A nők iszonyú rafináltak. Ezt tudja mindenki, aki élt valaha hosszabb-rövidebb párkapcsolatban. És a legszebb az, hogy játszmáik nagy részét nem is tudatosan, hanem kifejezetten ösztönösen űzik.
A kedvencem az, amikor egy párkapcsolati vita során a nő a szerepeit váltogatja. Az egyik pillanatban harcos amazon, aki egyenrangú társként veszi fel a küzdelmet a férfival; pár másodperccel később pedig - könnyedén átszörfözve az áldozati pózba - egyszer csak elsírja magát. A legtöbb férfi számára ez idegtépő játszmázásnak hat (ezért is csinálják), de még ha bírjuk is a gyűrődést, akkor is borzasztó sportszerűtlennek találjuk. Nem is igazán lényeges, hogy az egymásnak tökéletesen ellentmondó szerepek honnan erednek. A lelki sebezhetőség talán évezredes örökség. A harcosság talán a feminista korszellem rossz ízű gyümölcse. Talán pont fordítva. Egy biztos: mindkettő ott van a lányokban, asszonyokban, és mindkettőt használják is - néha majdhogynem egyszerre. Érdemes előre tisztázni: külön-külön mindkét magatartásforma legitim lehet. Egy konfliktus menedzselhető intellektuális és érzelmi alapon is. De ha a kettőt párhuzamosan alkalmazzák, az irgalmatlan káoszt teremt, és egyáltalán nem segíti elő a párkapcsolati békét.
A kutatások szerint a nők számára fontosabb a rend és a szervezett környezet, már csak azért is, mert jellemzően ők vezetik a háztartást. A vitahelyzetet bemutató, képzelet szülte példánkban cseréljük meg a szerepeket, elsősorban azért, hogy egyetlen közeli barátom se ismerhessen magára. A férj tehát rendmániás, az asszony jóval lazább. Eltűnik valami a konyhából, s rögtön áll is a bál. Miként lehet e konfliktushelyzetet békésen, drámamentesen kezelni? Nyilván úgy, hogy a felek - a saját érvkészletüket felvonultatva - megpróbálják meggyőzni a másikat világlátásuk előnyeiről. A férfi elmondja, milyen frankó az, ha mindig minden ugyanoda kerül, mindig minden kézre áll, s nem kell Columbót játszani, ha dugóhúzót, sajtreszelőt, vagy épp eperlekvárt szeretnénk. A nő előadhatja, hogy számára fárasztó és egyhangú e katonás fegyelmezettség, ő speciel élvezi a káoszt. Ez két legitim és tiszteletreméltó álláspont, már csak azért is, mert mindketten teljes mellszélességgel beleállnak. Hogy mi lesz a gyakorlati megoldás, most szinte mindegy is. A lényeg az, hogy a vita intellektuális mederben maradt, Eric Berne szóhasználatával élve két Felnőtt kommunikációja zajlott. A párkapcsolati viták azonban a legritkább esetben alakulnak ily módon. Sokkal jellemzőbb a sértődés, az érzelmi egymásnak feszülés és a könnyzápor. Példánkban lehetséges, hogy a feleség eleve rosszul visel bármiféle konfliktust. Talán nem is hisz oly erősen a konyhai káoszban, s a lelke mélyén tudja, hogy a másik elképzelése több mint megfontolandó. Talán él benne az ősi nemi sztereotípia, mely szerint a rendetlen asszony értéktelen is. Mindez olyan viharokat kavar a lelkében, hogy képtelenné válik a hidegfejű eszmecserére. A sportszerű lejátszás ebben az esetben az volna, ha a nő nem is kacérkodna az amazon szereppel. Ha beismerné a sebezhetőségét, a béke iránti vágyát, s hogy a másikban nem a támadóját, hanem az oltalmazóját kívánja látni. Nincs az a férfi, aki egy ilyen őszinte kapituláció után ne ölelné magához nejét, feledve dugóhúzót, sajtreszelőt, lekvárt és a hülye rendmániáját úgy, ahogy van. De ilyet sem látunk gyakran. A legtöbb nő nem kíván sem harcolni, sem pedig elfogadni a másik igazát. Győzni akar, mégpedig a maga - meglehetősen manipulatív, csalárd - eszközeivel. Felülni az érzelmi hullámvasútra, lehetőség szerint magával rántva a férfit és az egész párkapcsolatot.
Hogy miért csinálja? Van rá néhány lehetséges pszichológiai magyarázat. Súlyosabb esetben akár személyiségzavarról is beszélhetünk. Az enyhébb formák inkább a nemi szerepekhez való alkalmazkodásról, avagy a tudattalan segélykérésről szólnak: bánj velem jobban, törődj velem többet! A legtöbb női könnycsepnek komoly üzenete van; igazán kár, hogy a leghülyébb szituációkban, a férfi számára teljesen érthetetlen helyzetekben jelentkeznek.
Mit tehetünk, ha effajta érzelmi manipulációval van dolgunk? Férfiként a legfontosabb, hogy először is felismerjük, mibe keveredtünk. Létezik pár tipikus forgatókönyv-eleme az ilyen konfliktusoknak:
- ÁLDOZATI PÓZ - Garantáltan sajnálatot ébreszt, miközben menekülést biztosít a felelőség alól.
- BŰNTUDATKELTÉS - A másik a hibás.
- ELBIZONYTALANÍTÁS - A másik fél valóságérzetének csorbítása.
- HANGULATINGADOZÁS - Hullámzó érzelmi dinamika, hirtelen váltások a gyengeség és az erő között.
- ÉRZELMI ZSAROLÁS - A másik fél bűntudatának, illetve sajnálatának kihasználása.
S ha már azonosítottuk a jelenséget, mit tehetünk ezután? A legfőbb, hogy ne veszítsük el a nyugalmunkat, s ne engedjük, hogy az érzelmi manipuláció befolyásolja döntéseinket. Ha a nő fel is szállt a hullámvasútra, mi semmiképpen se tartsunk vele! Az asszertív - nyugodt, de határozott - kommunikáció és a határok egyértelmű meghúzása segíthet a helyzet kezelésében. Fontos, hogy önmagunkat is monitorozzuk: ha gyakran érzünk bűntudatot, bizonytalanságot, kétséget önmagunkban, úgy nagy az esélye annak, hogy a másik ügyesen és sikeresen manipulál.
Annak idején azt reméltük, hogy a posztmodern kor és a gendertudomány csupa jót hoz majd a nemek egymáshoz közeledése által. Abban bíztunk, hogy a nők képessé válnak a hidegfejű, pragmatikus kommunikációra. Ez illúziónak bizonyult. Hittük, hogy a férfiak is fejlődést mutatnak, megtanulva kifejezni érzelmeiket. Aztán páran túltolták, s kiderült: a lányok-asszonyok szabályosan rosszul vannak a férfikönnyektől. Arra is gondoltunk, hogy a női vezetők - megmutatva legszebb arcukat: a békéset, a gyengédet, a gondoskodót - majd jobb világot teremtenek mind az üzleti szférában, mind a politikában. Talán ez bizonyult a legnagyobb csalódásnak. Szemmel láthatóan nem az történik, hogy tanulunk egymástól, hogy minden élethelyzetben a lehető legjobban tudjunk reagálni az immár teljessé vált eszköztárunkra építve. Sokkal inkább azt látjuk, hogy keverednek a szerepek és nő a káosz. A közéletben épp úgy, mint a legszimplább párkapcsolati viták során. Igazán kár érte.
