Az az igazság, hogy a legtöbben vajmi keveset tudunk a feketék és fehérek viszonyáról a nagy amerikai olvasztótégelyben. Tisztában vagyunk a ténnyel, hogy az Egyesült Államok 1865-ig rabszolgatartó társadalomként működött. Értjük azt is, hogy a 13. számú alkotmánykiegészítéssel (a rabszolgaság megszüntetésével) még nem jött el a Kánaán a feketék számára; a következő száz év során még számos negatív megkülönböztetést kellett elszenvedniük. Nagyjából ez minden, amire a múlt kapcsán rálátásunk nyílik. Manapság ugyanakkor - kiváltképp George Floyd halála óta - nap mint nap kapjuk a híreket a woke mozgalom, illetve a BLM ténykedéseiről és térnyeréséről, s már mindenki számára világos, hogy nem az egyenjogúság a kérdés, hanem nyíltan a feketék többletjogairól folyik a diskurzus. Vajon hogyan jutottunk el idáig? Vajon mi történt 1970 és 2020 között, a jogi egyenlőség időszakában? Vajon létezett-e egyetlen pillanatnál több a történelemben, amikor - a józanságnak és a tiszta erkölcsnek megfelelően - az inga pontosan középen állt?

Kár lenne tagadni: afroamerikai testvéreink élete 1865 után nem vált egy csapásra könnyű sétagaloppá. Még a rabszolgákat felszabadító Abraham Lincoln is így nyilatkozott ez idő tájt: "Nem vagyok és soha nem is voltam amellett, hogy megteremtsük a fehér és fekete faj társadalmi és politikai egyenlőségét, sem pedig, hogy a négerekből szavazókat vagy bírákat faragjunk, sem, hogy tisztségek viselésére képezzük ki őket, vagy hogy vegyes házasságot kössenek fehér emberekkel. Ráadásul azt is mondom, hogy van egy olyan fizikai különbség a fehér és fekete faj között, amely, azt hiszem, örökre lehetetlenné teszi, hogy a két faj a társadalmi és politikai egyenlőség alapján együtt éljen. És amennyiben nem élhetnek így, miközben megmaradnak együtt, meg kell legyen a feljebb és lejjebb álló pozíciója, és én, akárcsak bárki más, amellett vagyok, hogy a feljebb álló pozíciót a fehér faj töltse be." S bár a 14. alkotmánykiegészítés (1868) állampolgárságot; a 15. (1870) pedig szavazati jogot biztosít a feketéknek, azért Lincoln attitűdje még sokáig meghatározó maradt. A 20. század első fele a diszkrimináció és a szegregáció jegyében telt; a faji megkülönböztetéseket rögzítő törvények eltörlése csak 1954-től került napirendre. Egészen addig a gyerekeket elkülönítve oktatták, a buszon a feketéknek át kellett adni a helyet a fehéreknek, az pedig egyenesen elképzelhetetlen volt, hogy különböző rasszbéliek szerelembe essenek egymással. (A vegyes házasságokat tiltó törvényeket felszámolásáig 1967-ig kellett várni.) E kesernyés, átmeneti időszakot számos díjnyertes film is feldolgozta; A számolás joga és a Zöld könyv egészen parádésak.

