'Van egy álmom" - tudatta történelmi beszédében Martin Luther King 1963. augusztus 28-án. Nem is egyetlen álomképet festett, hanem mindjárt hatot, ám mind ugyanazt járta körbe: a feketék és fehérek egyenlőségét és testvériségét. Vajon mi történt ezekkel az álomképekkel a mögöttünk hagyott évtizedek során?

A 20. század végén joggal gondolhattuk, hogy Martin Luther King álma megvalósult. Hogy végre elérkezett az a világ, amelyben az embereket a jelleme, és nem a bőrszíne alapján ítélik meg. (Vajon van-e józan és tisztességes földlakó, aki nem ilyen társadalmat szeretne?) Hogy végre elérkezett az a világ, amelyben feketék és fehérek kézen fogva járhatnak. (Vajon tényleg maradtak még beteg lelkű rasszisták az ezredfordulóra, aki rossz szemmel nézték e testvériséget? Sokan biztosan nem.) Néhány évvel ezelőtt nem csak azért lehettünk mérhetetlenül optimisták e téren, mert a fajgyűlölő mentalitás már csupán a társadalom igen vékonyka, alacsony iskolázottságú szeletét jellemezte, de azért is, mert használt fogalmaink viszonylag tiszták voltak. Amikor a RASSZIZMUS kifejezés előkerült, mindenki ugyanarra gondolt: a másik bőrszínére reflektáló gyűlöletre, megvetésre, hátrányos megkülönböztetésre. Egy évtizeddel ezelőtt még úgy véltük: bárki lehet rasszista és bárki lehet rasszizmus áldozata is. Hittük azt is, hogy ennek az alapja a rosszindulat, s minden egyéb, ami jámbor lélekből fakad, megengedhető. Szabadon gyártottuk a vicceket fehérek, feketék, sárgák kapcsán. ("Mi az, húsz centi és fehér?" - kérdezte vigyorogva afroamerikai nyelvtanárunk. Nem sokig titkolta a megfejtést: "Semmi..." Persze mi sem maradtunk adósai: "Mije fehér a feketének? A gazdája..." És képesek voltunk vinnyogva együtt röhögni a legdurvább rasszista poénokon.) Mára mindez megváltozni látszik. A béke, a testvériség és az ebből fakadó szabadszájú gátlástalanság már a múlté. A nyugati korszellemet formálók aligha érdekeltek a harmonikus együttélésben, így új kánont írtak, lesöpörve az asztalról Martin Luther King minden magasztos álmát. A mai, mainstream tanítás szerint a rasszizmus egyirányú utca: csakis a fehérek lehetnek az elnyomók, minden egyéb rassz pedig kizárólag az áldozat szerepét játszhatja. Manapság már gyűlöletre, sőt csipetnyi rosszindulatra sincs szükség ahhoz, hogy bárki rasszizmust kiálthasson, elég egy rosszul megválasztott kifejezés; egy nyilvános, ám valamely etnikumot hátrányosan érintő statisztikai adat felemlegetése, vagy bármi, amit valaki sértőnek ítél. A közelmúltban hallottunk már olyat is, hogy a matematika, a szabadság, vagy épp egy autópálya is lehet rasszista... Tényleg kezd az emberiség teljesen elhülyülni? Nyilvánvaló, hogy a mimóza-vallás első áldozata a humor - ember legyen a talpán, aki a továbbiakban a bőrszínnel viccelni mer.

ÉJSZAKA A FÖLDÖN, PÁRIZSI SZÍN (1991)

KULTIKUS JELENET A BAD BOYS 2 C. FILMBŐL (2003)

