Még ma is irgalmatlanul sokan vannak, akik azt állítják: a kapitalizmus megbukott, nem váltotta be a hozzá fűződő reményeket, nem hozta el a jólétet a széles néptömegek számára. Most hagyjuk azt, hogy az óbégatóknak sincs jobb tervük a piacgazdaságnál, egyszerűen csak koncentráljunk arra, igaz-e önmagában e kritika. A magamfajták mindig azt mondják: bár a kapitalizmus nem a vagyoni egyenlőség felé tereli az emberiséget, mi több, a különbségeket többnyire növeli is, még sincs ezzel semmi baj, hiszen a gazdagság lecsorog, a szabad piac még a legalsóbb rétegeket is felemeli. Az antikapitalisták mindezt rezzenéstelen arccal tagadják, szerintük semmi sem csorog le; a szegények még szegényebbek lesznek, vagy legjobb esetben is konzerválódik nyomoruk.

Kezdjük a dolog elméleti hátterével, a közgazdaságtan legalapvetőbb törvényeivel! Először is rögzítsük, hogy profit létezik, hiszen ennek hiányában a tulajdonosok rövid időn belül megszüntetnék vállalkozásukat. A Megmunkáló Kft. alapanyagokat vásárol, melyekből az üzemében új terméket állít elő, s ezt az árupiacon haszonnal értékesíti. Másodszor: a gyártás során keletkező többletérték részben a tulajdonos zsebében landol eredménytartalékként, avagy osztalékként; részben az alkalmazottakéban munkabér formájában. Egyedül azon lehet vitatkozni, hogy e felosztás mikor tekinthető méltányosnak. Jól érezzük: a KIZSÁKMÁNYOLÁS fogalma közgazdaságtani tekintetben értelmezhetetlen. E kommunista kifejezés csakis akkor veszítené el hasraütésszerűen szubjektív jellegét, ha képesek volnánk meghatározni valamiféle egzakt profitrátát, amelyet az adott szakterületen korrektnek gondolunk. Ezzel számos probléma akad: egyrészt nincs általánosan elfogadott módszertana, különösen ami az újabb és még újabb iparágakat illeti, másfelől egyetlen alkalmazott sem vállalná, hogy rossz időkben vékonyabb borítékkal térjen haza, csak hogy a tulajdonos - hivatalosan rögzített - profitigénye kielégüljön.

Van tehát profitunk, melyet valamiféle szisztéma szerint fel kell osztanunk a tulajdonos és az alkalmazottak között. Legyen az első modellünk főszereplője Könyörtelen Karcsi, aki élvezettel nézi, ahogy görnyedt melósai napi 16 órán át éhbérért robotolnak, miközben ő maga nagy címletű bankjegyekkel tapétázza ki a nappaliját. (Ő a tipikus kapitalista a marxi ideológia szerint.) Legyen a másik véglet Altruista Aladár akinek cégtulajdonosként a legfontosabb szempontja az, hogy alkalmazottai jólétben éljenek; magas fizetéssel, sok szabadidővel, számos vállalati juttatással bírjanak. Az sem zavarja, ha ezen törekvése a társaság teljes nyereségét felemészti. Majd helyezzük el e kettő közé Gazdálkodó Gézát, aki az optimális működést célozza; igyekszik versenyképes bért és elfogadható munkakörülményeket biztosítani, de csakis saját, önző érdekét, a profitmaximalizálást szem előtt tartva. Jöjjön a költői kérdés: e három közül melyik férfiú számíthat hosszú távon a legmagasabb nyereségre? Nyilvánvalóan a legutóbbi; hiszen egyedül ő képviseli az evolúciósan stabil stratégiát. Mondhatnánk persze, hogy a kapitalizmus hajnalán a tőkések többsége sokkal inkább Könyörtelen Karcsira hasonlított. Talán még némi igazság is volna benne. Viszont a profitfelhalmozás olyan tőkét teremtett, amely lehetővé tette a kapacitásbővítést és a technológia folyamatos fejlesztését. Ennek pedig kétféle hatása lehet: vagy az előállított tömegtermékek ára kezd zuhanni drámaian, vagy a nyereség nő, amelynek egy része a munkabérek hizlalására fordítható. Akárhogy is: mindkét következmény a munkavállalók jólétét növeli. (Nyilván létezik olyan agyhalott marxista, aki nem hisz a közgazdaságtan alaptörvényeinek, s akár egy életen át mantrázza magának, s akár másoknak is, hogy a gonosz tőkés mindent megtart magának, s csak morzsákat enged át a dolgozóinak. De mi azért világosan látjuk, hogy ez már az elmélet szintjén sem működik. Ha Altruista Aladár gyorsan tönkre is megy, elég, ha egyetlen Gazdálkodó Géza megjelenik a színen, és hamar elszipkázza a legjobb munkavállalókat Könyörtelen Karcsitól.) Ha e ponton eltekintünk az externáliáktól és az állam szerepétől, úgy muszáj arra a következtetésre jutnunk, hogy nincs olyan erő, amely megállíthatná a dolgozók jólétének folyamatos növekedését.

