téveszmék

téveszmék

"Orbán Viktor a hatalom megszállottja"

2023. június 10. - G. Nagy László

orban-viktor-konyv-stefano-bottoni-a-hatalom-megszallottja.jpg

 

"Ez a könyv Magyarország utolsó négy évtizedét mutatja be Orbán Viktor életrajzán keresztül, aki mindenki másnál mélyebb nyomot hagyott a jelenkori magyar történelemre (sic!). 1989 óta Magyarország egyedi pályát futott be Közép-Európában: egy tökéletlenül működő, de teljes értékű demokráciát cserélt le egy folyamatosan radikalizálódó, tekintélyelvű rendszerre." - Ezt olvashatjuk a Libri ajánlójában, melyet Stefano Bottoni, az olasz-magyar történész pár napja megjelent kötetéhez fűznek. Pontosan ugyanezt az attitűdöt látjuk a Partizán adásában, melyben a szerző igyekszik népszerűsíteni művét. Miközben abszolút kormányellenes álláspontot képvisel, Orbán jelentőségét és tehetségét nem tagadja; a vele szemben megfogalmazott kritikája ugyanakkor megmarad a frázisok szintjén - egyetlen konkrétumot sem hallunk a másfél órás beszélgetés során. De frankón semmit.

 

a_hatalom.jpg

 

"Ne vitassuk el Orbán Viktortól, hogy ő egy kivételesen tehetséges politikus, mert akkor nem fogjuk megérteni, hogy miért volt olyan sikeres. (...) Van a karizma, van a varázs. Ő egy varázsló. Egy óriási varázsló, azt gondolom. A 20. században Horthy minden volt, de varázsló nem; Szálasi nem; Kádár sem varázsló, Rákosi sem varázsló, tehát ilyen szuggesztív erejű politikust nem nagyon találunk, aki ráadásul hosszú ideig sikeres tud lenni. Tehát ezt ne vitassuk el tőle!" - Stefano Bottoni korrektül látja, ám tegyük hozzá: az elmúlt harminc évben egyetlen komolyan vehető Orbán-kritikus sem tagadta a miniszterelnök politikai tehetségét, karizmáját. Valójában ez egy egész jó lakmuszpapír: aki Orbán Viktort ostobának, vagy tehetségtelennek mondja, azt az embert már olyan szinten vakítja el a gyűlölet, hogy további gondolatait nem is igen érdemes komolyan venni. Egyetlen józan kormánypárti sem fogja azt állítani, hogy Nagy Ervin csapnivaló színész; Bródy János gyengécske dalszövegíró; avagy Tóth Krisztina gagyi költő volna, csak azért, mert ellenzékiek. A tehetséget mindig érdemes meglátni és elismerni.

 

A szerző Gyurcsány karakterét is viszonylag reálisan látja: "Gyurcsány Ferenc és az akkori Szocialista Pártnak a történelmi felelőssége az, hogy olyan pillanatban kormányozhatták Magyarországot, amikor szinte határtalan lehetőségek voltak. Béke volt, gazdasági fellendülés, NATO-tagság, uniós csatlakozás 2004-ben. Tehát óriási történelmi pillanatban kormányoztak, és ezt sikerült olyan mértékben elherdálni - és ezt nem az előítélet mondatja velem, hanem nagyon komoly nemzetközi összehasonlítások -, hogyha megnézzük, hogy mit sikerült akkor Szlovákiának, Lengyelországnak, Csehországnak, Szlovéniának, vagy Romániának, amely sokkal, de sokkal hátrébb indult Magyarországhoz képest, akkor nagyon lesújtó a kép." A 2006 őszi ámokfutásról és rendőrterrorról ugyan nem esik szó az interjúban, ám ezzel együtt is jól érzékeli a szerző: Orbán sikerének kulcsfontosságú eleme Gyurcsány brutális elutasítottsága. Immáron 17 esztendeje valljuk több millióan: Fletónál bármi jobb; az elmúlt több mint 3 ciklus összes kormányzati hibája eltörpül Gyurcsányék katasztrofális országvezetése mellett.