Douglas Murray A tömegek tébolya című könyvében egy komplett fejezetet szán a rasszizmus kérdésének, számos érdekes jelenségre rámutatva. Az egyik ilyen az egyetemi tananyagok kapcsán érhető tetten. A múlt század második felétől az amerikai felsőoktatási intézményekben megjelentek az afroamerikai tanulmányok; a történelem, a politika és az irodalom olyan színes bőrű képviselőit előtérbe helyezve, akik egyébként kimaradnak a kulturális fősodorból. Ez egy kétségkívül pozitív, identitáserősítő jelenség. A közelmúltban azonban a fehérség-tanulmányok is felbukkantak számos angolszász egyetemen, az Egyesült Államoktól kezdve Nagy-Britannián át egész Ausztráliáig. Ezek célja ugyanakkor pont ellentétes: nem titkoltan a fehér identitás gyengítését célozzák. A Syracuse Egyetemen tanító Barbara Applebaum a 2011-es Fehérnek lenni, jónak lenni: Fehér bűnrészesség, fehér morális felelősség és társadalmi igazságosság pedagógia (rövid és frappáns) címet viselő könyvében kifejti, hogy még a magukat elszánt antirasszistáknak tartó fehér emberek is lehetnek rasszisták. A fehér diákokat egyenesen arra szólítja fel, hogy ismerjék el bűnrészességüket...

A rasszizmus kérdése kapcsán megjelenő, nyíltan és következetesen alkalmazott kettős mérce arra enged következtetni, hogy a nyugati, meghatározó véleményformálók közt széles az egyetértés: e vétek hordozója csakis a fehér ember lehet. Az europid nagyrassz évszázadokon át dominálta a történelmet, civilizációt teremtett, gyakorlatilag minden róla szólt - épp itt az ideje, hogy fejére hamut szórjon és önkéntes száműzetésbe vonuljon. De legalábbis fogja be a száját és fogadja el, hogy az ellene irányuló, kendőzetlen rasszizmus teljesen oké, mi több: ez maga az antirasszizmus. 2015. januárjában az ismert színész, Benedict Cumberbatch egy televíziós showműsorban szerepelt. A beszélgetés során mindvégig nyilvánvaló volt, hogy a színész fekete kollégái pártját fogja, azonban elkövetett egy megbocsáthatatlan hibát. A COLOURED (színes bőrű) szót használta, s nem a legújabb protokoll szerinti PEOPLE OF COLOUR (ugyanúgy: színes bőrű) kifejezést. Cumberbatch természetesen óriási médiaössztűz alá került, s talán hátralévő élete során már sose mossa le magáról, hogy gyűlölködő és rasszista. Pedig még a nyilvános gyónást is felvállalta: "Vigasztalhatatlan vagyok, amiért embereket sértettem meg ezzel az elavult kifejezéssel. Őszintén elnézést kérek mindenkitől. Kétségkívül idióta voltam, és tudom, hogy ezzel kárt okoztam." Persze, értem én, hogy sok más fehér közéleti személyiséghez hasonlóan Benedict Chumberbatch is erősen félti a karrierjét. (Van is mit, tényleg zseniális színművész.) De ez az őrült téboly csakis akkor érhet véget, ha végre lesznek páran, akik az asztalra csapnak, ahelyett, hogy gyáva bocsánatkérésbe menekülnének. Akik kikérik maguknak, hogy formális hülyeségek miatt piszkálják őket, szemben azzal, hogy a tartalomra figyelnének. Természetesen fordított esetben nincs ilyen szigorúság, mi több, a fehérek szapulása esetén bármi belefér. A The New York Times napilap mindig is kényesen ügyelt arra, hogy újságíró gárdája - rasszizmus dolgában - feddhetetlen legyen. Akit ilyen vád ér, az nem sokáig maradhat a szerkesztőség tagja. Sarah Jeong esetén azonban mindez nem jelentett akadályt. A dél-koreai származású újságírónő leigazolását követően azonnal beindult a szokásos Twitter-gereblyézés, melynek során ilyen gyöngyszemek láttak napvilágot: "A fehér emberek genetikailag hajlamosabbak gyorsabban leégni a napon, így vajon nem lenne logikus, ha csak a föld alatti életre lennének alkalmasak?" Avagy: "A baromarcú fehérek úgy jelölik ki az internetet a véleményükkel, mint a tűzcsapokat levizelő kutyák." Illetve: "Már-már beteges, hogy mekkora örömmel tölt el, ha szemét lehetek egy öreg, fehér emberrel." Ezek valamiért simán elnézhetők. Ahogyan nem okozott nagy megütközést a Vice Magazin üdülésről szól videója sem, melyben színes bőrű nők mondják el, milyen fontos számukra a fehérektől távol eltöltött szabadidő, s hogy ebben semmi rossz sincs, és rosszindulatú rasszista, aki ezt kifogásolni meri...

