Immáron csaknem hetven éve annak, hogy popzenéről beszélhetünk. (Egyesek szerint van az száz is, jómagam azonban a Rock around the Clock című kultikus sláger megjelenését, 1954. május 20-át tekintem startpontnak.) A mögöttünk hagyott évtizedekre visszatekintve azt kell mondanunk, hogy bizonyos trendjelenségek egyértelműen felfedezhetők. Először is: a különböző műfajok gyakran egymásra épülnek. Sosem születik meg a rock and roll, ha nem találkozik egymással a nyugat-afrikai gyökerű blues és az amerikai fehér farmerek zenéje, a country. Heavy metalról sem beszélhetnénk, ha a hatvanas évek végén nem indul világhódító útjára a hard rock. Másodszor: a könnyűzene világát a kezdetektől a mai napig az angolszász - a brit és az amerikai - dominancia jellemzi, szinte mindenki más ezekből merít. Világlátásunkat természetesen szubjektív elemek is formálják. Nem mindegy, hogy milyen műfajokat kedvelünk, és az sem, hogy mikor voltunk tinédzserek, amikor a legintenzívebben szívtuk magunkba ezt a kultúrát. Mindezek alapján azt várnánk, hogy a könnyűzenei slágergyártás hullámhegyeit és -völgyeit képesek legyünk megvilágító erejű magyarázatokkal ellátni. Semmi sem áll ilyen messze a valóságtól.

Kezdjük a nemzetközi piaccal! Lehet isteníteni a hatvanas évek beat-, a hetvenes évek rock-, vagy épp a nyolcvanas évek szintipop világát. Lehet rajongani az új évezred sztárjaiért is. Ám aligha elvitatható, hogy minden idők leggazdagabb poptermését a rendszerváltás idején - 1987 és 1993 között - szüreteltük. Sem azelőtt, sem azután nem volt ehhez hasonlóan pezsgő időszak. Ekkor születnek a Queen és a Dire Straits utolsó, zseniálisan jó lemezei. A U2 a csúcson: három legjelentősebb albumát ekkor adja ki. A Nirvana és a Guns 'N Roses klasszikus felállása pontosan ezekre az évekre korlátozódik. Az Aerosmith ugyan már a hetvenes évek derekától nyomja a rock and rollt, ám egyértelműen itt futnak be igazán; a Permanent Vacation (1987), a Pump (1989) és a Get a Grip (1993) slágereit minden korosztály ismeri. Az INXS, az REM, a Faith No More, a Tears For Fears, a Level 42, a Cure és a Bon Jovi szárnyal, továbbá Prince is ekkor készíti legjobb lemezét. Mike Oldfield öt kiváló albumot is piacra dob e rövid időintervallumban, köztük a Heaven's Open (1991) és a Tubular Bells II (1992) című remekművekkel. Gary Moore élete legjobb produktumait szállítja: Still Got the Blues (1990) és After Hours (1992). A Metallica 1991-ben, ötödik - legendás, fekete borítójú, 30 milliós példényszámú - albumával megérkezik a rádióbarát zenekarok közé, hihetetlenül kiszélesítve rajongótáborát. Ugyanígy a Red Hot Chili Peppers is felér a csúcsra: a Blood Sugar Sex Magic (1991) - melyből 15 millió példányt adnak el és harmadik a Billboard 200-on - meghozza számukra a rég áhított világhírt. Billy Idol, Chris Rea, Bryan Adams, Peter Gabriel, Lenny Kravitz... mind parádés nótákat gyártanak ez idő tájt. Stingről nem is beszélve; több mint negyvenéves, mindvégig kiváló színvonalú alkotói pályafutása talán legkiemelkedőbb szakaszát látjuk. De ne feledkezzünk el a régi nagyokról sem! George Harrison élete nagy formáját futja mind szólóban, mind a Travelling Wilburys tagjaként. Paul McCartney is kifejezetten aktív és termékeny. Eric Clapton fantasztikus dolgokat produkál, 1992-es Uplugged lemeze különösen nagyot szól. Tina Turner csaknem minden jelentős slágere ekkor születik. A Yes és a Genesis parádés albumokat