'Van egy álmom" - tudatta történelmi beszédében Martin Luther King 1963. augusztus 28-án. Nem is egyetlen álomképet festett, hanem mindjárt hatot, ám mind ugyanazt járta körbe: a feketék és fehérek egyenlőségét és testvériségét. Valódi színvakságot hirdetett, precízen kijelölve azt a pontot, ahol az inga középen áll; ahol nem léteznek kollektív bűnök, sem kollektív többletjogok; ahol a bőrszín sem előnyt, sem hátrányt nem jelent; ahol csakis egyéni szabadságjogok léteznek, ám azokat maradéktalan tisztelet övezi. Ez maga a klasszikus liberális álláspont, melyet - hitem szerint - minden jóérzésű ember magáénak vallhat. Egészen szívderítő, hogy ehhez az attitűdhöz - bő fél évszázaddal ezelőtt - még a New York Times is csatlakozni tudott. 1963. augusztus 4-i vezércikkében ezt olvashatjuk: "Ne az legyen a kérdés, hogy egy bőrszín, külső, vagy kultúra alapján felismerhető csoportnak, mint olyannak biztosítva vannak-e a jogai. Nem - a kérdés az, hogy van-e olyan amerikai egyén, függetlenül bőrszíntől, külsőtől, vagy kultúrától, akit mint amerikait megfosztottak a jogaitól. Ha az egyénnek minden joga és kiváltsága biztosítva van, ami a törvény és az alkotmány szerint megilleti, akkor nem kell aggódnunk a csoportok és a tömegek miatt - azok valójában nem léteznek, csak szófordulatként." (Pazar mondatok, s nem csupán azért, mert kiválóan igazolják az individualista szemlélet morális igazát mindenféle kollektivista iskolával szemben; de azért is, mert remekül érzékeltetik a korszellem változását. Ötvennyolc évvel ezelőtt az akkor is progresszívnek számító New York Times még olyan álláspontot képvisel, melyet manapság már csak a konzervatívok és a jobboldali liberálisok.) Az ember azt gondolhatná, hogy e ponton fél lábunkat már be is tettük a földi mennyországba. Igaz ugyan, hogy a déli államokban még sokak tudatát tartja fogva a rasszizmus, ám a korszellem és ezzel párhuzamosan a faji megkülönböztetést eltörlő törvények mintha lassan létrehoznának egy élhető világot. A valóság azonban nem ez: az inga két másodpercig sem pihen meg középen, hanem azonnal túllendül. Még csak 1963. szeptemberében járunk, alig pár nappal vagyunk túl Martin Luther King zseniális beszédén, amikor Ayn Rand Rasszizmus című esszéjében már egy új jelenségről tudósít: "A fekete vezetők legújabb követeléseivel az ellentmondások, a rövidlátó pragmatizmus és az elvek iránti cinikus megvetés elérte a tetőpontját. Ahelyett, hogy a faji diszkrimináció ellen harcolnának, annak legalizálását és érvényesítését követelik. Ahelyett, hogy a rasszizmus ellen harcolnának, faji kvóták bevezetését követelik. Ahelyett, hogy a társadalmi és gazdasági kérdések 'színvakságáért' harcolnának, azt hirdetik, hogy a 'színvakság' gonosz, és hogy a bőrszínt elsődleges szemponttá kell tenni. Ahelyett, hogy az egyének egyenlő jogáért harcolnának, fajalapú kiváltságokat követelnek. Azt követelik, hogy faji alapú kvótákat vezessenek be a foglalkoztatásba, és hogy az állásokat faji alapon osszák szét, arányosan egy adott rassz helyi lakosságban kitett százalékával."

