Képzeljük el, hogy sokadmagunkkal egy váróteremben ülünk! Egyszer csak belép egy törpe és apró lábaival végigtipeg a helyiségen. Vajon észrevesszük-e hogy méreteit tekintve ez az ember más, mint a többi? Vajon egy pillanatra átfut-e az agyunkon, hogy ennek az embernek hányféle extrém problémával kell megküzdenie, melyekkel nekünk soha? Nyilvánvalóan. A posztmodern kor mindazonáltal azt üzeni nekünk, hogy ez súlyos hiba, már-már vétek. Valójában észlelnünk sem volna szabad, hogy nem egy szálfatermetű atléta érkezett közénk.

A posztmoderneknek egy dologban feltétlenül igazuk van: a tapintat érték. Tapló dolog volna az érintett orra alá dörgölni, micsoda fura gnómnak látjuk. Feltételezhető, hogy nem örülne a törpe vagy a liliputi jelzőknek sem. Nem is volna ildomos az arcába tolni mindezeket. Arra azonban semmi okunk, hogy egymás közt is finomkodjunk, kínosan ügyelve a politikailag korrekt szóhasználatra. A törpe törpe marad, bárhogy is nevezzük. Pontosan ugyanazokkal a gondokkal küzd majd holnap is, bármilyen tetszetős hazugságokkal áltatjuk egymást méretét illetően. Igazság szerint az égvilágon semmi jót nem teszünk vele azzal, ha szemérmesen szűkítjük aktív szókincsünket. A probléma ezen része már csakis és kizárólag rólunk, kívülállókról szól. Egészen pontosan arról hogy engedjük-e gondolatvilágunkat orwelli módon befolyásolni. Engedjük-e, hogy a kényszerrel karcsúsított szókészletünk lehetetlenné tegye, hogy mást gondoljunk a világról - s benne a törpékről - mint amit a központi véleménydiktátorok hirdetnek.

A magam részéről rendszerint ragaszkodni szoktam ahhoz, hogy a szavakat és a fogalmakat őrizzük meg eredeti jelentéstartalmukban; a minket körülvevő dolgokat pedig nevezzük azoknak, amik. Példának okáért: ha egy társadalomfilozófiai irányzatról üvölt, hogy  a legundorítóbb bolsevizmussal rokon, azt még véletlenül se hívjuk liberalizmusnak, még akkor sem, ha képviselői így nevezik magukat. Ugyanígy: ne hívjuk szólásszabadságnak a cenzúrát, vagy demokráciának a diktátumok világát. Ezek mezei hazugságok csupán, hiszen puszta fogalmakról beszélünk; semmi szükség sincs a diplomatikus óvatoskodásra. Amikor hús-vér emberekről van szó, természetesen már van helye a tapintatnak, de persze itt is csak akkor, ha konkrét személyt érint, akivel szemtől szembe kommunikálunk. Általánosságban itt is azt mondunk,  amit csak akarunk. Ha valaki például a kövérséget,  annak nyilvánvaló negatívumait teszi szóvá, prüszkölhetnek a progresszívek, hogy ez nyílt testszégyenítés, csakhogy ennek a vádnak az égvilágon semmi értelme sincsen. Ha valakit zavarnak a zsírpárnák, akár le is fogyhat. Ha valakit nem érdekel, hogy néz ki, akár együtt is lehet élni a kövérséggel. No de az, hogy általános érzékenységre hivatkozva gátat emelünk egy téma tárgyilagos - vagy épp szenvedélyes - kibeszélése elé, az nem csupán sportszerűtlen, de egyenesen nonszensz.

