A világért sem szeretnék olyan képet festeni, mely szerint a miniszterelnöktől, illetve a kormánypárttól messze áll a provokatív stílus. Orbán Viktor már 1989-ben világossá tette, hogy nem kenyere a langyos és lapos beszéd. Az elmúlt 35 évben végig ezt látjuk: "harc a kompromisszum helyett, támadás a védekezés helyett, lázadás a nyugalom helyett" - ahogyan a Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírója találóan megfogalmazta. Az utóbbi időben egyre többen teszik fel a kérdést: valóban ez a legjobb út? Valóban ez a stílus ígéri a legjobb eredményt? Nem volna szerencsésebb, ha a kormányfő - legalább a nemzetközi csatatereken - inkább a békés együttműködést célozná?

A valóság az, hogy Orbán provokatív megnyilvánulásai sohasem öncélúak. Nem arról van szó, hogy a kormányfő képtelen másként kommunikálni. A múlt héten a pápánál járt. Pénteken vendégül látta az általa alapított Patrióták Európáért frakciót. Kiváló kapcsolatot ápol a világ minden jelentős vezető politikusával. Egyes-egyedül az EU bürokratáival áll állandó harcban a magyar kabinet, s a fő törésvonalak kapcsán - háború, migráció, gender - minden jóérzésű ember számára nyilvánvaló, ki képviseli az erkölcsileg helyes álláspontot. Még Orbán stílusának kritikusai is rendszerint elismerik, hogy céljai helyénvalóak, csupán simulékonyabb hangvételt és több kompromisszumot várnának. Csakhogy egyes kérdésekben nem lehet, másokban nem szabad, s megint másokban nem érdemes megalkuvó politikát folytatni. Minden egyéb esetben a magyar kormány messzemenően együttműködő. Erre a legjobb példa az Oroszország ellen bevezetett, tökéletesen értelmetlen szankciók sokasága: ami nem fájt különösebben, azokat - bár nem értettünk egyet - a közös fellépést támogatandó aláírtuk.

Nem véletlen, hogy Orbán Viktor 1989-es, történelmi beszédére utalok a poszt bevezetőjében és címlapfotójában. Innen indul minden. Negyven esztendőn keresztül éltünk egy olyan világban, amelyben az elvtelen bólogatás volt a túlélés záloga. Nem azért döntöttünk a rendszerváltás mellett, és nem azért csatlakoztunk az EU-hoz, hogy ugyanazt folytassuk. Sokan véljük úgy - köztük a kormányfő és jómagam is -, hogy egyenes gerinccel, tiszta beszéddel, az értékeinket és érdekeinket nyíltan felvállalva is lehet létezni, mi több: csakis így érdemes. Akik ma a görnyedt hátú, szervilis diplomatikusságot javasolják, azokat pár száz éve még labancoknak nevezte a köznyelv. A legtöbbünk ereiben azonban még ma is kurucvér folyik. Akár a Rákóczi-szabadságharcot tekintjük, akár az 1848-as forradalmat, akár a kommunista iga lerázására tett kísérleteket, akár napjainkat, mindegyik historikus helyzetet szemügyre véve elmondható, hogy a konfliktusok mélyén húsba vágó problémák húzódnak, amelyek kapcsán aligha jön szóba bármiféle kompromisszum. Manapság a béke, a biztonság, a szuverenitás, vagy épp az energiaellátás olyan lényeges sarokkövek, melyek esetén nemigen lehet mellébeszélni. Ugyanez a helyzet az EU-s források vonatkozásában is; a magyar kormányfő nem finomkodik, amikor kijelenti: megvétózzuk a költségvetést, ha a nekünk járó pénzeket továbbra is visszatartják. De léteznek mindezeken túl jelképes, erkölcsi kérdések is - ilyen például a Netanjahu melletti kiállás is - amelyekben nem szabad mismásolni. És ha mindezeket egyenes gerinccel tudjuk képviselni, úgy nincs miért titkolózni sem; az érintett ügyeket érdemes a kommunikációs térben is megjeleníteni. Egész egyszerűen azért, mert minden valamirevaló politikai erő a felvállalt értékei szerint pozicionálja magát, így keresve szavazókat, szövetségeseket, támogatókat. Ezek nagyságrendekkel fontosabb szempontok, mint hogy csendben belesimuljunk a politikai fősodorba, megúszva minden rosszindulatot, támadást, zsarolást és rablást.