 

Stefano Bottoni dicséretet érdemel abban a tekintetben is, hogy tisztán látja a rendszerváltás utáni időszak médiavilágát: "Ne felejtsük el, hogy a kilencvenes évek elején egy televízió volt Magyarországon, a királyi televízió. És egy rádió volt, a Kossuth Rádió. Alig van más média, mint az állami média, tehát annak az ellenőrzése nagyon fontos. Gondoljunk a 90-es MÚOSZ-ra, vagy az újságíró társadalomra - a Kádár-korszakból érkeztek. Mi lett volna közelebb hozzájuk?" A szerző tisztességesen elismeri, hogy a kereszténydemokrata-polgári oldal elképesztő ellenszélben találta magát akkoriban. Jól látja azt is, hogy a Fidesz 1993-ig a sajtó kedvence volt, ám egyik napról a másikra kegyvesztettek lettek. Amiben ferdít, az csupán a háttérsztori. Ő maga a székház-ügyet hozza fel, mintha ennek bármi köze lett volna a hirtelen kiátkozáshoz. (Mintha az MSZP és az SZDSZ számtalan pénzügyi botránya csak egy hangyányit is tompított volna bármikor a Kádár-emlőkön nevelkedett újságírók feltétlen rajongásán és hűségén.) Pontosan tudjuk: Orbán abban a pillanatban vált diktátorrá, s az egész Fidesz fekete seggűvé, amikor beintettek az SZDSZ-nek és megtagadták Fodor Gábor választmányi elnökké tételét. Bottoni tisztában van a szabad demokraták korabeli médiabefolyásával; tudnia kell, hogy a kilövési parancsot is ők adták ki, s azt is, hogy miért.

 

Mindezek után lássuk, miféle kritikák merülnek fel Orbán Viktorral és kormányzásával kapcsolatban!

