Sosem felejtem el a jelenetet. Még a múlt században járunk, a púpos tévék időszakában. A fotelben ülök, kezemben a távirányítóval. Apám belép a szobába, s beszélgetésbe elegyedünk. Villamosmérnök az öreg, s lelke mélyén fájlalja, hogy három fiúgyermeke közül egyik sem követi a pályán, egyik sem mutat affinitást a műszaki dolgok iránt. "Fiam, téged nem is érdekel, mi van a televízió belsejében?" - teszi fel a rá jellemző, valójában költői kérdést. "Hát rohadtul nem. Nézd ezt a távirányítót! Bőven elég nekem, ha ezen ismerem a gombokat, s megtalálom azt a néhány csatornát, melyre kíváncsi vagyok. A többi nem az én világom." - Nem is számíthatott más válaszra, mégis csalódottan távozik.

Kétségkívül nem vagyok egy műszaki beállítottságú figura. De nem ez az egyetlen magyarázat arra, hogy magasról teszek rá, mi történik az elektromos készülékeken belül. Az is lényeges, hogy nem késztet és nem kényszerít rá semmi, hogy bármiféle érdeklődést mutassak. Megbízhatóan működnek nélkülem is; örömteli, hogy nem kell törődnöm ezekkel. A legtöbb dologgal - érthető módon - csupán akkor kezdünk el foglalkozni, amikor muszáj; amikor baj van, amikor hibát, elakadást észlelünk. Hétköznapi üzemmódunkban természetesnek vesszük, hogy a teremtett világ jól funkcionál körülöttünk, s nem kell elvégeznünk a kertésziskolát ahhoz, hogy az édenkert gyümölcsöséből csemegézhessünk.

A legjellemzőbb terület, amelyben többségünk egyáltalán nem kíván elmélyedni - bár néha mégis muszáj -, az egészségügy. Legtöbbünk alapélménye az, hogy általában jól vagyunk, nincs szükségünk sem doktorra, sem gyógyszerre, sem mélyreható ismeretekre. Ha két évben egyszer megfázunk, másfél nap alatt kikúráljuk magunkat. Ha fáj valamink, bekapunk egy pirulát, s már el is felejtjük az egészet. A háziorvosunkat csupán akkor keressük fel, amikor meg kell hosszabbítani a jogsinkat. Aztán egyszer csak történik valami - és hirtelen 180 fokos fordulatot veszünk. Öt éve egyik napról a másikra váltunk mindannyian pandémia-szakértőkké, holott addig azt gondoltuk, világjárványok csak a történelemkönyvekben léteznek. Saját, egyedi betegségeinkkel is hasonló a helyzet: elég egy ijesztő lelet, máris a legrosszabbra készülünk, s megpróbálunk minden információt begyűjteni a tárgyban, amit a tudomány az elmúlt évszázadok során felhalmozott. Személyes problémám e téren ugyanakkor éppen az, hogy nincs semmiféle ijesztő leletem. Ötven éve fáj a fejem, de senki nem tudja, mitől. Számos vizsgálatot végeztek már - sehol semmi szervi elváltozás. A masszőröm szerint nem nyújtok eleget, s az edzéssel terhelt izmok a felelősek. (Mondjuk a gyerekkori panaszokat és a migrénes rohamokat ez aligha magyarázza.) A táplálkozástudósok természetesen minden baj okát a rosszul összeállított étrendben, a kerülendő élelmiszerekben látják. A pszichológusok és terapeuták mélyen egyetértenek abban, hogy feltáratlan lelki gondok állnak a háttérben, ám mivel soha semmiféle komolyabb trauma nem ért, fogalmuk sincs mit keressenek... A legjobbak a felfájás-specialisták. Ők a szakterület kapcsán valóban minden ismerettel rendelkeznek, ám így is csak találgatni tudnak, s különféle gyógyszerekkel próbálkoznak. Végül is, hosszú az élet, a halálos ágyamon már igazán egészséges leszek... Szóval: magasról tennék e témára, ha nem lennék érintett, vagy ha a birtokomban lenne végre valami csodaszer. De amíg a probléma fennáll, valamennyire muszáj elmélyednem benne.

Csaknem mindenkit érint a párválasztás és az együttélés problémaköre is, a legtöbben mégsem képzik szakértővé magukat. Van pár barátom, akik már a középiskolában megismerkedtek későbbi feleségükkel, s azóta is közösen tengetik napjaikat, így aztán sohasem kellett megtanulniuk a csajozás fortélyait. Illetve vannak a szerencsésen jóképűek, akiket egyenesen leszólítanak a csajok - őket sem kényszeríti semmi, hogy mesterré váljanak a vadászatban. Borítékolhatóan nem fogja érdekelni őket az evolúciós biológia, a nők hipergám ösztönvilágának és játszmáinak feltárása - egyszerűen repülnek virágról virágra, s mosolyogva élvezik a létezést. Muszáj bevallani, hogy minket, átlagos fickókat sem elsősorban a mérhetetlen tudásszomj, sokkal inkább a szükség késztetett rá, hogy elmerüljünk ebben az egyébiránt rém izgalmas témában. Az ismerkedés persze csak az első lépcső. Maga az együttélés is villámgyorsan pokollá válik, ha a felek nincsenek tisztában a pszichológiai alapokkal. (S hogyan is lennének, ha már a szüleiktől is pocsék mintákat láttak?) A legtöbben csupán az első válásuk után kezdik el forgatni a vonatkozó szakirodalmat. Épp most fut a Házasság első látásra című tévéműsor második évada, s döbbenetes látni, hogy felnőtt emberek, milyen tudatlanul, milyen éretlen lélekkel vágnak bele a nagy kalandba. Való igaz: nem tudunk előre felkészülni minden őrültre, minden lelki betegre, minden váratlan szituációra. De ahogy az egészségmegőrzés terén, az alapokkal itt sem árt tisztában lenni.

