesítse háborgó lelkét és békés álomba zokogja magát.
A magamfajta pókerjátékos a rossz szériák idején a hosszútáv ígéretével igyekszik vigasztalódni, melynek során a szűk és a bő periódusok minden matematikai kalkuláció szerint kiegyenlítődnek. Csupán abban van vita a kártyások között, hogy heti ötven óra játékot alapul véve két-, avagy háromszáz évig kéne pókereznünk, hogy e hosszútáv kijöjjön... Az alapelv ettől még stimmel: ha helyesen cselekszünk - begyűjtünk minden lehetséges információt, majd matematikailag megfelelő döntéseket hozunk -, annak idővel érezni fogjuk az eredményét. Ez a közhelyes igazság az élet minden szegmensében működik; ha mosolygunk, hétköznapjainkat az optimizmus és a nyitottság járja át, udvariasak vagyunk az ügyfeleinkkel, megfelelő stratégiával és kommunikációval csajozunk, szerető gondoskodással bánunk a gyermekeinkkel, úgy talán nem is kell pár évtizednél többet eltölteni e bolygón, hogy mindez a személyes sorsunkban is éreztesse pozitív hatását.
No de vissza Fortunához! Rövidke életünk - és különösen a kártyaasztalnál töltött órák - során mégiscsak gyakori az élmény, hogy erőfeszítéseink abszolút hiábavalóak; nyújthatjuk a világ legkifinomultabb játékát, ha a szerencse elpártol mellőlünk, semmit sem tehetünk. A tiszta alázat időszakai ezek, amikor nem célszerű sem az őrjöngés, sem az önmarcangolás. Az önvizsgálat - hibáztam valahol? - mindig helyénvaló, de az esetek oroszlánrészében ez sem vezet messzire. "Mit tanultunk ebből?" - teszi fel a költői kérdést az ügynökség igazgatója az Égető bizonyíték c. film zárójelenetében, hogy aztán saját maga válaszolja meg azt: "Hogy többé ne tegyünk ilyet. Bár a fasz se tudja, mit is tettünk..." Bele kell nyugodnunk: sokszor még tanulság sincs. Muszáj felkészülni rá, hogy mosolyogva viseljük a váratlan és tökéletesen értelmetlen pofonokat is. Ez mindannyiunk életfeladata, és nincs hozzá tökéletesebb edzőterep, mint a pókerasztal. Nap mint nap megdöbbenek azon, hogy harcedzett kártyások, akiknek rezzenéstelen ábrázattal kéne elviselni minden brutális pechet - hiszen képesek rá, a pókerarc alapfelszereltségük és alkalmazzák is a vaskosabb blöfföknél -, milyen irgalmatlan hisztiket rendeznek egy-egy csúnyább river után.
Talán a valaha írt legunalmasabb pókerkönyv David Slansky munkája, mely A póker elmélete címet viseli. A könyv telis-tele van száraz matekkal, így nem meglepő, ha az olvasók háromnegyede idő előtt feladja és nem küzdi végig magát a teljes köteten. Jómagam azon perverzek közé tartozom, akik nem adták fel, így megismerkedhettem a szerző által bevezetett egyik érdekes fogalommal, a Slansky-dollárral. Ez azt a pénzt jelenti, amellyel az univerzum tartozik nekünk, vagyis amely elnyerésére a döntés meghozatalakor jó esélyünk volt, ám a szerencse mégis az ellenfelünket segítette. Tegyük fel például, hogy az első licitkörben (még nincsenek közös lapok, mindenki csupán a két osztott kártyáját látta) all in megyünk királypárunkkal, s kapunk egy megadást két bubival. A nyerési esélyünk e pillanatban kb. 80%. Készpénzes játékot folytatunk, a kasszában százezer forint pihen gazdára várva. Ha elveszítjük a partit, úgy elmondhatjuk, hogy van nyolcvanezer forintnyi Sklansky-dollárunk. (Ez a százezres kassza 80%-a, mely nyerési esélyünk alapján minket illetne. Ha képeznénk száz darab ezerforintos minikasszát, és százszor játszanánk le a partit, úgy egész közel kerülnénk ahhoz, hogy ténylegesen nyolcvanezer forintot zsebeljünk be, ellenfelünk pedig húszezret. No de csak egyetlen leosztással és egyetlen kasszával számolhatunk, a szerencse szerepe itt óriási.) Amikor letargikusan, kifosztva beülünk az autóba és hazafelé vesszük az irányt, természetesen egyikünket sem vigasztalja a tudat, hogy az univerzum tartozik nekünk nyolcvanezer forinttal. Bár a szerencse forgandó, ezt a pénzt sosem látjuk viszont. A dolog jelentősége sokkal inkább abban áll, hogy bár tisztán látjuk és pontosan számszerűsíthetjük szerencsétlenségünket, idővel mégis megtanuljuk buddhista nyugalommal elviselni. S ha ez így van, onnantól kezdve gyerekjáték lesz túllépni minden egyéb - jóval kevésbé számszerűsíthető - méltánytalanságon, mely életünk során ér bennünket. Nem minket választott az osztály bombanője? Helyettünk a kollégánk kapta az előléptetést? Másnak ítélték a Nobel-díjat? Na bumm. Talán nem is mi érdemeltük.