adnak ki; illetve megjelenik a Pink Floyd A Momentary Lapse of Reason (1987) című stúdiómunkája is, mely az Egyesült Államokban négyszeres platinalemezzé érik. Az AC/DC 1990-ben kiadja a The Razors Edge című albumát, mely hatalmas siker, többszörös platinalemez és olyan meghatározó nótákat tartalmaz, mint a Thunderstruck, vagy épp a Moneytalks. Ugyanebben az évben a ZZ Top hasonlóan parádés nagylemezt készít; az erről kimásolt Doubleback című nóta a Vissza a jövőbe harmadik részének fő betétdala. (S ha ez nem lenne elég: az együttes tagjai a nagy sikerű filmben is feltűnnek.) A Deep Purple hosszú szünet után újra összeáll; a Bee Gees, a Beach Boys, Elton John és Rod Stewart is hallat magáról. Bár a Rolling Stonesnak nem ez a legjobb időszaka, azért a Steel Wheels című albummal ők is bejelentkeznek. És akkor még a könnyedebb műfajok képviselőiről nem is ejtettünk szót. Michael Jackson kiadja a Bad (1987), majd a Dangerous (1991) című albumát - ezek csaknem minden felvétele világsláger. Elindul George Michael szólókarrierje, rögtön két jelentős nagylemezzel. A Depeche Mode, a Duran Duran, az A-HA, a Pet Shop Boys, a Roxette, Whitney Houston és Madonna is a topformában. Feltűnik a színen a Bros, a Fine Young Cannibals, Enya és Tanita Tikaram. Dübörög a rap: a Run DMC, a Beastie Boys és Mc Hammer is sikereinek csúcsán jár. Nem mellékes, hogy a következő évtizedek hangzásvilága is ebben az időszakban gyökerezik. Ekkor jön divatba a britpop és az acid jazz; ekkortájt alakul az Oasis, a Blur, a Crowded House és a Jamiroquai is. Sorolhatnánk napestig. Így utólag visszatekintve valami egészen parádés találkozását látjuk a réginek és az újnak; a rocknak és a könnyedebb irányzatoknak. A poptörténelem rövid, de kivételes időszaka tárul elénk: sohasem ragyogott egyszerre ennyi fénylő csillag.

Most evezzünk át hazai vizekre! Itthon ugyanúgy megtaláljuk ezt a semmihez sem foghatóan gazdag periódust, ám - érdekes módon, megmagyarázni is lehetetlen - tíz esztendővel korábban! 1977 és 1983 között olyan elképesztő pezsgést látunk a magyar könnyűzenei életben, amilyenre a következő negyven évben sem volt példa. "Az enyém is volt, és még néhány arcé, azok az évek nyolcvan körül..." - énekelte pár évvel később Pataky Attila, és valóban: a fő csapásvonalat ebben az időszakban a magyar rockzene megszületése jelentette. Edda, Karthago, Piramis, Beatrice, P. Mobil, P. Box, Dinamit, Skorpió, V'Moto Rock, Korál, Hobo Blues Band...  Mindeközben még dübörögnek a hatvanas évek sztárjai: Szörényiék a Fonográffal remek lemezekkel jelentkeznek; az Omega a népszerűsége és alkotókedve csúcsán jár; az LGT zseniálisabb, mint valaha, Zorán pedig hosszú csend után visszatér, s első négy szólóalbuma összehasonlíthatatlanul jobb, mint amit a Metró együttessel bármikor is produkált. Kovács Kati, Katona Klári, Máté Péter, Komár László és a Neoton Família is topformában, miközben Fenyő Miklós páros lábbal rúgja be az ajtót a Hungária új, legnagyobb sikert hozó formációjával. Ebből a társaságból jön létre az R-GO és a Dolly Roll, mindkettő 1983-ban debütál. 1982-ben megalakul az Első Emelet és a KFT együttes is kiadja legelső nagylemezét - itt már a nyolcvanas évek újhullámának születését látjuk. Az ember csak kapkodja a fejét, pedig a Generálról, a Miniről, a Bojtorjánról, a 100 Folk Celsiusról, az Európa Kiadóról, a Rolls Frakcióról vagy épp a Kontroll Csoportról még nem is szóltunk.