A The Atlantic magazin egyik 2016-os száma újabb fejezetet nyitott az etnikai megszállottság jelenkori történetében. A liberális médium a következő kérdést fogalmazta meg: "A zsidók vajon fehérek?" A témát az Illinoisi Egyetem kampuszán 2017-ben terjesztett szórólapok vitték tovább, melyek egy hierarchikus piramist ábrázoltak, alul az elnyomottak 99%-ával, felül az elnyomó 1%-kal. A szerzők így kommentálták: "A fehér privilégium megszüntetése a zsidó privilégium megszüntetésével kezdődik." Úgy tűnik, megérkeztünk. A kezdetben antirasszistának indult mozgalom szép csendben rasszistává és antiszemitává formálódott. Tényleg ezt akarjuk? Tényleg nem tanulunk a történelmünkből?

Az a nyilvánvaló uszítás, ami a jelenben zajlik; az a kendőzetlen szándék, amely egymásnak ugrasztja a különböző etnikumokba tartozókat; az a mérgező, kritikai rasszelmélet, mely létrehozta a BLM mozgalmat és az amerikai társadalmat szinte a polgárháborús állapotokig hevítette, a napokban kis hazánkba is bekopogtatott. Kende Ágnes, a CEU szociológusa szerint a magyarországi romák alacsony iskolai végzettsége mögött is az intézményesített rasszizmus áll. A Szabad Európának adott interjújában elmondta: "ez a fajta előítéletes gondolkodás, ez a fajta normakövetés, a fehér felsőbbrendűség értéke mindent áthat." Néhány éve az Egyesült Államokban is valahogy így kezdődött: a baloldali sajtó tudatos aknamunkával készítette elő a "nagy felébredést". A The New York Times például 2012-ben még csupán 190 olyan cikket publikált, amely a feketék rabszolgamúltját vette elő, 2018-ban ez a szám már 805. Az 1955-ben fajgyűlölők által meggyilkolt afroamerikai kamasz, Emmett Till neve 1980-ban egyszer sem; 2004 és 2012 között átlagosan évente kilencszer, majd a következő négy esztendőben évente huszonnégyszer jelent meg a NYT hasábjain. 2017-ben már 72, 2018-ban pedig közel száz cikk foglalkozott az immáron hatvanhat esztendeje történt tragikus esettel. Ez a tendencia aligha a véletlen műve. Az 1992-es elnökválasztási kampányban Bill Clintonék még azt vetették a republikánusok szemére, hogy bűnöző illegális bevándorlók árasztják el az országot, mert nem védik kellően a határokat. Felesége 2016-ban már a bevándorlók legnagyobb támogatója, s az Egyesült Államokban tomboló rendszerszintű rasszizmusról beszél. S ahol vetnek, ott aratni is lehet: a demokrata szavazók ma már feketébbek a feketéknél. Egy évtizeddel ezelőtt még csupán az egyharmaduk gondolta úgy, hogy az afroamerikaiak nehéz helyzetének a faji diszkrimináció a fő oka. Mára ez az arány megfordult; háromból ketten így látják, miközben a feketék helyzete semmivel sem lett rosszabb a mögöttünk hagyott esztendők során. Vajon meddig fokozható még a neomarxista agymosás? Vajon meddig feszíthető még ez a gyilkos hecckampány?

"Legyünk elégedetlenek egészen addig a napig, amíg senki sem kiáltja az, hogy fehér hatalom, ahogyan az sem, hogy fekete hatalom, hanem mindenki Isten hatalmáról és az ember erejéről beszél." - ezek újfent Martin Luther King szavai, ezúttal már az 1967-es atlantai beszédéből. Nem vitás, hogy ehhez a szellemiséghez kellene visszatalálnunk. Egy értelmes, jó szándékú és józan fekete szellemiségéhez.