Mindig gondban vagyunk, amikor az asszonnyal közös mozizást tervezünk. Jómagam rendszerint valami tartalmasabbat néznék - irgalmatlan hosszú a bakancslistám és negyven évnél már aligha van több hátra -, míg ő a könnyedebb filmek közül válogatna. Ezért a legtöbbször végül marad a külön mozizás, vagy ha mégsem, úgy két órával később a jogos, de annál kegyetlenebb kérdés: "Mégis, ki ajánlotta ezt a szart???" Egészséges kompromisszumként legutóbb az Alfahímek című spanyol sorozat mellett döntöttünk, melynek epizódjait úgy röhögjük végig, hogy közben néminemű társadalomfilozófiai üzenetet is elraktározhatunk. Mindenki jól jár.

ALAPVETÉS

A sorozat főszereplői jóbarátok, mindazonáltal négy tökéletesen különböző fazon. Pedro és Raúl kifejezetten alfahím, Santiago inkább nőies karakter, Luis pedig minden tekintetben lúzer. Mindössze egyetlen hasonlóság köti össze őket, mégpedig a macsóság önpusztító eleme: képtelenek felvállalni gyengeségeiket. Pedro 18 év után elveszíti programigazgatói állását, de ezt annyira szégyelli, hogy még a bejárónőnek, sőt idős szüleinek sem meri elmondani. Inkább megveszi apjának a nyolcvanezer eurós álomhajót, csak véletlenül se derüljön ki, hogy anyagi problémákkal küzd... Raúl titkolja, hogy barátnője nyitott kapcsolatra vágyik, Santi pedig összevissza hazudozik minden randiján. Ha a sorozatnak az lenne az üzenete, illetve mi, férfinézők azt a tanulságot vonnánk le, hogy az erő belülről fakad, ezért felesleges a hülye színészkedés, titkolózás és hazudozás, úgy elégedetten hátra is dőlhetnénk: már megint egy kicsit jobbá váltunk, s általunk egy kicsit jobbá vált a világ is. A helyzet azonban nem feltétlenül ilyen egyszerű. Az inga ezúttal sem áll meg középen, a sorozat készítői nem elégszenek meg azzal a jövőképpel, hogy az egyébként tényleg elcseszett férfiakból, valami jobb, boldogabb, szerethetőbb váljon. A korszellemnek megfelelően túltolják a biciklit és eljátszanak a gondolattal, mi lenne, ha a feminista narratíva szerint egyenesen pincsikutyává züllenének. Mi több: erre még kurzus is létrejön, melyre hőseink önként beiratkoznak...

POLITIKAI KORREKTSÉG

A négy srác közül Santi az egyetlen, aki igazán vevő az új idők új tébolyára. A környezetében felbukkanó nők politikailag korrekt nyelvezetét erőltetve kezdi az őrületbe kergetni barátait. "A punci egy elég degradáló szó. Nem tudnál valami mást használni?" - kérdi Raúlt, amikor amaz a NŐ szinonimájaként alkalmazza. (Érdekes, én még egyetlen férfit sem láttam azon rinyálni, ha faszinak nevezték... ) "Nektek még nem tűnt fel, hogy a szóhasználatunk mögött is egyfajta hímsovinizmus áll?" - teszi fel a kérdést később, mikor másnaposan a tengerparton fekve elhangzik a következő megállapítás: "Picsa szar ötlet volt a strandolás." Majd újabb szigorú ítélet egy újabb ártatlan szófordulatért: "Nyelvi szexizmus és férfiközpontúság!" A bűnös mondat pedig: "Az kis csajoknak való." Érzékelhető módon csupa ártatlan nyelvi elem, s mind tiltólistára kerül, mind megkapja a férfisoviniszta bélyeget. Santit természetesen helyreteszik a cimborái (miközben kis híján kidobják a hajóból): a barátság nem arról szól, hogy egymás közt kínosan ügyelünk a minden igényt kielégítően szalonképes fogalmazásra. Érdemes mindenesetre eltűnődni azon, van-e valami az orwelli iskolában? Ha megváltoztatjuk a szavainkat, vajon ezzel párhuzamosan megváltoznak a gondolataink is? Ha jómagam - igen szabadszájú módon - egy véletlenszerűen kiválasztott nőről úgy kezdek beszélni, hogy alanyként a PUNCI szót használom, vajon azzal minden tiszteletem elszáll majd? Ha öt perccel később az érintettel találkozom, vajon a nő sejteni fogja, milyen szóval illettem? Vajon adom-e majd bármilyen jelét annak, hogy nem vagyok makulátlan úriember? Vagy fordítsuk meg a dolgot! Legyek egy muszlim hitben nevelkedett fickó, akinek szent meggyőződése, hogy a nők nem egyenrangúak a férfiakkal. Ha a felszínen elsajátítom a politikailag korrekt szóhasználatot, vajon ennyi elég is lesz, hogy rendet tegyen mélyen elcseszett elmémben? Aligha. Nyilvánvaló, hogy értelmetlen, felszínes, vallásos bohóckodásról van szó. Ennyi erővel foghatnánk eltartott kisujjal a teáscsészét is, pont ugyanannyit érne.