  • NINCS DEMOKRÁCIA - "Az Orbán-rendszer választásokon nem leváltható." Ez nem csupán a Partizán-videó címe, de a beszélgetés során is többször előkerül e fő állítás, mintha szándékosan próbálnák a néző fejébe verni az üzenetet. Mintha valamiféle forradalmat, puccsot, erőszakos felkelést, avagy külső intervenciót készítenének elő. Stefano Bottoni csupán frázisokban beszél, a szokásos ellenzéki semmitmondást erőltetve: a Fidesz folyamatosan úgy változtatja a választási játékszabályokat, hogy leválthatatlan legyen... Nyilván nem megy bele konkrétumokba, hiszen hamar kiderülne: nincs az a választási rendszer, amelyben a nemzeti oldal az elmúlt négy választás bármelyikét elbukta volna.
  • FASIZMUS - "Ez egy szélsőjobboldali ideológiájú párt, ezt - gondolom - ki lehet jelenteni." Itt azért komolyan felkaptam a fejem. Egy nyolc általánost végzett, agymosott kommunistától még elmenne ez az ökörség, de egy történésztől??? Tényleg a Fideszéhez hasonló attitűd jellemezte volna a szélsőjobbos pártokat a történelem során? Vagy egyszerűen már ott tartunk, hogy a nemzeti érdek képviselete önmagában is kiérdemli a náci, vagy a fasiszta bélyeget? Nem tudjuk meg, mert Bottoni nem fejti ki. Ő beéri azzal, hogy simán kinyilatkoztat.
  • ELFORDULÁS A NYUGATTÓL - Ugyancsak klasszikus kritikai elem. Stefano Bottoni a másfél óra során egyetlen mondatot sem szán arra a szemmel látható változásra, ami Nyugat-Európát és az Egyesült Államokat jellemzi az elmúlt 10-15 esztendőben. Mintha Orbán ugyanazt a világot kritizálná, amelyhez a kilencvenes években - és pláne előtte! - oly nagyon csatlakozni vágytunk. Történészként különösen megengedhetetlen, hogy meg sem említi a nyugati mainstream politika szélsőséges balra tolódását; elfordulását mindazon liberális értékektől, melyek naggyá tették. Igaz ugyan, hogy Orbán is változik, de a liberális és a nemzeti konzervatív vonal közt messze nincs akkora szakadék, mint a liberalizmus és a woke-progresszív őrület között.
  • GYŰLÖLETKELTÉS - "Ami nagyon érdekes, hogy mi történik, ha például visszajön az uszító politika, amit felülről irányítanak, hogy ezt utálni kell. Mostantól ezt az embert, ezt a csoportot utálni, gyűlölni kell, ki kell csinálni." - A szerző elmondja: aggódva figyeli e jelenséget, ám arról mélyen hallgat, hogy a kormányoldal részéről szó sincs agresszióról, csupán önvédelemről. Ha megnézzük, hogy az orbáni kommunikáció célkeresztjében kik szerepeltek az elmúlt évek során - illegális bevándorlók, Soros György, Brüsszel bürokratái, Zelenszkij -, talán érdemes volna két szót arra is vesztegetni, hogy az érintettek rászolgáltak-e a negatív megítélésre. Abban igaza van Bottoninak, hogy a közös ellenségkép erős és hatékony eszköze a politikai marketingnek, a szavazóbázis egyben tartásának és mozgósításának. De azért ne tegyünk már úgy, mintha Rogán Tóniék véletlenszerűen kiválasztottak volna néhány járókelőt az Andrássy úton, hogy holnaptól ők lesznek azok, akiket gyűlölni kell... Arról nem is beszélve, hogy Orbán a nyugati médiában pont az a patás ördög, mint nálunk Soros, azzal a különbséggel, hogy előbbi a legkevésbé sem avatkozik bele más országok belügyeibe.
  • CENZÚRA - A szerző azon kesereg, hogy nehéz volt kiadót találnia, és a nyomda sem kívánta a nevét adni a műhöz. Mintha valami fasiszta diktatúrában élnénk, ahol elviszik azt, aki csúnyákat mond a miniszterelnökre. Mintha az elmúlt harminc évben nem jelent volna meg több tucatnyi Orbán-kritikus kötet. Mintha az üzleti érdekből felvállalt öncenzúra egyet jelentene a központi tiltással... Esküszöm: húsz perc alatt hoztam volna három kiadót, amelyek hezitálás nélkül kiadták volna Bottoni könyvét, ha elégséges bizniszt látnak benne.
  • TÚLZÓ RENDPÁRTISÁG - "Nagyon érdekes, hogy ez az ember, aki hatvan éve született 1963-ban, a Kádár-korszak nem túl jó pillanataiban szocializálódott a hetvenes évek végén és főleg a nyolcvanas években, és aki - azért azt gondolom - ellenzékiként vonult be a nyolcvanas évek második felében a magyar politikába, a magyar történelembe, visszahozta nekünk a Kádár-korszaknak azt a feelingjét, hogy itt rend, fegyelem, nem ugrálunk, ugye nix ugri-bugri..." Talán az egyik legaljasabb csúsztatás az egész riport során. Emlékszünk: Orbán ezt a gyermeteg fordulatot kivétel nélkül mindig a kormány döntései kapcsán használja. Néha úgy fogalmaz: stratégiai nyugalom. Soha nincs arról szó, hogy az istenadta népet kívánná fegyelmezni, mint Kádár gumibotos rendőrsége tette. Borzasztó méltatlan ez a fajta látszatkeltés, már csak azért is, mert az ellenzék 13 éve dolgozik azon, hogy valamiféle rendőri túlkapást kiprovokáljon - totál eredménytelenül. (Óriási a szakadék Orbán és Gyurcsány közt, és ez meg is marad mindaddig, amíg a viperák és a gumilövedékek nem kerülnek elő.)
  • ANYAGI HASZONSZERZÉS - "Ahol megjelennek, azonnal meg kell venni 500 hektár földet, sose lehet tudni... Az jól jön, ráadásul területalapú támogatást is adnak rá, tehát két légy egy csapással, csomó pénz, illetve helynek a fizikai birtoklása." Bevallom, halvány fogalmam sincs, mi a baj ezzel. Niedermüller Pétert vagy Jámbor Andrást mi tartja vissza ettől?

 

Napestig sorolhatnánk mindazon jelenségeket, amelyeket Stefano Bottoni rendszerkritikaként felhoz, miközben legfeljebb annyi a gond velük, hogy személyes ízlésével nem találkoznak, semmi egyéb. Ő maga is elismeri, hogy Magyarországon nincs diktatúra, épp ezért furák és érthetetlenek az effajta mondatai: "Csak később derült ki számomra is, meg sokak számára is, hogy mivel jár ez a megengedés. Hogy mennyi teret engedtünk ennek a hatalomnak, amivel aztán szisztematikusan vissza is élt." Oké, de hogyan? Új alkotmány született, ez többször is előkerül az interjú során. És??? Ez mitől visszaélés? "Most, hogy már nincs vesztenivaló, mert ide jutottunk, ahová jutottunk..." Hová jutottunk? Mi ez a beteg, világvége hangulat, amit a balos médiahőbörgőkön kívül nemigen tapasztalok sehol az országban? "2018 tavaszán a választási kampányban a Fidesz olyan eszközöket vet be, amiket addig nem vetett be és azóta sem kellett; olyan brutális kampányt folytat, ami számomra teljesen sokkoló volt." Ismét egy üres pufogás - a nézőnek halvány fogalma sincs, miről van szó, csak annyi marad meg benne, hogy csúnya, rossz Orbán. Pedig ha visszaemlékszünk: az EU és a brüsszeli kottából játszó hazai ellenzék végtelenül felelőtlen bevándorláspolitikája simán megnyerte a választást a Fidesznek; aligha volt szükség "brutális" és "sokkoló" kampányra. "A 20. század során sajnos rengeteg olyan példát láttunk, amikor diktatúrákba fektettek be, és mindenki jól járt, kivéve azok, akik ott élnek." Bottoni csupán pár apróságot hagy megválaszolatlanul. Hogy lettünk mégiscsak diktatúra, holott 95 perc beszélgetés során ennek egyetlen eleme sem került terítékre? Miért nem járnak jól az ott élők? Miért kéne egy autógyárnak máshová települnie, csak mert egy olasz származású történész nem szimpatizál Orbánnal???