Sokan azt mondják: "Nincsenek véletlenek, mindennek megvan a maga értelme és haszna. Isten útjai kifürkészhetetlenek, s ha ma még nem is látjuk, holnap már világos lesz, miként is profitálunk szerencsétlenségünkből." Hitem szerint ez a megközelítés is ugyanúgy önáltatás, mint ahogy a címbéli közmondás is az. A különbség csupán az, hogy ez legalább ártalmatlan, szemben az esélykiegyenlítés illúziójával. Aki kívülről várja a megoldást, aki őszintén hisz abban, hogy Fortuna, Jézus, Lenin, vagy bármely szuperhős elhozza majd a mennyek országát, annak alighanem fel kell készülnie a durva pofára esésre. Ezzel szemben ha abban hiszünk, hogy Isten minden kisebb-nagyobb sorscsapással tanítani akar számunkra valamit, abból még akkor sem származik bajunk, ha Isten egyáltalán nem létezik; ha sorsunkat a véletlenek irányítják és mi tökéletesen magunkra hagyva száguldozunk ezen az apró és jelentéktelen, Föld nevű bolygón. Ha mindenképp tanulságokat keresünk, azt sosem árt tisztázni, hogy tehetünk-e az adott kudarcról. A mentális mélypontot az az állapot jelenti, amikor egyértelműen mi hibáztunk, s mégis a körülményeket, a külső környezetet tesszük felelőssé szerencsétlenségünkért. Ez szinte menthetetlen tudatállapot. Ikertestvére annak az attitűdnek, mely a másik ember sikereit a puszta szerencsének, a felmenők vagyonának, a jó kapcsolatainak tulajdonítja, s képtelen meglátni az irgalmatlan sok befektetett munkát a háttérben.
Ha már eljutottunk arra az alapszintre, hogy világosan látjuk személyes felelősségünk mértékét, a tanulságok innentől kimerülnek a stresszkezelés tökéletesítésében. A pókerasztalnál ülve érdemes megfigyelni a különböző mentalitású játékostípusokat. A leggyakoribb természetesen az imént már említett, örökké másokat - az osztót, a játékostársakat - hibáztató. Továbblépve e primitív szinten, találkozhatunk az önmarcangoló típussal is. Ő az, aki a legapróbb hibát sem képes elnézni magának, mi több, sokszor még azért is önmagát ostorozza, amiről abszolút nem tehet, ami teljességgel kivédhetetlen. A világot reálisan látókat csupán a stresszkezelés módja különbözteti meg egymástól. Sokan vagyunk, akik magunkkal szemben megbocsátóak vagyunk, de Fortuna rossz tréfáit már nehezen viseljük. Pedig ez lenne a cél. Egy skandináv arisztokrata hűvös távolságtartásával fogadni a derült égből villámcsapást. Blazírt mosollyal tűrni, hogy amit a természet nem adott meg, azt legtöbbször a szerencse sem pótolja. Ez van. Néha valóban nincs mit tenni.