Mindezek után lássunk néhány kormányzati lépést, melyeket a jó szándékú kritikusok is színtiszta provokációnak minősítenek!

PLAKÁTKAMPÁNYOK - Brüsszel, Soros, Juncker, Weber, Ursula von der Leyen... kétségkívül sokan vannak, akik sértődötten tekintenek a Fidesz politikai kommunikációjára. Az első, amit tisztázni érdemes: a plakát csupán eszköz. Nyilvánvalóan látványos és sok embert elérő eszköz, ám akkor sem több, mint szimpla reklámfelület. A sértődést a tartalom, az üzenet kelti, egész pontosan az, hogy a magyar kormány nyíltan megnevezi ellenfeleit. Az érintettek szeretik magukat jóságosnak, haladónak, a kicsinyes politikai csatározások felett állónak látni, e kampányok ezzel szemben azt hirdetik, mennyire aljas és romboló az, amit tesznek. E téren a másik oldal sem különb: Orbánt immáron 32 éve patás ördögként mutatják be, az utóbbi néhány évben pláne. Nemzetközi lejárató plakátokat ugyan nem látunk az arcképével, ám ez nyilvánvaló aránytévesztés is lenne (hiszen nem ő vezeti az Uniót), s csak még nagyobb hőst faragna belőle. Ismerjük a múltat: Sztálint, Brezsnyevet és az összes semmirekellő szovjet vezetőt rajongva kellett szeretni, nehogy bárkiben - aki kevésbé értette az akkori világot - kétségek támadjanak makulátlan szentségüket illetően. Én nem sírom vissza ezt a hazug világot és kifejezetten kívánatosnak gondolom, hogy nevén nevezzük mindazokat, akik ártó szándékkal viszonyulnak Magyarországhoz.

ILLIBERÁLIS DEMOKRÁCIA - Bár egyesek úgy látják, hogy egy politikusnak nem kéne filozofálnia, hitem szerint ez olyan, mintha egy kőművestől kizárólag a falazást várnánk, s letolnák azért, mert alapozást is végzett. Minden komolyan vehető kormányprogramnak van iránya, mely a társadalomfilozófiai alapjára épül. Ennek lefektetése egyszerűen nem megúszható. Ennek hiányában csupán a pillanatnyi hóbort, a szubjektív önkény dönti el, hogy egy országvezetés mit tűr, mit tilt és mit támogat. Az ILLIBERÁLIS DEMOKRÁCIA mindazonáltal egy rém szerencsétlen (ráadásul teljesen értelmetlen) kifejezés, melyet Orbán tíz éve mondott ki először, a posztmodern liberalizmussal, a woke-progresszióval szembehelyezkedve, annak kritikájaként. A magam részéről ezt nem provokációnak, hanem kommunikációs hibának tartom. Az illiberális demokrácia ugyanis - eredeti jelentését tekintve - a polgári szabadságjogok csorbítására utal, amely a legkevésbé sem tükrözi a kormány szándékait és működését. Orbán mindössze a nemzeti szuverenitás és a klasszikus családmodell fontosságát kívánta hangsúlyozni a birodalmi törekvések és a gender-őrület ellenpontozásaként. Azóta számos alkalommal megkísérelte lecserélni e rosszul csengő szóösszetételt; beszélt már kereszténydemokráciáról, bevezette a keresztény szabadság fogalmát, illetve a legutóbbi - és úgy tűnik, legsikeresebb - kifejezése a PATRIÓTA, amely minden tekintetben pozitív és a nemzetközi térben is hívószóként funkcionál.