 

Stefano Bottoni az interjú során többször is leszögezi: ő maga nem politológus. Nem is jogász. Hogy történésznek milyen, az nem derül ki, mert könyvének számos elemét korábbi Orbán-kötetekből ollózza, fikciókra és személyes benyomásokra építi. "Én átveszek állításokat, amelyeknek megalapozottságot adok." - fogalmaz sokatmondóan. Nem szeretnék bántó lenni vele szemben, mert alapvetően szimpatikus srác, továbbá hitem szerint igyekszik is megmaradni kiegyensúlyozottnak és tisztességesnek. Ám egy biztos: a másfél órás Partizán-interjú meghallgatása után egy centivel sem kerültem közelebb annak megértéséhez, mitől ez a végtelen ellenszenve Orbán Viktor iránt. Talán mégiscsak el kéne olvasnom a teljes kötetet.

"A kapitalizmus konzerválja a szegénységet"

gyermekmunka.jpg

 

Még ma is irgalmatlanul sokan vannak, akik azt állítják: a kapitalizmus megbukott, nem váltotta be a hozzá fűződő reményeket, nem hozta el a jólétet a széles néptömegek számára. Most hagyjuk azt, hogy az óbégatóknak sincs jobb tervük a piacgazdaságnál, egyszerűen csak koncentráljunk arra, igaz-e önmagában e kritika. A magamfajták mindig azt mondják: bár a kapitalizmus nem a vagyoni egyenlőség felé tereli az emberiséget, mi több, a különbségeket többnyire növeli is, még sincs ezzel semmi baj, hiszen a gazdagság lecsorog, a szabad piac még a legalsóbb rétegeket is felemeli. Az antikapitalisták mindezt rezzenéstelen arccal tagadják, szerintük semmi sem csorog le; a szegények még szegényebbek lesznek, vagy legjobb esetben is konzerválódik nyomoruk.

 

Kezdjük a dolog elméleti hátterével, a közgazdaságtan legalapvetőbb törvényeivel! Először is rögzítsük, hogy profit létezik, hiszen ennek hiányában a tulajdonosok rövid időn belül megszüntetnék vállalkozásukat. A Megmunkáló Kft. alapanyagokat vásárol, melyekből az üzemében új terméket állít elő, s ezt az árupiacon haszonnal értékesíti. Másodszor: a gyártás során keletkező többletérték részben a tulajdonos zsebében landol eredménytartalékként, avagy osztalékként; részben az alkalmazottakéban munkabér formájában. Egyedül azon lehet vitatkozni, hogy e felosztás mikor tekinthető méltányosnak. Jól érezzük: a KIZSÁKMÁNYOLÁS fogalma közgazdaságtani tekintetben értelmezhetetlen. E kommunista kifejezés csakis akkor veszítené el hasraütésszerűen szubjektív jellegét, ha képesek volnánk meghatározni valamiféle egzakt profitrátát, amelyet az adott szakterületen korrektnek gondolunk. Ezzel számos probléma akad: egyrészt nincs általánosan elfogadott módszertana, különösen ami az újabb és még újabb iparágakat illeti, másfelől egyetlen alkalmazott sem vállalná, hogy rossz időkben vékonyabb borítékkal térjen haza, csak hogy a tulajdonos - hivatalosan rögzített - profitigénye kielégüljön.

