Persze, persze. Minden test gyönyörű. És igen: nincs olyan, hogy jó zene, hiszen ízlések és pofonok különbözők, mindenki másra mozdul. Tudjuk: a tehénszar is jó, hiszen sok milliárd légy nem tévedhet... De menjünk még tovább: ezen az utazáson már csak egy állomásra vagyunk attól, hogy az intelligencia, sőt az erkölcs is relatív. Isten hozott mindenkit a mesés 21. században!

Természetesen léteznek objektív igazságok. A gravitáció tényét aligha tagadná józan ember, ahogyan Pitagorasz tétele is beleköthetetlen. És az is igaz, hogy a zenei, gasztronómiai, vagy épp szexuális ízlés nem ilyen, sőt az intelligencia és a morál sem. Ugyanakkor borzasztó hiba lenne átesni a ló túloldalára, és az idióta relativistákkal együtt bégetve azt állítani, hogy mindez tökéletesen szubjektív, egyéni megítélés kérdése. 

Ha viszont azt állítjuk, hogy a világ dolgai közt léteznek minőségi és morális különbségek, úgy állításunkat tisztességes volna valamiképpen alátámasztani. A legjobb az lenne, ha mindezt mérni is tudnánk, ahogyan a távolugró, avagy a rövidtávfutó teljesítményét. A helyes módszer keresése során beleeshetünk a tekintélyelvű érvelés hibájába: ezt mondja a szakértő, az van írva a Bibliában stb. De a másik végletet is ostromolhatjuk, amikor kizárólag a nép hangjára vagyunk kíváncsiak, és a forgalmi adatokat, Youtube-megtekintéseket tekintjük alapnak, semmi egyebet. Az "objektivitást" akkor célozzuk a legmegfelelőbb módon, ha ezek mindegyikét figyelembe vesszük. Erre a legjobb példát az intelligencia mérése szolgáltatja.

"Képzeljük el a következő vizsgálatot: megkérnek egy olyan embercsoportot, amelynek tagjai jól ismerik egymást (iskolai osztály, munkahely, sportegyesület, baráti kör stb.) hogy pontozzák, kit mennyire tartanak intelligensnek." - írja Mérő László Az intelligenciateszt című esszéjében, bemutatva az IQ-kutatás kezdeti lépéseit. "Az első meglepetés ott érte a kutatókat, amikor megvizsgálták, mennyire értenek egyet a megkérdezettek a pontszámokban. A pszichológiában szokatlanul magas fokú egyetértést tapasztaltak. (...) Ezek szerint az emberek fejében létezik egy intelligenciafogalom, amelyen elég nagy pontossággal ugyanazt értik a legkülönbözőbb emberek, legalábbis akkor, ha más embereket kell e fogalom szempontjából megítélniük. Ez a jelenség önmagában is érdekes, mert azt mutatja, hogy az alacsonyabb intelligenciájú emberek is jól meg tudják ítélni, ki a kiemelkedően intelligens a környezetükben - alighanem valamiféle nehezen megragadható, de nagyon is jól érezhető hitelesség alapján." Innentől a feladat "már" csak az volt, hogy összeállítsanak olyan teszteket, amelyek pontosan ugyanazt az erősorrendet eredményezik, mint amit az adott közösség - ösztönösen, érzéseire, tapasztalataira támaszkodva - felállított. Sokáig csiszolgatták, sok minden belekerült, sok minden kihullott (például a kézügyesség irrelevánsnak ítéltetett az intelligencia szempontjából), míg végre megszületett a mű. Látjuk tehát a mechanizmust: nem egy tekintélyelvű pontrendszer született. Mészáros Lőrinc nem lesz intelligens attól, ha Orbán Viktor, a dalai láma, vagy épp az NDK zsűri úgy ítéli; viszont ha környezete okosnak tartja, úgy magas pontszámot fog elérni az IQ -teszteken - és fordítva: ha jó tesztet írna, úgy bizonyára mi is csillogó elmének látnánk. Rendelkezünk tehát egy igazán megbízható, kielégítően skálázott, tudósok által kreált mérőeszközzel, amely valamiféle nehezen megfogható, de nagyon is létező tulajdonságot mér. Aligha mondaná bárki, hogy az intelligencia csupán ízlés dolga; hogy az okosabb ember - e paraméterét tekintve - nem képvisel magasabb minőséget az ostobához képest.

