Vannak bakancslistáim. Filmekből is. Néha - ha idő előtt kiesek a pókerversenyről, s üressé válik az este - csak rábökök, s véletlenszerűen kiválasztok egyet. Így történt pár napja is, amikor A csíkos pizsamás fiú című mozi lett a befutó. Holokauszt-történetről van szó, de szokványosnak aligha nevezném. Már csak azért sem, mert ez a film nem a zsidóságról, sokkal inkább a németségről szól.

A nyolcéves Bruno apja náci tiszt, akit egy koncentrációs tábor vezetésével bíznak meg, ezért az egész család elköltözik kényelmes, berlini otthonából. Bruno elszakad iskolatársaitól, s mivel nincs kivel játszania, felfedezőútra indul. Így találkozik Shmuellel, a vele egykorú zsidó fiúval, aki a tábor lakója. Igazi játszótársakká nemigen válhatnak, hiszen egy szögesdrót kerítés választja el őket egymástól, ám azt semmi sem akadályozza, hogy barátság szövődjön közöttük.

A történet középpontjában álló, négytagú család négy markánsan különböző karaktert jelenít meg, az általuk képviselt attitűdök gyakorlatilag a teljes német társadalmat lefedik. Bruno naiv, együgyű gyermek, aki nem sokat ért a körülötte lévő világból. (A filmet számos kritika érte emiatt - egy nyolcéves jellemzően értelmesebb ennél.) A koncentrációs tábort farmnak nevezi, a rabruhát csíkos pizsamának hívja. Halvány sejtelme sincs a náci Németország embertelenségéről, illetve apja szerepéről, melyet e gépezetben betölt. Nővére, a 12 esztendős Gretel is szimpla karakter: ő a hithű náci, akinek szobáját Hitler plakátjai díszítik. Kérdés nélkül elfogad mindent, amit a propaganda terjeszt; vakon hiszi, hogy minden zsidó maga a gonoszság, s hogy ők az okozói minden földi bajnak. Édesanyjuk, Elsa a család érző és értelmes tagja, aki irtózik mindattól, ami körülötte történik. Apjuk, Ralf az egyetlen összetett személyiség; a lelke mélyén érzi, hogy nem helyes, amit tesz, ugyanakkor hisz abban, hogy egy magasabb célt, Németország győzelmét szolgálja, ezért a kapott parancsot végre kell hajtania. Ez a kettősség végig látható az arcán - David Thewlis remek színészi játékkal mutatja be az állandó őrlődést. 

A film egyik kulcsjelenete, amikor Kotler hadnagy (Ralf beosztottja, a tipikus náci: fiatal, szőke és kegyetlen) rajtakapja Shmuelt, amint a családi asztalról származó süteményt falja. Bruno is retteg ettől lelketlen katonától, így nem mer kiállni barátjáért; tagadja még azt is, hogy egyáltalán ismeri, pláne, hogy ő kínálta meg. E gyáva kihátrálás súlyos következményekkel jár - a zsidó kisfiú fizikailag, a német lelkileg sérül. Ahogyan a négytagú család kiválóan leképezi és bemutatja a korabeli német társadalmat, úgy a jelenkort egyértelműen Bruno karaktere illusztrálja. A második világháború lezárását követően csaknem nyolcvan év telt el, azonban máig ez a szégyen, ez a lelkiismeret-furdalás a meghatározó pszichikai elem. A németek nyolcvan esztendeje mást sem tesznek, csak azt bizonygatják: mélyen megbánták a hitleri érát és szakítottak annak minden elemével. Mi több: ahogyan Bruno is, ők maguk is készek bármiféle őrült, önpusztító tettre, csak hogy jóvátehessék bűnüket. A csíkos pizsamás fiú című mozit 2008-ban forgatták. Az alkotók még nem sejthették, hogy Angela Merkel 2015-ben meghirdeti majd a willkommenskultur-t, végleg és visszavonhatatlanul muszlim hordák otthonává züllesztve Németországot. Akkortájt még senki sem kívánta szivárványszínűre cserélni a német trikolórt. A méregzöld ideológia már kopogtatott, de még évek teltek el, míg elkezdték bezárni atomerőműveiket. Arra sem fogadtunk volna nagyobb összegben, hogy 2022 után minden az orosz-ukrán háborúról szól majd, s Németország kész lesz mindent feláldozni, kész lesz minden józan érdekét sutba dobva kizárólag Ukrajnára fókuszálni. Ha Hitler sosem születik meg, ennek a nagy történelmi múlttal bíró népnek talán még ma is lenne tartása. Így azonban - a permanens szégyentől és lelkiismeret-furdalástól vezérelve - a teljes önfeladást látjuk. Bruno tökéletesen szimbolizálja az egész jelenséget.

A filmet számos kritikával illették már. Nem elég valósághű, írták néhányan. Igazuk lehet, tényleg meseszerű, ahogy a két fiú a kerítésen át beszélget, őrök sehol. Már megint egy holokauszt-történet... legyintenek sokan. Való igaz, a témát sokan feldolgozták már, egyesek utolérhetetlen remekműveket alkotva; Az élet szép című alkotás például aligha túlszárnyalható. De jó páran szóvá tették Bruno valóságérzékelésének teljes hiányát is, mondván: ennyire nem lehet idióta... Pedig ez csak egy film. Most, 2024-ben azt látjuk, hogy a hétköznapok valósága nem kevésbé szürreális. És érzékeljük azt is, hogy a világ - a filmdömping ellenére - nem sokat tanult a háború és a holokauszt borzalmaiból. Ami pedig az önfeladó németeket illeti: mintha nagyságrendekkel idiótábbak lennének, mint a nyolcéves, ártatlan és tudatlan Bruno. Kellenek az ilyen mozik, jómagam szívből ajánlom mindenkinek. Talán segít abban, hogy ne építsünk egy beteg világ helyére egy még betegebbet.