Amikor kultúráról esik szó, az ítéletalkotás minden esetben egyéni világlátásunkat tükrözi, s nehéz is objektív kapaszkodókat találni. Építhetnénk a lemezeladásokra is, mint mérhető adatra, ez azonban igazságtalan volna az új évezred üdvöskéivel szemben, hiszen ma már alig-alig vásárolunk cédét, vagy bakelitkorongot. (Az elmúlt húsz évben Adele, Eminem és a Linkin Park volt képes húszmillió feletti lemezeladást produkálni, más nemigen.) Mondhatnánk, hogy Elvisnek és a Beatlesnek könnyű dolga volt, hiszen jóval kevesebb konkurenssel kellett megküzdeniük, mint a maiaknak, ám azt aligha magyarázza bármi, hogy miért születik összehasonlíthatatlanul kevesebb sláger manapság, amikor már boldog-boldogtalan zenét gyárt, mint a múlt évezredben bármikor. A nyolcvanas-kilencvenes években hetente gazdagodtunk olyan meghatározó nótákkal, melyek azóta valóságos örökzöldekké váltak, napjainkban jó, ha évente találkozunk ilyennel. Persze, ilyenkor azonnal érkezik a kérdés: mitől nevezzük slágernek a slágert? Attól, hogy a suszterinasok is fütyörészik? Ha igen, úgy biztosan karcsúbb a mai felhozatal (és nem csak azért, mert suszterinasok sem léteznek már). Vagy attól, hogy játsszák a rádiók? Mindig lesznek olyan adók, amelyek az aktualitásokra specializálják magukat (még akkor is, ha számunkra hallgathatatlanok). Vagy mondhatjuk azt, hogy sláger az, ami személy szerint nekünk bejön? Mert ha ennél a végtelenül szubjektív álláspontnál maradunk, úgy feltétlenül számolnunk kell az ízlésbefagyás (taste freeze) jelenségével. A kutatások szerint az emberek általában 33 éves koruktól kezdenek idegenkedni és elfordulni a modern popzenétől, s ez összefüggésben áll az agy különböző fejlődési fázisaival, a memória alakulásával és egyéb neurológiai folyamatokkal. Egyre több zenét ismerünk meg, egyre több viszonyítási pontot alakítunk ki, amelyekhez a friss muzsikákat mérhetjük. Az átlagos poprajongó egy idő után megcsömörlik attól, hogy folyton ugyanazt a négy akkordot, ugyanazokat a refrén-kuplé-verze kombókat hallja. Az ízlésünk kifinomodásával egyre közömbösebbé válunk a kommersz újdonságok iránt. (Természetesen az sem mellékes, hogy idővel családot alapítunk, s többé már nem a rock and roll áll létezésünk fókuszában.) A Spotify statisztikái meggyőzően igazolják e jelenséget, a magam részéről mégis óvatos maradnék. Egyszerűen azért, mert ez egy fiatal műfaj, mindössze két generáció nőtt fel Bill Haley feltűnése óta. Simán lehet, hogy a mai popzenék egyszerűen pocsékabbak, mint a múlt századból származók. Manapság is értékelni tudjuk az olyan nagyágyúkat, mint Lady Gaga, Bruno Mars, az Imagine Dragons, a Coldplay, a Maroon5, a Muse, vagy épp Dua Lipa - valóban üde színfoltok a 21. századi szürkeségben. De hol van ez a felhozatal a fent bemutatott popkánaánhoz képest?