Valami hasonlót láthatunk a testi szépség esetében is. A témát kutatók már régóta tudják, hogy a fizikai vonzerő sztenderdjei kultúrákon átívelő, meghatározó egyezéseket mutatnak. Természetesen minden tejfelesszájú relativista Rubens teltkarcsú aktjaira és a jelenkor extravagáns, meleg divattervezőire, azok anorexiás modelljeire hivatkozik, mintha e marginális hóbortok bármit is igazolnának. A valóság ezzel szemben az, hogy a szépségideálok évszázadok óta mit sem változtak. A nők már az ókori Hellászban is pont ugyanazt látták vonzónak, mint manapság: a széles vállat, a keskeny csípőt, a feszes feneket, a lapos hasat, a szimmetrikus arcot, a markáns állat és orrot, a dús hajat, valamint a tekintélyes méretű péniszt. A férfiak által áhított eszménykép ugyanígy sztenderd: homokóra-alkat, hosszú lábak, szimmetrikus arc, a szemek és a száj háromszögének megfelelő távolságarányai, valamint apró áll, kicsi orr, kevéssé kiálló szemöldökcsont és telt alsó ajak jellemzik, ez utóbbiak a magas ösztrogénszint jelzői. Ha megnézzük az 1953 óta megjelenő Playboy különböző számait - melyben nem elborult stylistok diktálják a trendet, hanem a valós, olvasói férfiízlés - azt látjuk, hogy hetven esztendő alatt legfeljebb a gyantázott területek mérete változott, más nemigen. Pedig az elmúlt hetven évben elképesztő módon átformálódott a világ: a divat, a gondolkodásmód, a társadalmi berendezkedés, az uralkodó filozófiák - egészen más a korszellem manapság, mint a második világháború utáni időben. Ez az egy jottányit sem változott: pontosan ugyanarra csorgatjuk a nyálunkat, mint nagyapáink. Hiába próbálják a relativisták azt a látszatot kelteni, hogy a szexuális ízlés kultúrafüggő, valójában ennél sokkal mélyebb, genetikailag kódolt gyökérzettel bír. Már a fenti felsorolások is utaltak rá: azokat a testi vonásokat látjuk szépnek, amelyek a termékenységet, a fittséget, az egészséget hirdetik. Pont ugyanaz a helyzet, mint az IQ esetén: a kutatók felmérték, hogy az emberek kiket látnak szépnek, kielemezték arányaikat, s ma már rendelkezésre áll minden tudás ahhoz, hogy bármely véletlenszerűen kiválasztott alanyról "objektív" értékítéletet lehessen alkotni. Az a tény, hogy e téren nem született egységes pontrendszer, mint az intelligencia esetén, nem azt jelzi, hogy nem is lehetne ilyet létrehozni. Sokkal inkább azt, hogy a korszellem aligha tartaná politikailag korrektnek. Már az ötletre is rásütnék a "testszégyenítés" bélyegét. Az már csak technikai kérdés, hogy szemben a kőbe vésett (vagy legalábbis előnyünkre nem alakítható) IQ-val, testi arányainkon nagyon is változtathatunk. Az a nő, akit a belvárosi, füttyögő útépítő munkások tegnap még négypontosra értékeltek, talán pár hét diéta után már hétpontos dívaként vonul végig a festői Arany János utcán.  

