"Lehet fotómodell, lehet színésznő, a színpad csillaga;
Lehet Orsolya, lehet Ildikó, vagy Annamária.
De a szívem előtte csukva áll,
Rómeó csak Júliára vár."
(KFT: Rómeó)
A helyzet az, hogy mi, férfiak nem várunk nagy csodákat a nőktől. Amikor életünk párját - vagy legalábbis meghatározó állomásait - keressük, a szemünk előtt nem egy befolyásos menedzserasszony képe lebeg, sem pedig egy verhetetlen műveltségű géniuszé. Az sem dob fel bennünket, ha vagyonos, ha a világ pénzét megkeresi. Ezek - a legtöbbünk számára - totál másodlagos szempontok. Amire vágyunk, az először is egy vonzó, fiatal test, amelynek minden porcikája a termékenységet hirdeti. Másodszor: szomjazzuk a mosolyt, a kedvességet, azt az érzelmi kiegyensúlyozottságot, amely nem csupán a békés együttélést ígéri, de egyben azt is, hogy az illető képes lesz megbirkózni az anyaság terheivel. Harmadszor pedig: ahhoz, hogy a másik ne pusztán szerető, majd ne csupán gyermekeink anyja, de méltó társunk is legyen, elengedhetetlen, hogy tudjunk kapcsolódni egymáshoz szavakkal, gondolatokkal, humorral, értékrenddel. Az intimitás a kölcsönös testi vággyal indul, a szeretetteljes egymásra tekintésben folytatódik és a másik legapróbb rezdüléseinek megértésében tetőzik. Nos, ez volna az etalon. Ehhez képest hol állunk, hol áll az átlagember és hol az a szint, amivel megbékélhetünk?
Ha körbenézünk, csekély számú eszményi kapcsolat mellett egy sor olyat látunk, amelyek nyilvánvalóan erős kompromisszumokkal terheltek. A túlsúlyos-zsémbes-haragos kombót például sosem értettem - hitem szerint akkor már érdemesebb szingliként létezni. No de nem vagyunk egyformák; egyeseknek bármilyen elviselhetetlen kapcsolat jobb a magánynál. Ezzel szemben mások még a legpazarabb kikötőkben sem képesek lehorgonyozni. Egy biztos: ahhoz, hogy a jövőnkről felelősséggel dönteni tudjunk, muszáj a nőkhöz pontértékeket rendelni, annak függvényében, mennyire felelnek meg intimitásigényünknek. Ez persze valamelyest szubjektív skála, olyan tekintetben, hogy az egyes jelölteket hová soroljuk. Az egyes fokozatok azonban a nagy többségnél pontosan ugyanúgy festenek.
- SOHA, BOTTAL SE
- BETEGESEN SOVÁNY VAGY ORMÓTLANUL TÚLSÚLYOS
- NEM KÖVÉR, DE TÚLSÚLYOS VAGY FIÚSAN LAPOS
- MAJDNEM ÁTLAGOS KÜLSEJŰ
- ÁTLAGOS
- NEM FELTŰNŐ SZÉPSÉG, DE JÓ KISUGÁRZÁSÚ, KOMOLY HIBA NÉLKÜL
- KIFEJEZETTEN JÓ NŐ, SZÉLES MOSOLLYAL
- CSÚCSKATEGÓRIA, VARÁZSLATOS SZEMÉLYISÉGGEL
- TÖKÉLETES, DE AZ ÁTLAG SZÁMÁRA ELÉRHETETLEN
- ILYEN NEM LÉTEZIK
Nem véletlen, hogy az első pár szinten csakis a külsőségek játszanak szerepet, ugyanis aligha jutunk ennél tovább; a másik beható megismerése szinte kizárt. (Mert minek is, ugyebár?) Lényeges, hogy a házsártosság, életuntság, műveletlenség, frigiditás, ideggyengeség, fantáziátlanság, passzív-agresszív attitűd akár két-három pontot is ronthat bárkin, feltéve, hogy van még hová... Pontosan tudjuk: a férfiak 80-85%-a a harmadik és a hatodik szint közti intervallumon válogat, egyrészt azért, mert jobbra aligha pályázhat; másfelől abból a profán okból kifolyólag, hogy a nők 80-85%-a éppen ezekbe a kategóriákba sorolható.
Az önmagára valamit is adó férfiember - aki nem kíván egész hátralévő életében társa miatt szenvedni és szégyenkezni - rendkívül körültekintően választ, nem csupán fizikai, de pszichikai minőség tekintetében is: "Ha egy férfi egy intelligens, magabiztos és erős nőhöz vonzódik, egy hősies nőhöz, akkor az egy bizonyos lélekről tanúskodik. Ha ehelyett egy felelőtlen, tehetetlen nőhöz vonzódik, akinek a gyengesége mellett férfiasnak érezheti magát, akkor az egy másikfajta lélekről tanúskodik. És ha egy ijedt nőhöz vonzódik, akinek nincs ítélőképessége és normái, és ezért nem érez mellette szégyent, akkor az ezzel megint csak megmutatja önmagát" - írja Nathaniel Branden Az öröm pszichológiája című esszéjében. Tudjuk: ösztönös vonzódásainkban jelentős szerepet játszanak hordozott traumáink is. Biztosak lehetünk abban, hogy a sérült lelkűekkel csak régi, mérgező játszmáinkat indítjuk újra. Én mindenkit inkább arra biztatnék, hogy a pszichikailag egészséges, kiegyensúlyozott csajokat részesítse előnyben.
