Aki látta a tegnapi német-magyar meccset - és ugyan van-e élő ember e hazában, aki nem? -, annak könnyen az az érzése támadhatott, hogy két elképesztően különböző világ adott találkát egymásnak a müncheni arénában.
Az egyik oldalon egy esélytelennek számító, de irgalmatlanul küzdő, kétszer is vezető és továbbjutásra álló, igazán egységes, magyar csapat - a másikon egy világsztárokból álló, de kilencven percen át szenvedő, motiváltságban és összetartásban tőlünk messze elmaradó németek. Ugyanígy a lelátón: maroknyi, pár ezres magyar tábor, melynek hangja uralta az egész arénát - a másik oldalon (szinte jelképezve a mai német társadalmat) lézengő, egymástól elszigetelt, helyenként szivárványszínű zászlóba öltözött nézők. A nyolcvanadik perc táján - amikor a hazaiak még kiesésre álltak - a kamera a német szurkolókat pásztázta, elkapva egy-két idősebb, könnyes arcot. Mintha nem csupán válogatottjukat, de az egész - hajdan volt - nemzetüket is siratták volna.
Valóban két világ találkozott Münchenben, de a szakadék nem Magyarország és Európa közt tátong. Ez két világfelfogás találkozása, melyek mindegyike arra pályázik, hogy a kontinens jövőbeli arculatát, mentalitását, lelkületét meghatározza. Az egyikben van erő, van férfiasság, van hit, lelkesedés és vállt vállnak vető bajtársiasság - a másik már régen búcsút intett mindezeknek. Kiherélve, minden identitáselemétől megfosztva, félelemmel vegyes irigységgel tekint e tradicionális, számára egyre kevésbé ismerős világra. Nagy valószínűség szerint egy bő évezreddel ezelőtt is épp így tekintettek az arrafelé kalandozó magyarságra.
Amikor két világ közül választunk, 21. századi polgárként rendszerint arra szavazunk, amely a kettő közül a békés, szabadságszerető attitűdöt képviseli. Amikor kalandozó őseink rablóhadjáratokat folytattak Nyugat-Európa tehetős települései ellen, azt értelemszerűen aligha nevezhetnénk békés attitűdnek. Pár évtizeddel később Szent István mindent megtett azért, hogy ráálljunk a mainstream európai vonalra, azonban eszköztára ugyancsak véres, erőszakos, diktatórikus elemekből építkezett, elég, ha csak közeli rokonaira, Koppányra, vagy Vazulra gondolunk. Mindezekkel szemben mi a helyzet manapság? Sokan megpróbálják úgy beállítani, mintha még mindig barbár népek lennénk, jurtában lakók, lóról nyilazók. Jelképértékű volt a rohamrendőrök felvonultatása is a magyar szurkolótábor előtt. Nem mintha bármi okot adtunk volna az aggodalomra, viszont a német tévénézőknek muszáj volt demonstrálni, hogy Kelet-Európa félállati szintű népéről van szó. A valóság ezzel szemben az, hogy primitívséget és erőszakot ezúttal kizárólag a németek részéről tapasztaltunk. Már az is rém barátságtalan gesztus, ahogyan fütyültek a meccset megelőzően a magyar himnusz alatt, de ezt még felfoghatjuk a pszichikai hadviselés részeként. Ám az, hogy a mérkőzés után is ugyanezt tették, amikor már kiizzadták a döntetlent és a továbbjutást, az valósággal megbocsáthatatlan. Ott áll egy hősiesen küzdő csapat, amely megszorongatta a világ egyik legjobb válogatottját, szembe vele maroknyi, de annál hűségesebb közönsége; minden formális kényszer nélkül eléneklik a nemzeti himnuszt, s a németek fütyülnek... ennek semmi köze sincs az európai szellemhez. Túl a primitívségen: a magyar szurkolókat szállító buszok rendőrségi vegzálása, a magyar konzulátus munkatársainak kitiltása a meccsről - mindezek messze túlmennek az udvariatlanság határán. Ezen az estén Münchenben a magyarság képviselte Európát, mindenféle értelemben.
Ha megpróbálunk egy picikét a felszín alá ereszkedni, megláthatjuk a posztmodern kor egyik legnagyobb átverését. A mai, mainstream balliberális ideológusuk szinte nyíltan hirdetik: ami nemzeti, az mindjárt náci is egyúttal. Ami közösségi élmény, az csakis valamiféle birkaszellemből táplálkozhat. Nos, ezek tudatos és ordas nagy hazugságok. Még akkor is, ha Németország egy jelentős része ezt ma már hittel hiszi. A valóság ezzel szemben az, hogy e gondolat a liberalizmus legbántóbb megcsúfolása. Igaz, hogy ma már szabadon járunk-kelünk a világban; élhetünk Párizsban, dolgozhatunk Londonban, vehetünk nyaralót a spanyol tengerparton, vagy bárhol. Az is igaz, hogy ma már kevesen adnánk életünket és vérünket a hazáért. Ám mindez nem jelenti azt, hogy semmi közünk a nemzetünkhöz! Ahogyan az individualizmusból sem következik magányosság és elszigeteltség. Az egyén szabadsága pontosan azt jelenti, hogy önkéntes alapon bárkivel bármikor együttműködhet. És igen, akár a nemzettársaival is. Én elhiszem, hogy Nyugat-Európa baloldali politikusai és véleményvezérei számára rém ijesztő a Puskás Aréna képe, amelyben hatvanezer magyar együtt üvölt, együtt buzdít, együtt énekel. Még a végén az angol, a francia, vagy épp a német polgárok is megérzik, megértik, hogy ebben azért bőven van rock and roll. Az pedig e globalista bürokraták pályafutásának végét jelenthetné...
Magyarország és Európa a legkevésbé sem külön világ. Bár két ideológiát, két stílust, két életformát látunk; mindkettő formálhatja a kontinens jövőjét. Jómagam személy szerint a magyar virtusra szavazok, mert elevenebb, tartalmasabb és igazabb. Ám ezt a döntést mindenkinek magának kell meghoznia. Tessék választani!