KÖVÉRSÉG

Santi Tinder-alkalmazását kamaszlánya kezeli, így randevúit is ő szervezi. Egy alkalommal a kívántnál teltebb nő várja a randihelyszínen. A férfi első ijedségében a mosdóba siet, ahonnan azonnal felhívja bajkeverő leányát. Amaz hosszú évek gyakorlatával bíró aktivistákat megszégyenítő módon mondja fel a feminista leckét: "Jaj, apa, ne legyél kövér-fóbiás! Nievesnek őszinte a szépsége. Küzdeni kell a szabványtestek diktatúrája ellen. A testi előítéletek ellen, amiket belénk neveltek." A néző a falat kaparja, annyira groteszk az egész. Nincs a jelenetben semmi, ami szarkazmusra utalna. Az apa-lánya kapcsolatban egyértelműen az utóbbi a domináns; mindig övé az elvi és erkölcsi igazság. És most kimondatnak vele egy olyan orbitális hülyeséget, amiről bárki megmondja, hogy vegytiszta ideológia, aki valaha foglalkozott pszichológiával, vagy evolúciós biológiával. Az, hogy kit és mit tartunk fizikailag vonzónak, a legmélyebb ösztönkésztetésünkből fakad. Semmi köze a belénk nevelt kulturális elemekhez. Túl a nyilvánvaló ideológiai hazugságon: számomra nagyon elgondolkodtató, hogy ez már a sokadik olyan mozi, amelyben kamaszlány szájába adják a dogmatikus-feminista szövegeket. Valami egészen brutális agymosás mehet a nyugati országok oktatásában, ha ez számukra - a nézőik számára - ennyire természetesnek hat.

GYERMEKVÁLLALÁS

Meglehetősen szemet szúró, hogy a történetben - a posztmodern korszellemnek megfelelően - a gyerek nem igazán jelent értéket, sokkal inkább kolonc az ember nyakán. Pedro és Raúl - a két igazi csődör - gyermektelen. Santi együtt él kamasz lányával, aki diktátorként irányítja életét. Luis és neje - az örökké frusztrált, boldogtalan házaspár - minden áldott este azon nyafognak, hogy gyerkőceik egyre később kerülnek ágyba. Az egyik ráadásul hiperaktív, akit gyógyszerezni kezdenek. Úgy tűnik, mintha az égvilágon semmi örömük nem származna abból, hogy szülőkké váltak. Az üzenet persze nem bántóan, nem szájbarágós módon kerül tálalásra, de nem lehet nem dekódolni: a gyerekvállalás márpedig nem jó biznisz...