Ugyanezt a gondolatsort végigvihetjük a zene kapcsán is. Nyilvánvaló, hogy nincs kőbe vésett igazság; sosem fogjuk cáfolhatatlan matematikai levezetéssel bizonyítani, hogy az LGT jobb muzsikát produkált, mint Uhrin Benedek, mégis minden idegszálunk ezt súgja. Mindig is el fogjuk ismerni a suszterinas jogát ahhoz, hogy a Rebekát részesítse előnyben a Zenevonathoz képest, ahogyan nem tilos vonzódni az ostoba és ronda emberekhez sem. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne létezne tucatnyi ismérvünk, amelyek alapján minőségi különbséget tehetnénk két nóta között. A teljesség igénye nélkül: akkordfűzés, visszaidézhető dallam, illeszkedő ritmus, harmónia, profin felépített szerkezet, megfelelően kiválasztott hangnem, igényes hangszerelés, virtuozitás, szellemes szöveg, hibátlan prozódia. Azt, hogy egy sláger kiből milyen érzelmet vált ki, nehéz volna mérni. De a felsorolt szakmai paraméterek többsége meglehetősen jól skálázható. A zeneszerzésnek - legyen az klasszikus, vagy pop-rock - megvannak a maga alapszabályai, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a mesterséges intelligencia, amely - korábbi művek, zenei szerkezetek tanulmányozásával, azok szabályszerűségeit felfedezve, megismerve és követve - képes értékelhető produktumokat létrehozni, szemben egy részeg csimpánzzal, akit hiába ültetnénk a zongorához. A relativisták persze e ponton is felvisítanak, hogy nem a megszokott akkordkörök, nem a rendezettség, nem a szabályszerűség miatt lesz jó egy nóta. És annyiban igazuk is lesz, hogy némi eredetiség elengedhetetlen, ha egy-egy mű ki kíván emelkedni a tömegből. De látni kell: ez csak a hab a tortán. A különböző pszichológiai kutatások mind egybehangzóan azt találták, hogy azt az arcot látjuk szépnek, amely a leginkább közelít a szimmetrikushoz, az átlagoshoz. Minél kevésbé hétköznapi egy vizsgált fizimiska, annál torzabbnak, rútabbnak érzékeljük. Pontosan ugyanez a helyzet a zenével: minél drámaibb módon szakít egy-egy mű a hagyományos harmóniákkal és dallamszerkezetekkel, annál kevésbé lesz befogadható. És mivel a szépség megítéléséhez hasonlóan ez is univerzális jelenség - a zene gyakorlatilag egyidős az emberiséggel és talán az egyetlen valódi közös nyelve a földlakóknak -, bizonyosak lehetünk afelől, hogy ez sem elsősorban divat- és kultúrafüggő. A zene a lelkünk egy darabja, a muzikalitást a génjeinkben hordozzuk.

John Gottmant többek között azért bírom, mert nagyon hasonlóan gondolkodik, mint jómagam; ő is mindent meg akar mérni. Matematikus, fizikus és informatikus, majd ezzel a háttérrel vágott neki a pszichológiai pályának, ahová vitte magával természettudományos attitűdjét. Egyetemi professzor, számos sikerkönyv szerzője, de a lényeg, hogy a párkapcsolatok egyik legelismertebb szakértője. Ma már ott tart, hogy bármely házaspár kapcsán - egy tízperces beszélgetés alapján - 94%-os biztonsággal prognosztizálja, hogy együtt maradnak-e, avagy menthetetlenül a válás felé száguldanak. Az eszköztára végtelenül egyszerű: mindent megfigyel, mindent mér, mindent kielemez. Szerelemlaborjában kamerák, mikrofonok és szenzorok tömkelege rögzíti a vizsgált alanyok szavait, hangerejét, nonverbális jeleit, pulzusát, vérnyomását, s mindent, amit csak érdemes. Gottman munkássága talán a leglátványosabb pofon a relativisták számára: mérhetővé, skálázhatóvá tett egy olyan szakterületet, melyben hosszú évtizedeken át mindenki az átláthatatlan ködben botorkált. Ma már egészen egzakt ismérveink vannak annak kapcsán, hogy mitől jó egy párkapcsolat, pedig azelőtt ez is épp annyira megfoghatatlan volt, mint az intelligencia, a szépség, vagy épp a zene.