Az elmúlt harminc évben sok minden változott. A beat, a rock, a punk mind-mind maga volt a lázadás - ma már aligha van miért lázadni, sokkal inkább ellenforradalomban utaznánk. A popzene azelőtt az egyik legfontosabb identitáselemnek számított - poszterek, kitűzők, pólók jelezték a hovatartozást, mi több: gyakoriak voltak az összetűzések a különböző rajongótáborok között -  ma már mindez elképzelhetetlen. A nyugati ember már szinte minden identitását elveszítette - miért pont ez maradt volna meg? A popzene mindig is jó üzletnek számított, ám a 21. század ebben is más; már nem az a trend, hogy a legjobbak kiemelkednek, hanem sokkal inkább az, hogy tudatosan gyártják azt, amit az algoritmus fogyaszthatónak ítél. Bede Márton találóan fogalmaz: "Nagyon úgy néz ki, hogy a fogyasztók ízléséről rendelkezésre álló adatok tömkelegének és a zene előállítási költségeinek zuhanásának köszönhetően a popzenének az a része, amiből igazán nagy pénzt lehet csinálni (mondjuk így: a mainstream pop), ma már hajszálpontosan úgy működik, mint bármilyen fogyasztási cikk gyártása. Ennek az eredménye az, hogy ma Ed Sheeran lehet korunk legnagyobb popsztárja, ami körülbelül olyan, mintha a nyolcvanas évek nem Madonnáról vagy Michael Jacksonról, hanem Nik Kershawról szólt volna."

1987-ben a tizenötödik évemet tapostam. Ekkortájt ébredt fel bennem a lelkes zenerajongó, mely ma sem szunnyad, ám kétségkívül sokat veszített kezdeti éberségéből. Amikor azt állítom, hogy a világ poptermése 1987 és 1993 között a legbőségesebb, abban valóban vastagon benne lehet szubjektív világom is. Igaz ugyan, hogy a mai napig igyekszem képben maradni, és az is, hogy egyidejűleg a régmúlttal is próbálok barátkozni - mindezekkel együtt is kamaszkorom zenei világa meghatározó marad számomra. Érdekes módon a hazai popkultúra terén nem ez a helyzet. Pál Utcai Fiúkon, Kispálon, Bonanzán, Tankcsapdán és Bikinin nőttem fel. Amikor a Piramis első nagylemeze megjelent, amikor az Omega a Csillagok útján járt; amikor az LGT arról énekelt, hogy Mindenki másképp csinálja, én még az óvodában kergettem a csajokat. Mindezeket utólag kellett bepótolnom, így aligha érhet az a vád, hogy kamaszkorom szubjektív élményvilágát emelem hamis piedesztálra. (Aradszky László, Németh Lehel és az Apostol együttes produktumaival szintén csak felnőtt fejjel találkoztam, ám ezek valahogy nem tudtak elvarázsolni...)

Szóval: az égvilágon semmit sem értek. Hogy lehet az, hogy az angolszász popzene kapcsán - ahogy sokaknál -  a késő tinédzseréveim a meghatározóak, míg a magyarock esetén egészen más a helyzet? S ha már elcsúsznak ezek a hullámhegyek, hogyan lehetséges az, hogy a hazai időben megelőzi a nemzetközit? Továbbá: mi az oka annak, hogy az ötvenes évek rock and roll őrületét követően 8-10 évente mindig érkezett valami földcsuszamlásszerű változás - beat, pszichedelikus rock, funky, diszkó, punk, rap -, azonban az új évezredben már semmi hasonlót nem tapasztalunk? És végül miért van az, hogy idehaza manapság is viszonylag pezsgő és kreatív popkultúrát találunk - Majka, Wellhello, Punnany Massif, Follow The Flow, Carbonfools, Honeybeast, Ákos, Kiscsillag, Hiperkarma, Kaukázus, Magashegyi Underground, Elefánt, Carson Coma és a többiek - míg a nemzetközi zenei tér maga az ásító dögunalom? Isten látja lelkem: én valóban igyekszem megadni az esélyt a jelennek, oly módon is, hogy Sebestyén Balázsék reggeli műsorát követően általában elfelejtek adót váltani, s egy rövid ideig maradok még a Rádió1-en. Ám hiába igyekszem nyitott és befogadó attitűdöt magamra erőltetni; hiába próbálom megtalálni az értéket az újdonságokban - pár perc múlva már nyüszítek fájdalmamban. Tényleg nem tudom eldönteni: a popvilág kezd ennyire elkorcsosulni, avagy velem van nagy baj?