Amikor véget ér egy kapcsolat, a férfiak többsége azzal vigasztalja magát, hogy ő aztán tényleg nem tehet semmiről. A valamivel nyitottabb elmével bírók úgy nyilatkoznak: kettőn áll a vásár. De csak nagyon kevesen képesek felismerni azt az elemi igazságot, mely szerint csaknem mindig a férfié a felelősség. De frankón.

Kezdjük a legelemibb hibával! Egy csomó fickó választ társául hisztérikus, idegbeteg, féltékenykedő, bosszúálló, zsémbeskedő, passzív-agresszív nőt. Minek?? Az ilyeneket már a második randin el kell hajtani a fenébe. Olyan nem létezik, hogy egy szende széplány csupán a harmadik gyerek megszületése után kezd elsárkányosodni. Lángokat lövellő attitűdje már a kezdet kezdetén ott fészkelt benne. Ha egy férfi ezt nem szúrja ki idejekorán, az meg is érdemli a sorsát.

Szintén klasszikus probléma, hogy a fix párkapcsolat kényelmét élvező férfiember elengedi magát és igénytelenné válik. Azelőtt sportolt, most pocakot növeszt. Azelőtt elsőrangúan öltözködött, most tesz a divatra. Azelőtt izgalmasabbnál izgalmasabb randikra vitte párját, most csak ül otthon a monitor előtt. Azelőtt csak hétvégén és társaságban ivott, most minden nap és minden élethelyzetben. Azelőtt sosem emelt volna kezet egy nőre, most meg... Kár tovább ragozni. Látunk magunk körül épp elég hasonlót. Higgyük el: olyan nincs, hogy egy nő nem jelzi, ha gondja van. A férfi ott kezdődik, hogy azonnal észreveszi a másik rosszkedvét, letörtségét, apátiáját. A társa boldogan fogja megosztani vele, mi a baj. A legtöbbször még csak Sherlock Holmesnak sem kell lenni, megfejtve a megfejthetetlent; párjából egyszerűen áradni fog a panasz.

No de lépjünk túl ezeken a hétköznapi élethelyzeteken! Már csak azért is, mert férfiolvasóim egy jelentős hányada itt már kaparja a falat, mondván: beszéljünk végre a lényegről! Amikor a teremtés koronája mindvégig a saját maximumán teljesít, s a hálátlan nő mégis lelép, minden előzmény nélkül, egyik napról a másikra. Igen, ilyen is előfordul. De ehhez az kell, hogy jöjjön egy új, egy sokkal jobb pasi. És hogy a régi még a saját maximumán se legyen igazán vágykeltő. Pontosan tudjuk, milyen a nők genetikai programozása: a hipergám ösztön foglyai. Ez azt jelenti, hogy mindig az adott helyen és időben elérhető legjobb hímet fogják választani. Vagyis: vagy nekünk kell azzá válnunk és annak megmaradnunk, vagy cseszhetjük. (Illetve pont hogy nem...) Az állatvilágban ez elég szimpla jelenség: a nőstény gorillák a legnagyobbat; a nőstény pávák a legszebb farktollút, s a lugasépítő madarak nőstényei pedig azokat a hímeket kívánják, amelyek a legpazarabb palotákat emelik. És nem ritka az, hogy amint feltűnik a színen egy valamivel erősebb, színesebb, hatalmasabb, azonnal váltanak. Nálunk, embereknél ez azért nem ennyire egyszerű. Ennek két, egymással összefüggő oka van. Amikor bizonyos állatfajok nőstényei kizárólag a genetikai előnyökre hajtanak, olyankor a hímek általában nem vesznek részt az utógondozásban, csakis az örökítőanyagukkal járulnak hozzá a családi projekthez. A homo sapiens esetén - jellemzően - nem ez a helyzet. Különbség az is, hogy az ember sokkal komplexebb lény. Van homora. Van intellektusa. Egyesek tudnak gitározni, táncolni, énekelni. Mások topligás csapatokban fociznak, vagy milliókat keresnek szoftverfejlesztőként. A homo sapiens hímje ezernyi módon lehet vonzó, szemben az állatvilág kanjaival és bikáival, amelyek esetén gyakran egyetlen ismérven áll vagy bukik minden.

Szóval, Ádám megismeri Évát, majd az oltár elé vezeti. Egy aprócska, somogyi falu szülöttei. Az adott községben messze a kalácsképű Ádám a legjobb srác, a lány boldogan megy hozzá. Azután eltelik pár év, és felköltöznek a fővárosba. Az igazán szemrevaló Éva egy multinál helyezkedik el, ahol a belvárosi irodaház hemzseg a piperkőcebbnél piperkőcebb yuppiktól. A lány hamar ráébred, hogy a szintje alatt választott. Hogy férje iránt nem érez valódi vágyat és szenvedélyt. Még nincs közös gyerek, nincs közös ingatlan - pillanatok alatt válhat és válthat. Ádám pedig ott áll értetlenül, s halvány fogalma sincs arról, mi történt és miért. Pedig simán megúszhatta volna. Még jóval a szertartás előtt elkezdhették volna közös, pesti életüket. Mielőbb kikerül a lány a nyílt húspiacra, annál jobb. Hadd nézzen körbe! Hadd mutassa meg magát ő is! Sejthették, hogy a szűlőfalu csupán egy szűk, ennél fogva igencsak torz piac. Ha életük végéig ott maradnak, talán még az aranylakodalmukat is megünneplik. De ha kitágul a világ, olyankor versenyezni kell, s az ordító szintkülönbségek mindig magukban hordozzák a bizonytalanságot, a labilitást.

A valóság az, hogy szinte mindig a férfi cseszi el. Ha el tudjuk érni, hogy egy nő valódi vággyal tekintsen ránk, az már fél siker. (Enélkül belekezdeni sem érdemes.) Ha ezen felül a nő potenciális társat is lát bennünk (mert megbízhatóak vagyunk, jól keresünk, nem vagyunk agresszívek és minden jel szerint szerető és alkalmas apukák leszünk), már szinte meg is érkeztünk. A közös gyerekek mindezeken felül olyan erővel kapcsolják össze a feleket, hogy innen már csak szétrobbantani lehetne őket. Két értelmes és jól kommunikáló ember számára innentől sétagalopp a párkapcsolat. A férfiaknak elsősorban azt kéne megérteniük, hogy a nők hipergám ösztöne - azon túl, hogy lehetetlen megváltoztatni - nem az ellenségünk, hanem a barátunk. Nem harcolni kell ellene, hanem kielégíteni azt. A nőnek minden másodpercben azt kell éreznie, meggyőződéssel és sziklaszilárdan, hogy a férfi, aki mellett él, számára messze a legmegfelelőbb. Nem biztos, hogy a legjóképűbb. Nem biztos, hogy a leggazdagabb. De az tuti, hogy ápolt, előzékeny és odafigyel a másikra, miközben domináns marad, s csak nagyon ritkán engedi át az irányítást.

Én ezt nem látom lehetetlen küldetésnek. Miért vallanak kudarcot mégis oly sokan?