Hasonlóan szenzitív probléma a homoszexualitás kérdése is. A különböző emberek különféleképpen gondolkodnak róla. Van, aki szerint természetes dolog, mások szerint természetellenes. Van, aki szerint egyenesen ünnepelendő, mások szerint inkább titkolni, takargatni kéne. Van, aki betegségnek, aberrációnak, perverziónak nevezi. A kérdés csak az: vajon van-e bármiféle jelentősége annak, hogy ki miként gondolkodik a témáról és miféle jelzőkkel illeti? A valóság az, hogy az égvilágon semmi, akár a törpék, vagy épp a kövérek esetében. Jürgen és Thomas épp ugyanúgy fog análisan közösülni egymással akkor is, ha ezt bárki szépnek látja és akkor is, ha rútnak; akkor is, ha a külvilág egy része betegségnek mondja, a másik fele pedig egészséges szerelemnek. Ami engem illet: legalább heti harminc órát pókerezem. Mondhatják rólam: szerencsejáték-függő vagyok. Akár azt is: beteg. Változtat ez bármin? Az égvilágon semmi jelentősége sincsen. Csupán két dolog számít: kitart-e a királypárom a riverig, s ha nem, az veszélyezteti-e a csekkek másnapi feladását. Tőlem nevezhet bárki bárminek, amíg szabadon kártyázhatok, a többi nem érdekel. Soha nem fogom követelni, hogy a világ tartsa nemesnek szenvedélyemet. Nem kívánom az óvodásokat és a kisiskolásokat sem a póker szépségeivel traktálni. De még csak felvonulást sem tervezek az Andrássy útra... Körülbelül ez volna a liberális attitűd a homoszexuálisok részéről is. A sajnálatos csupán az, hogy már régen átestünk a ló túloldalára. Ha például tárgyilagosan megjegyzem, hogy Jürgen és Thomas nászából - legyenek melegek, transzok vagy bármifélék - sosem lesz gyermekáldás, máris kiérdemeltem a homofób, a transzfób és a ki tudja még, miféle jelzőket. Pedig hiába mondanék mást. És hiába hoz törvényt róla az EU, hogy márpedig ez lehetséges. És hiába tapsolnék annak, hogy Németországban a férfivécékbe tamponautomatákat telepítenek. És hiába a progresszívek vallásos befeszülése - nem, nem, soha nem fogjuk kimondani, hogy Jürgennek és Thomasnak nem lehet közös gyermeke és hogy ez komoly hiátus a heteró szerelemmel szemben -, mindez semmin sem változtat. Ahogy a törpék, vagy épp a kövérek esetében, a melegekkel sem teszünk az égvilágon semmit jót azáltal, ha finomkodva, öncenzúrázva, a valóságot elferdítve beszélgetünk róluk egymás közt.

Manapság egyre több szó esik a kötelező sorkatonai szolgálat visszaállításáról. Egyesek - spártai lelkülettel - azzal érvelnek: mindenkinek jót tesz az, ha kényszerítik rá, hogy edzésben maradjon, ne puhuljon el, képes legyen megvédeni önmagát, esetleg még a hazáját is. A magam részéről felháborítónak tartom ezt a szemléletet. Ha valaki tenni akar a fittségéért, azt megteheti önként is. (Ötvenegy múltam, heti 14 órát sportolok, pedig senki sem hajt.) Aki pedig a löttyedt elpuhultságot választja, hát szíve joga. Alig hiszem, hogy bárkit erőszakkal kéne rávenni egy minőségibb életre. A vicc csak az, hogy a progresszívek pontosan ugyanezt teszik szellemi-lelki-verbális síkon. Egy ideológiai kiképzőtábort hoztak létre, melybe mindenkit kötelezően beterelnének, természetesen azzal a pozitív céllal, hogy jobb embert formáljanak belőlünk. E virtuális kaszárnyákban nem a fegyverforgatást tanuljuk, hanem a helyes szóforgatást; nem a testünket tesszük acélossá, hanem a lelkünket-elménket érzékenyítjük. A lényeg ugyanaz: kötelezően, büntetés terhe mellett faragnak belőlünk valami nemesebbet. A magam részéről visszautasítom mindkét szemléletet, az viszont nem megy a fejembe, hogy az erőszakos világjobbítók e két tábora közt miért nincs semmi átfedés. Pedig pont ugyanolyan embertelen mindkét gárda.

Hitem szerint messze a legfontosabb, hogy van-e bennünk jó szándék. A csempész című film egyik jelenetében a Clint Eastwood által alakított főhős egy fekete házaspár segítségére siet, akik az út szélén vesztegelnek. "Még sohasem cseréltem kereket négereknek..." - mondja gyermeki ártatlansággal, mire az érintettek kijavítják: "De uram, ma már ilyet nem mondunk..." Pár filmkocka csupán egy kétórás moziból, de mindent elmond a jelenkorról. És arról is, hogy az emberség a legkevésbé sem a posztmodern szalonképesség függvénye.

A rideg valóság az, hogy közel sem minden a szavakon múlik. Egy törpéből - becézhetjük bárhogy - sohasem lesz kosárlabdasztár, de még csak profi versenytáncos sem. Egy férfi sosem fog tudni gyereket szülni, legyen bármilyen befogadó és érzékeny is a társadalom. A progresszió nem róluk, nem a hátrányos helyzetűekről, nem az áldozatokról szól. (Egy normális társadalomban bőven megvédi őket a rendőrség, a bíróság és az akadálymentesített környezet.) A progresszió elsősorban a neomarxisták uralomvágyát szolgálja, akik a szavainkon keresztül - vagy azok hiánya által - kívánnak megváltoztatni minket. Ez az orwelli út: ha képtelenek leszünk a helytelenre gondolni - hiszen még szavaink sincsenek rá - úgy csakis a helyesre fogunk. Én biztosan nem ezt az utat járom. Jómagam - leszakítva a tiltott gyümölcsöt - szeretném megismerni a rosszat is, és tudatosan választani a jót. Már csak azért is, mert a legkevésbé sem bízom az agymosókban, legyenek bármely vallás küldöttei.