Hogy a megfelelő társ kiválasztása mennyire nem könnyű feladat, arról a gyermektelen házaspárok magas száma is árulkodik. Világos: az esetek egy részében tudatos döntés, hogy az érintettek nem kívánnak utódokat nemzeni és szülni - ez tök oké, az ő életük, lelkük rajta. Olyan is előfordul, hogy szervi akadály nehezíti, vagy teszi lehetetlenné a gyermekáldást. Sokkal gyakoribb azonban a funkcionális meddőség, amikor a terméketlenségre nincs semmiféle orvosi magyarázat. Itt szerepet játszhat a szorongás, a stressz, s az a belső, kimondatlan bizonytalanság, hogy a partner mégsem az igazi... Se szeri se száma azoknak a történeteknek, amikor válás a sztori vége, s az új kapcsolatában mindkét félnek szinte azonnal összejön a gyerkőc. Kétségtelen tény: ez a párválasztás legnehezebb aspektusa. Itt aligha segít bármiféle pontrendszer; néha a legharmonikusabbnak tűnő házasságok is erre a sorsra jutnak. Lélekbúvár legyen a talpán, aki képes feltárni a valós okokat.
No de vissza a pontozáshoz! A feminista narratíva szerint ez valami elfogadhatatlan bűntett. Hogy jövünk ahhoz, mi férfiak, hogy a csajokat pontozni merészeljük? Borzalom! Skandalum! Cameron Combs, egy washingtoni cég nemváltó műtéten átesett IT managere a Time-nak arról számolt be, milyen nyers és lekezelő humor jellemzi a férfiak társalgását, ha nincs a közelben női munkatárs. ‚‚A nők külsejének pontozása kedvelt elfoglaltság a férfi kollégák körében. Ezeket a beszélgetéseket nőként sosem hallhattam volna. Most azonban más a helyzet. Mert, ha egy férfi lép be a terembe, nem hagyják abba, így cenzúrázatlanul hallhatom a poénokat és a megjegyzéseiket.’’ Érdekes ez az újdonsült, mélyen álszent nyugati világ. (Idehaza még akkor is nyíltan toljuk a szexista poénokat és a csajok külsejének minősítését, ha teljesen vegyes a társaság.) Pár hónapja nagy botrányt kavart a hír, mely szerint Sydney-ben, egy anglikán iskolában a 15-16 éves fiú tanulóknak - egy 25-ös skála segítségével - meg kellett alkotniuk a számukra tökéletes nőt. A választható szempontok közt megjelent a népszerűség, a hűség, a humorérzék, a bölcsesség, a megbízhatóság, a fizikai vonzerő és persze a keresztény értékrend tisztelete is. A folytatás - mit ad Isten - a szokásos: a gimnázium igazgatója levélben kért bocsánatot a szülőktől a furcsa tananyag miatt... Vicces. Egyszer tényleg elmagyarázhatná valaki, hogy miért kell Canossát járni az ilyesmiért. (Nekem nyolc esztendőn át kellett orosz nyelvet tanulnom. A gimiben atomfizikát próbáltak a fejembe verni. Manapság a nyugati óvodák némelyikébe transzvesztiták járnak érzékenyíteni. Ezekért nem kéne bocsánatot kérni?) A feminista képmutatás pazar példáját látjuk; a közösségi hangadók úgy tesznek, mintha a nők sosem pontoznák a férfiakat. Pedig nagyon is megteszik, muszáj is nekik. Enélkül aligha tudnák rangsorolni jelöltjeiket. (Még ha nem is fogalmaznak meg konkrét pontszámokat, értéksorrendet minden esetben képesek felállítani két, vagy több pasi között.) Mi több: a nők pontrendszere általában sokkal szigorúbb, mint a miénk; számukra az átlagos, vagy az alatti hímek gyakorlatilag láthatatlanok. Ezen a kifutón a hét pont a minimum, hogy a nők egyáltalán figyelemre méltassák a férfiembert.
Ha van valami, amit minden férfitársamnak szívből kívánok, hogy legalább egyszer az életben sodorja el és forgószélként vigye magával egy olyan szenvedély, amelyben nincs helye a méricskélésnek. Amikor olyan elemi erejű női kisugárzással találkozik, hogy dalolva szemet tud hunyni az apróbb testi hibák felett. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mámor pillanatai alkalmasak is az elköteleződésre. Ha már házasodásra adjuk a fejünket azt mindig érdemes a kijózanodás utáni periódusra időzíteni. És akkor ismételten nekiállhatunk a pontozásnak - immáron tökéletesen hideg fejjel.