SZUVERENITÁSVÉDELMI HIVATAL - Mivel e fiatal szervezetnek nincs valódi jogköre, s munkáját bármely meglévő, kevésbé transzparens hivatal elláthatná, a kritikusok már a létrehozását is nettó provokációnak tartják. Valójában hasonló a helyzet, mint a plakátok esetében: a kormány fontosnak tart egy üzenetet, s ezt látványosan meg is jeleníti. Az Európai Bizottság már februárban úgy döntött, hogy kötelezettségszegési eljárást indít Magyarországgal szemben az uniós jog megsértése miatt, amiért tavaly év végén megszületett és elfogadásra került a szuverenitásvédelmi törvény. Természetesen lehet jogászkodni, manőverezni a paragrafusok között, a lényeget tudjuk: az Európai Egyesült Államok nevű rémálmot kergetők érdeke az, hogy szabadon formálhassák az egyes tagállamok belügyeit, míg a szuverenisták pont ellentétesen gondolkodnak. Legyünk megengedőek, és fogadjuk el, hogy mindkét álláspont legitim! Ha a magyar kormány értéknek tekinti a nemzeti függetlenséget, úgy kifejezetten lényeges, hogy ezt fennhangon kommunikálja is. Nem vagyunk egyedül ezzel; a Patrióták Európáért frakción túl az Európai Konzervatívok és Reformerek, valamint a Szuverén Nemzetek Európája képviselőcsoport is pont ugyanígy gondolkodik. És mivel ez az alapítók szellemiségének megfelelő és mai napig érvényes felállás, igen sanszos, hogy a szuverenista álláspont lesz a végső győztes. De ezért tenni kell, akár olyan jelképes módon is, mint a Szuverenitásvédelmi Hivatal felállítása.

GYERMEKVÉDELMI TÖRVÉNY - A jó szándékú kritikusok - mivel maguk is abba a 96%-ba tartoznak, akik számára fontos a gyermekvédelem - azt állítják, hogy minden pozitív cél, amelyre a törvény irányul, alacsonyabb szintű, a nemzetközi politika számára láthatatlan jogszabályok, rendeletek útján is elérhető lett volna. Mindez akár nemzetközi példákkal is igazolható. Csupán két problémám akad ezzel. A kisebbik: az állandó botránykeltők, akiket semmi más nem foglalkoztat, mint Orbán megbuktatása, e radar alatti intézkedéseket is azonnal jelentették volna a birodalmi központ felé, így sanszos, hogy pontosan ugyanaz a dörgedelem lett volna a sztori vége. A nagyobbik gondom ezúttal is az, hogy miért a normalitásnak kell a szőnyeg szélén állnia? Amikor a szűk kisebbséget jelentő LMBTQ-közösség pride-ot szervez, amelynek semmi más értelme sincsen, mint a nyílt provokáció, a legtöbben egy szót nem szólunk - vonuljanak, ha ehhez van kedvük. Páran diszkréten utalunk rá, hogy talán nem ez a legjobb útja az elfogadtatásnak, de ennyi. "Nem biztos, hogy az a jó megoldás, ha az Andrássy úton egy konzervatív nagypapa ablakán belógatod a feszes heréidet..." - fogalmazza meg lényeglátóan Mogács Dániel. Viszont ha a provokáció a progresszív oldalról érkezik, az kívánatos és tiszteletreméltó. Ha a normalitás térfeléről, az szégyenletes és ártalmas, jobb lett volna fű alatt intézni az egészet...

Lehetne folytatni még a sort a CEU-ügytől kezdve egészen Kirill pátriárkáig, a lényeg mindenütt ugyanaz: a degeneráltság világvallása számonkéri a normalitást. Brüsszel nyíltan a szemünkbe hazudva azt állítja, hogy európai értéknek tekintendő a háború és az oroszellenesség; a saria és az antiszemitizmus; a pedofília és az LMBTQ-őrület. Mondhatja bárki, hogy taktikus volna lenyelni a békát és nekünk is el kéne színészkednünk, hogy mindezekkel egyetértünk. Azonban nem csupán morális kötelesség, hogy a józanság talaján maradjunk, de stratégiailag is ígéretesebbnek tűnik, ha az épelméjűséget képviseljük. Hosszútávon aligha győzedelmeskedhet más. Orbán Viktor még mindig magyar miniszterelnök és meghatározó európai politikus marad, amikor az Ursula von der Leyen és a Manfred Weber nevekre már csak egészen halványan emlékezünk majd...