Látjuk tehát: szó sincs arról, hogy pár évig, pláne évtizedig békés kiegyensúlyozottság jellemezné az amerikai közéletet a kérdés kapcsán. Ahogyan Dél-Afrikában a fehérek kegyetlenkedését szinte átmenet nélkül követte a feketék bosszúhadjárata, valami hasonlót tapasztalunk az Egyesült Államokban is, még ha jóval szelídebb formában is. 1963-tól napjainkig csupán annyi történt, hogy az akkor még radikálisnak és immorálisnak mondott pozitív diszkrimináció és kvóta-kultúra mára a politikai gondolkodás fősodrába került. A New York Times 1963. július 23-án még így fogalmaz: "Azt követelni, hogy az állások huszonöt (vagy bármilyen más) százalékát a feketéknek (vagy bármely más csoportnak) adják, egyetlen alapvető ok miatt helytelen: egy kvótarendszert kíván meg, ami önmagában diszkrimináló. (...) Ez a lap régóta harcol a bírók közötti vallási kvóta ellen, ugyanennyire ellenezzük a faji kvótákat az állások terén, a legmagasabb pozícióktól a legalantasabbig." Gyönyörűség ilyen sorokat olvasni, ám pontosan tudjuk, hogy mindez már a múlté. A New York Times idővel letért e liberális vonalról, s ma már ennek szöges ellentétét képviseli. Az ideológiai váltás persze nem egy hatvan éven át elnyújtott, lineáris folyamat, néhány sarokpont jól kiragadható. A legutóbbi ilyen évszám 2014, amikor a NYT cikkeiben hirtelen a sokszorosára ugrottak a téma használt kulcskifejezései: rasszizmus, rendőri brutalitás, marginalizált csoport, vagy épp társadalmi igazságosság. Nyilvánvaló, hogy a progresszív sajtó komoly szerepet játszik a Great Awokening felpörgetésében. A gyökerek azonban jóval régebbre nyúlnak vissza, még akkor is, ha a folyamat mára szürreális módon túlpörgött. Olyannyira, hogy manapság a fehér demokraták nagyságrendekkel érzékenyebbek a diszkrimináció minden valós vagy vélt megnyilvánulására, mint maguk a feketék valaha is voltak. Még emlékszünk az 1992-es Bumeráng című filmre, melyben Tyler (Martin Lawrence) elmagyarázza Marcusnak (Eddie Murphy), hogy a biliárd rasszista játék, hiszen a fehér golyó uralja az asztalt... Ez ekkortájt még tömény szatírának számított. Mára elértük az őrület azon fokát, amikor ugyanezt immáron komoly képpel is elő lehet adni.

Az Egyesült Államokban - az indián őslakosságot leszámítva - gyakorlatilag mindenki bevándorló, vagy bevándorló leszármazottja. Regények, filmek, emlékiratok százaiból tudjuk, hogy az olaszok, az írek, a magyarok, vagy épp a lengyelek beilleszkedése sem ment mindig zökkenőmentesen; számos diszkriminációt, atrocitást és megvető pillantást kellett elszenvedniük, különösen a 19. század során. (A már említett Zöld könyv című filmremek egyik fő karaktere az olasz származású, így valamelyest lenézett Tony Vallelonga, ami sajátos pikantériát ad a történetnek.) Egy biztos: a mai napig széles egyetértés övezi a kérdést, hogy e fehér bevándorlóknak kizárólag a személyes teljesítménye az egyetlen eszköze a beilleszkedésre, a boldogulásra, az esetleges előítéletek letörésére. És ez így helyes; sosem hallottunk olyanról, hogy az amerikai írek vagy magyarok bármiféle kvótaköveteléssel léptek volna fel, vagy különleges bánásmódra tartottak volna igényt. Az a szégyenletes tény, hogy az Egyesült Államokban élő feketék egy részének felmenői rabszolgaként kerültek az országba, évszázadok elteltével aligha indokol kivételezést; a jogi aszimmetriára bizonyosan nem ad morális alapot. Ayn Rand precízen fogalmaz: "Az állami tulajdonú létesítményekben és intézményekben helyénvaló megtiltani minden diszkriminációt: az államnak egyik polgárát sem áll jogában hátrányosan megkülönböztetni. És ugyanebből az elvből adódóan az államnak nem áll jogában egyes polgárait előnyösen megkülönböztetni mások kárára. Nem áll jogában a magántulajdon jogát megsérteni azzal, hogy megtiltja a diszkriminációt a magántulajdonú intézményekben."

Izgalmas időket élünk. Dollármilliókat kereső fekete sportolók, színészek és zenészek siránkoznak még ma is, önmagukat az elnyomottak áldozati pozíciójába helyezve. A fene se tudja, hogy mit hoz a holnap, mindenesetre üdvös lenne végre egyszer s mindenkorra megállítani azt az ingát, pláne úgy, hogy pontosan ismerjük az egyetemes erkölcs által egzakt módon kijelölt középpontot. Egyelőre azonban - nagyon úgy tűnik - egyre csak távolodunk attól.