 

Van tehát profitunk, melyet valamiféle szisztéma szerint fel kell osztanunk a tulajdonos és az alkalmazottak között. Legyen az első modellünk főszereplője Könyörtelen Karcsi, aki élvezettel nézi, ahogy görnyedt melósai napi 16 órán át éhbérért robotolnak, miközben ő maga nagy címletű bankjegyekkel tapétázza ki a nappaliját. (Ő a tipikus kapitalista a marxi ideológia szerint.) Legyen a másik véglet Altruista Aladár akinek cégtulajdonosként a legfontosabb szempontja az, hogy alkalmazottai jólétben éljenek; magas fizetéssel, sok szabadidővel, számos vállalati juttatással bírjanak. Az sem zavarja, ha ezen törekvése a társaság teljes nyereségét felemészti. Majd helyezzük el e kettő közé Gazdálkodó Gézát, aki az optimális működést célozza; igyekszik versenyképes bért és elfogadható munkakörülményeket biztosítani, de csakis saját, önző érdekét, a profitmaximalizálást szem előtt tartva. Jöjjön a költői kérdés: e három közül melyik férfiú számíthat hosszú távon a legmagasabb nyereségre? Nyilvánvalóan a legutóbbi; hiszen egyedül ő képviseli az evolúciósan stabil stratégiát. Mondhatnánk persze, hogy a kapitalizmus hajnalán a tőkések többsége sokkal inkább Könyörtelen Karcsira hasonlított. Talán még némi igazság is volna benne. Viszont a profitfelhalmozás olyan tőkét teremtett, amely lehetővé tette a kapacitásbővítést és a technológia folyamatos fejlesztését. Ennek pedig kétféle hatása lehet: vagy az előállított tömegtermékek ára kezd zuhanni drámaian, vagy a nyereség nő, amelynek egy része a munkabérek hizlalására fordítható. Akárhogy is: mindkét következmény a munkavállalók jólétét növeli. (Nyilván létezik olyan agyhalott marxista, aki nem hisz a közgazdaságtan alaptörvényeinek, s akár egy életen át mantrázza magának, s akár másoknak is, hogy a gonosz tőkés mindent megtart magának, s csak morzsákat enged át a dolgozóinak. De mi azért világosan látjuk, hogy ez már az elmélet szintjén sem működik. Ha Altruista Aladár gyorsan tönkre is megy, elég, ha egyetlen Gazdálkodó Géza megjelenik a színen, és hamar elszipkázza a legjobb munkavállalókat Könyörtelen Karcsitól.) Ha e ponton eltekintünk az externáliáktól és az állam szerepétől, úgy muszáj arra a következtetésre jutnunk, hogy nincs olyan erő, amely megállíthatná a dolgozók jólétének folyamatos növekedését.

blog_gdp_uj.png

A teoretikus fejtegetés után nézzük meg, mit szól mindehhez a valóság! Már a puszta GDP adatokat tekintve is azt látjuk, hogy a kapitalizmus kizsákmányoltjai - életszínvonal tekintetében - brutális mértékben törnek felfelé. Egy átlagos amerikai, kanadai, vagy japán (de ugyanez igaz Nyugat-Európa népeire is) ma kétszer olyan jól él, mint az apja élt harminc évvel ezelőtt, arról már nem is beszélve, ami nagyapja világát jellemezte hatvan esztendeje. Sok helyütt a négynapos munkahét bevezetése a terv, s lássuk be: az egyén megélhetését tekintve ez aligha jelenthet problémát. Az emberiség az írott történelem nagy részében hülyére dolgozta magát, csak hogy a betevőjét megkeresse. A többségnek esélye sem volt a gyarapodásra, a vagyonfelhalmozásra, vagy bármiféle luxusra. Manapság Chicagóban, Torontóban, vagy épp Tokióban 12 percnyi munka élég ahhoz, hogy az átlagos munkavállaló megkeressen egy Big Mac-re valót. Fél óra robottal simán elérhető a napi kalóriaszükséglet fedezése - minden további perc, amit a munkahelyén tölt az ember, potenciális lehetőség a gyarapodásra, vagy épp a pillanatnyi jólét fokozására. Az Eurostat 2020-as adatsora is azt mutatja, hogy az öreg kontinens polgárai sem költenek többet élelmiszerre a jövedelmük 14,8%-ánál. (A világjárvány előtt mindössze 13% volt ez az átlagérték.) Magyarországon 18,7%, Romániában 26,4%, a nyugati végeken pedig közel egy számjegyű az élelemre fordított bevétel százalékaránya. Világos, hogy beszélni kell a rezsiköltségekről is, de azért látni kell: a prekapitalista társadalom polgára nem is élvezhette az elektromosság, a központi fűtés, az internet, vagy épp a kábeltévé előnyeit. A luxuscikkek és kényelmi szolgáltatások tárháza is egyre bővül, ráadásul egyre elérhetőbbé is válik - ugyanaz a telefon, amiért egy éve még félmilliót kellett fizetnünk, ma már a töredékéből megvásárolható. Bevallom: halvány fogalmam sincs, hogy a marxisták miből következtetnek arra, hogy a gazdagság nem csorog lefelé. Minden kimutatás és felmérés azt mutatja, hogy a kapitalista társadalmak szegényei is egyre jobb életmódot tudhatnak magukénak.