Engedd meg, kedves Olvasó, hogy egy rövid bekezdés erejéig személyes, speciális poklomra is kitérjek. Ez pedig a szerencsejáték, azon belül is a póker. Alig hiszem, hogy van még egy olyan idióta barom, aki annyit elmélkedik a szerencse természetén, mint jómagam. Az alapprobléma egyszerű: mindannyian azt az ígéretet kaptuk, hogy a szerencse forgandó; hogy hosszútávon a kártya mindenkit ugyanolyan mértékben jutalmaz. Tizennyolc év (több mint háromezer este, körülbelül húszezer óra) játék után már bizonyosan tudom, hogy ez nem igaz. Az ősi közmondással és a matematikával nem kívánok harcba szállni.  A magyarázat egyszerűen az lehet, hogy Fortuna áldásainak és átkainak kiegyenlítődéséhez - élő versenypóker esetén - kell háromszáz-négyszáz év, ugyanakkor sajnálatos körülmény, hogy egyikünk sem kap ilyen hosszú pályafutást. Néhány évtizedes kártyakarrierbe pedig simán belefér, hogy egyesek kifejezetten szerencsések, míg mások pechesek. Akik az élet napos oldalára születtek, azok aligha morfondíroznak ilyesmin. Számukra megszokott élmény, hogy kiváló indulólapokat kapnak; párjaik szettesednek; húzóik lejönnek; minden flopon találnak valamit; s ami a lényeg: az all in összecsapásokat rendre megnyerik. Bele sem gondolnak, hogy még egy olyan átlagos szituációban is, amelyben toronymagas favoritok, legalább négyféle módon szerencsésnek kell lenniük, hogy a kassza végül náluk landoljon. (Kell a jó lap; kell az ellenfélnél is a reményteli kártya; kell, hogy a másik hajlandó legyen harcba menni; s végül a jobb lapnak ki is kell tartania. Bármelyik tényező kiesik, vége a dalnak.) Egy könyvet tudnék megtölteni azzal, Fortuna hány helyen kopogtat a pókerjáték során; a született mázlisták erre teljesen vakok. Mi több, sokszor még az alapmatekot sem vágják. Számukra természetes az éden, s minden gyümölcs könnyedén elérhető - sohasem fognak filozofálni a szerencse természetén. Ahogyan azok sem, akik sosem találkoznak e misztikus világgal; akik napi nyolcórás munkával keresik fix munkabérüket. Én magam sem kutatnám az okokat, ha legalább annyit szüretelnék, mint amennyit a játéktudásom és a (nem túl jelentős) ráfordításaim indokolnak. Nyilvánvalóan azért lett vesszőparipám a kérdés, mert nem úgy halad szekér, ahogyan kéne.

És végül: egy ideális világban a közélet is egy olyan terület volna, amelyhez a legtöbbünk nem sokat konyítana. Ha kicsit igényesebbek vagyunk, nyilván mindig is lesz értékalapú társadalomfilozófiánk, s bizonyára fogjuk tudni a kormányfő és a köztársasági elnök nevét. De ennyi. Ahol valódi szabadság van, pazar közbiztonság, béke és jólét, ott szinte mindegy is, hogy konzervatív, vagy szociáldemokrata adminisztráció vezeti az országot. Egyiknek sem lesz túl nagy mozgástere, ha eleve profi a rendszer; komolyat hibázni, hatalommal visszaélni sem igazán lehet, ha az állam csak a legszükségesebb területeken van jelen. Nincs gáz, ha nem akarnak különböző ideológiákat beleverni a polgárok fejébe; ha nem áll szándékukban demokratikussá bombázni a különböző népeket; ha nem kívánják az adófizetők pénzét háborúkra és bevándorlókra költeni. Az a tény, hogy manapság minden a politikáról szól; hogy a gazdaságot, a kultúrát, de még a vallást is a politika járja át, azt jelzi, hogy elég beteg a világunk. Ha egészséges volna, úgy tojnánk az egészre, s csak mulatnánk felhőtlenül. S hogy ez mennyire nem légből kapott fantáziálás: emlékszünk még arra, hogy húsz évvel ezelőtt mennyit foglalkoztunk külpolitikával? Érdekelt bárkit is, ki az Európai Bizottság elnöke? Vagy hogy mi történik Washingtonban? Viszont szó szerint tudtuk idézni Medgyessy makogásait, Gyurcsány hazugságait és Lendvai Ildikó visítozásait. Minden figyelmünket a belpolitikára fókuszáltuk, hiszen nem volt háború a szomszédban, nem volt tömeges migráció, és nem volt hazánkra nehezedő, állandó nyugati nyomásgyakorlás sem. Minden gondunk belülről fakadt.

"Akkor kelünk át a hídon, amikor odaérünk." - Ez elég logikusnak tűnik. Mondhatnánk úgy is: mindent a maga idejében! Ami jelenleg nem probléma, azzal felesleges foglalkozni, arról nem is akarunk tudni, van épp elég gondunk-bajunk így is. És amikor már mindent elengedtünk; amikor már csak az marad érdeklődésünk középpontjában, ami valódi szenvedélyt jelent, akkor tudhatjuk, hogy megérkeztünk a földi mennyországba. Akik szenvedésre születtek, azoknak rém unalmas hely lesz, de annyi baj legyen! Apám valószínűleg nem így gondolkodott, de erről már sosem fogok beszélgetni vele. Ez lesz az első karácsonyunk nélküle. Ő sem kérdi meg soha többé, mi az, ami engem foglalkoztat. Ezért írom meg itt. Nektek. Mindenkinek.