A teoretikus fejtegetés után nézzük meg, mit szól mindehhez a valóság! Már a puszta GDP adatokat tekintve is azt látjuk, hogy a kapitalizmus kizsákmányoltjai - életszínvonal tekintetében - brutális mértékben törnek felfelé. Egy átlagos amerikai, kanadai, vagy japán (de ugyanez igaz Nyugat-Európa népeire is) ma kétszer olyan jól él, mint az apja élt harminc évvel ezelőtt, arról már nem is beszélve, ami nagyapja világát jellemezte hatvan esztendeje. Sok helyütt a négynapos munkahét bevezetése a terv, s lássuk be: az egyén megélhetését tekintve ez aligha jelenthet problémát. Az emberiség az írott történelem nagy részében hülyére dolgozta magát, csak hogy a betevőjét megkeresse. A többségnek esélye sem volt a gyarapodásra, a vagyonfelhalmozásra, vagy bármiféle luxusra. Manapság Chicagóban, Torontóban, vagy épp Tokióban 12 percnyi munka élég ahhoz, hogy az átlagos munkavállaló megkeressen egy Big Mac-re valót. Fél óra robottal simán elérhető a napi kalóriaszükséglet fedezése - minden további perc, amit a munkahelyén tölt az ember, potenciális lehetőség a gyarapodásra, vagy épp a pillanatnyi jólét fokozására. Az Eurostat 2020-as adatsora is azt mutatja, hogy az öreg kontinens polgárai sem költenek többet élelmiszerre a jövedelmük 14,8%-ánál. (A világjárvány előtt mindössze 13% volt ez az átlagérték.) Magyarországon 18,7%, Romániában 26,4%, a nyugati végeken pedig közel egy számjegyű az élelemre fordított bevétel százalékaránya. Világos, hogy beszélni kell a rezsiköltségekről is, de azért látni kell: a prekapitalista társadalom polgára nem is élvezhette az elektromosság, a központi fűtés, az internet, vagy épp a kábeltévé előnyeit. A luxuscikkek és kényelmi szolgáltatások tárháza is egyre bővül, ráadásul egyre elérhetőbbé is válik - ugyanaz a telefon, amiért egy éve még félmilliót kellett fizetnünk, ma már a töredékéből megvásárolható. Bevallom: halvány fogalmam sincs, hogy a marxisták miből következtetnek arra, hogy a gazdagság nem csorog lefelé. Minden kimutatás és felmérés azt mutatja, hogy a kapitalista társadalmak szegényei is egyre jobb életmódot tudhatnak magukénak.

Ha létezik bármi, ami megakadályozza egy kapitalista társadalom - azon belül a bérből és fizetésből élők - folyamatos gazdagodását, felemelkedését, polgárosodását, az bizonyosan nem a piaci mechanizmussal áll összefüggésben. A gazdaságot fékező adópolitika; a vállalkozókedvet letörő, túlburjánzó bürokrácia; a mértéktelen újraelosztás; a bevándorláspolitika; vagy épp a háborúk mind-mind az egyes államokhoz köthetők, s ez még akkor is igaz, ha bizonyos bábkormányokat dróton rángatnak a globalista nagyvállalatok lobbistái. Ez már jócskán túl van a tiszta piaci működés határain.

Sajnálatos módon a történelem nem az a társadalomkísérlet, amely laboratóriumi körülmények közt megismételhető volna. Sosem láttunk még vegytiszta kapitalizmust és vegytiszta kommunizmust sem. Az a tény, hogy világban fellelhető struktúrák mind kevertek, tehetővé teszi a közgazdászok és egyéb értelmiségi okostojások számára, hogy bármilyen jelenséget a saját szájízük szerint magyarázzanak; sok esetben a szabad piac számlájára írva olyan válságokat, melyekhez valójában semmi köze. Egy biztos: világosan látszik, hogy a gazdagságot a kapitalizmus teremti meg, a szocialista intézkedések sokkal inkább a féket jelentik, s legfeljebb átcsoportosítani képesek a megtermelt javakat. Szóval ami engem illet, én nagyon óvatosan bánnék minden antikapitalista elképzeléssel.