És végül: az erkölcs sem az a terület, ahol a matematikai egyenletek igazolják a megkérdőjelezhetetlen igazságot, ám ettől még nem szükséges sem a szent könyvekre hagyatkoznunk, sem pedig a relativizmus mocsarában elsüllyedve meg sem próbálni különbséget tenni jó és rossz között. A legtöbben azt érezzük, hogy létezik valamiféle szívbe írt törvény, amely abba az irányba terel bennünket, hogy ne ártsunk. Perverznek, betegnek látjuk mindazokat, akiket élvezettel tölt el mások szenvedése. Aki látta a Véres gyémánt című filmet, sosem felejti el azt a jelenetet, amelyben gyerekeket tanítanak gyilkolni, géppisztollyal, szemüket bekötve. Kegyetlen, de hatásos pedagógia; valószínűleg így lehet egy ártatlan lelket a legkönnyebben megrontani, hozzáedzve ahhoz, hogy szembemenjen a legfőbb, a legmélyebben kódolt törvénnyel. Igen ám, de mindez eleddig nem több, mint érzés, benyomás, hit, meggyőződés. (Pont ugyanúgy, ahogy érezzük mások intelligenciáját, vonzerejét, vagy épp egy zenemű varázsát.) Kevés ahhoz, hogy meggyőzően igazoljuk: erkölcsi iránytűnk nem csupán egy önkényes, kultúrafüggő szabályrendszer követése. Ahhoz, hogy a szívbe írt törvény ne csupán egy költői kifejezés maradjon, látnunk kéne, hogy genetikailag is ily módon vagyunk programozva. James Fallon amerikai idegkutató - börtönbüntetésüket töltő gyilkosokon végzett - vizsgálataiból tudjuk, hogy a pszichopátiáért felelős "harcos gén" (MAOA) az X kromoszómán található, és a hidegfejű, agresszív bűnözők jellemzően ennek egy speciális változatával bírnak. A gén a sztenonin nevű hormon háztartását befolyásolja, amely többek közt az empátiát, a kiegyensúlyozottságot, a békés természetet biztosítja az ember - a túlnyomó többség - számára. Az evolúcióbiológia is egyértelműen azt igazolja, hogy az élőlények versengő és együttműködő hajlama egyaránt szolgálja a túlélést és a szaporodást, a kegyetlenkedés azonban a legkevésbé sem - nem is jellemző az élővilág egyetlen szegmensében sem. Alapvető erkölcsi törvényeink tehát - ne ölj, ne lopj, ne kezdeményezz erőszakot - tökéletesen harmonizálnak a homo sapiens genetikai kódolásával; semmi alapja annak, hogy ezeket önkényes emberi találmányoknak tekintsük.

Lehetne még hosszasan elemezni a gasztronómia, a lakberendezés, az irodalom, vagy akár az öltözködés világát; mindnek megvan a maga tudománya, kár lenne relativizálni, mondván: nincs jó és rossz regény, nincs igényes, vagy igénytelen otthon. A kutatók képesek bármely emberi, vagy ember alkotta területen belesni a kulisszák mögé, s lekottázni a látott trendeket. Ma már képesek vagyunk mérni a korábban megfoghatatlan intelligenciát; tudjuk, hogy mit és miért tartunk szépnek, ismerjük a jó zene és a működő párkapcsolatok ismérveit, sőt még az egyetemesen preferálandó erkölcs kapcsán is van megalapozott mondanivalónk. Értem én, hogy az örök káoszteremtők nem érdekeltek a rendben. Értem én, hogy akinek kevés intelligencia, vonzerő és tehetség jutott, az tűzzel-vassal irtana mindenfajta minőségértékelést. Én azonban nem hiszem, hogy a kedvükért meg kellene hajlítani a valóságot.