NÉMI ELLENSÚLY

Mindenképp a sorozat készítői mellett szól, hogy adnak teret a másik oldalnak is. Az első évad egyik katartikus pillanata, amikor Pedro felszólal a toxikus maszkulinitás elleni kurzuson: "Luisszal harminc éve barátok vagyunk. Ez a férfi számomra az új férfiasság ikonja. Egy nőnek sem mondott semmi illetlent egész életében. Sőt az sem rémlik, hogy valaha bárkire ráhajtott volna. A fickó olyan béketűrő, hogy el sem hiszed. Rohadt jó apa, és minden egyes házimunkából kiveszi a részét. Senki sem nyúlhat hozzá a mosogatógépéhez, mert senki, de senki nem képes úgy belőni a terhelést, mint ő. A lényeg, hogy minden férfiaknak járó előjogról lemondott, nincsen egy gramm toxikus maszkulinitás sem a testében. A pasi imádnivaló. Az ideális férj. És ezt hogy hálálta meg a neje? Hogy félrekúrt a személyi edzőjével! Szóval, íme az én dilemmám: ez az új férfiasság biztos, hogy jó cucc? Vagy ezzel az egésszel csak baszogatni akartok??" Pedro annyira fellelkesül, hogy maga is kurzust indít a férfiasság visszaépítését célzandó. Már a beharangozó reklámfilmjében is minden benne van, ami lényeges: "Na ja. Minden férfi csődtömeg. Ránk fér az érzékenyítés. De mégis: mi kell a nőknek? Vajon mire vágynak a nők valójában? Mit akarnak, milyen pasi vigye őket az ágyba? Az érzékenyített, vagy a kockahasú félisten ebből a parfümreklámból, aki fejest ugrik egy szikláról és felmászik a nő csónakjába, miközben dudorodik a Dolce & Gabbana gatyája? Baszki, ha nem erre vágynának, nem gyártanának ilyen reklámokat minden kibaszott évben. Miért nem egy háztartásbeli apuka hirdeti a parfümöt, miközben tereget, vagy eteti a kölyköket? Hát mert az rohadtul nem izgat fel senkit! A munkamegosztás fair, de nem erotikus. Nem a szexizmusunkat építik le, hanem a férfiasságunkat! Az én kurzusomon visszaszerezheted!" Persze, persze, nincs ebben semmi új, a legtöbben másról sem beszélünk immár 15 éve. Sokkal érdekesebb, hogy a férfiasság visszaépítését célzó attitűdöt hová pozicionáljuk. Ha objektívek kívánunk maradni, úgy ezt egy középutas világlátásnak kell értékelnünk, távol az "asszonynak a konyhában a helye" szemlélettől, de nyilvánvalóan távol a woke-progressziótól is. Történelmi megközelítéssel azt mondhatjuk: ez a hozzáállás még pár évtizeddel ezelőtt is haladónak számított volna, csupán a posztmodern jelenben hat bűnösen konzervatívnak. A sorozat alkotóit dicséri, hogy Pedro kikezdhetetlen nézőpontja a történetben sikert arathat. Beszédes, hogy ezzel párhuzamosan influenszer barátnőjének, Danielának népszerűsége, követőszáma zuhanórepülésbe kezd. Ez a progresszív világ lényege: nem létezhet sokszínűség, nem lehetséges többféle álláspont. Ha az élettársad ragaszkodik a macsóságához, azzal téged biztosan lenulláz...

***

Még csak az első évadon vagyok túl, de már most hatalmas rajongója vagyok a sorozatnak. Talán elsősorban azért, mert spanyol. Ami azt illeti, imádok mindent, ami Spanyolországhoz kötődik. Szeretem a filmjeiket, a focijukat, a városaikat... a mediterrán éghajlatot és életmódot; ahogyan esznek, isznak, mulatnak... Madrid utcáin járva minden második nőbe bele tudnék zúgni. Egy skandináv mozit nézve - legyen szó svéd, norvég, dán, vagy finn alkotásról - rendszerint csak kapkodom a fejem, hogy ki ez a sok életidegen, őrült szereplő. Pedro, Raúl, Luis és Santi akár a cimboráim is lehetnének - teljesen hétköznapi fickók, teljesen hétköznapi problémákkal. A Netflix pedig dicséretet érdemel, mert az egyes karaktereken keresztül teret enged a progresszív és a konzervatív narratívának is, miközben maga a sorozat szemmel láthatóan megpróbál józan, független és középutas maradni. Abszolút példaértékű.