 

Ha létezik bármi, ami megakadályozza egy kapitalista társadalom - azon belül a bérből és fizetésből élők - folyamatos gazdagodását, felemelkedését, polgárosodását, az bizonyosan nem a piaci mechanizmussal áll összefüggésben. A gazdaságot fékező adópolitika; a vállalkozókedvet letörő, túlburjánzó bürokrácia; a mértéktelen újraelosztás; a bevándorláspolitika; vagy épp a háborúk mind-mind az egyes államokhoz köthetők, s ez még akkor is igaz, ha bizonyos bábkormányokat dróton rángatnak a globalista nagyvállalatok lobbistái. Ez már jócskán túl van a tiszta piaci működés határain.

 

Sajnálatos módon a történelem nem az a társadalomkísérlet, amely laboratóriumi körülmények közt megismételhető volna. Sosem láttunk még vegytiszta kapitalizmust és vegytiszta kommunizmust sem. Az a tény, hogy világban fellelhető struktúrák mind kevertek, tehetővé teszi a közgazdászok és egyéb értelmiségi okostojások számára, hogy bármilyen jelenséget a saját szájízük szerint magyarázzanak; sok esetben a szabad piac számlájára írva olyan válságokat, melyekhez valójában semmi köze. Egy biztos: világosan látszik, hogy a gazdagságot a kapitalizmus teremti meg, a szocialista intézkedések sokkal inkább a féket jelentik, s legfeljebb átcsoportosítani képesek a megtermelt javakat. Szóval ami engem illet, én nagyon óvatosan bánnék minden antikapitalista elképzeléssel.

"Csak a zene van..."

carson.jpg

 

Elmaradt a tegnap estére meghirdetett brüsszeli Carson Coma koncert. A fellépésnek otthont nem adó Liszt Ferenc Intézet egy hete mondta vissza az eseményt, a zenekarral annyit közölve, hogy más programot szerveznek a kérdéses időpontra. A Telex újságírója felhívta a brüsszeli magyar nagykövetséget, s megkérdezte: mi ez a másik program. Azt a választ kapta, hogy nem tudnak semmi ilyesmiről... Később egy másik ügyintéző annyit mondott: belső, nem nyilvános programot tartanak a helyszínen. Tegnap már technikai okokra hivatkoztak, legalábbis az Intézet bejáratához ilyen tartalmú feliratot helyeztek. A Telexnek igaza van: elég zavaros a sztori.

 

Kezdjük pár lényeges tudnivalóval!

  • A Carson Coma piszok jó zenekar. Fesztiválkoncertjeik olyan színvonalúak, mintha az egykori LGT-t hallgatnánk a Tabánban. Szemtelenül fiatalok, mégis mindenki virtuóz módon bánik a hangszerével, ráadásul élvezhető slágerzenét tolnak.
  • Legutóbbi sikerszámuk, a Feldobom a követ című is kifejezetten ütős nóta. A videóklipje két hete jelent meg, jelenleg 324 ezer megtekintésnél jár. Minden komment agyondicséri, joggal.
  • A szóban forgó sláger finoman, de egyértelműen politizál, kormánypártisággal aligha vádolható módon.
  • Az együttes május 19-én Kecskeméten koncertezett, ahol Fekete Giorgio - az énekes frontember - két szám között a következőket mondta: „Pont itt, Kecskeméten, a mai nap egy átszerkesztett trikolor zászló miatt, két héttel az érettségije előtt kibasztak a kollégiumából egy srácot egy photoshopos mémért. Milyen kibaszott ország ez?” Illetve a diáktüntetések kapcsán: „Ma délután, iszonyat nagy késésben a zenekari találkozóról a Kossuth téren elsétáltam rengeteg olyan fiatal mellett, akik azért tüntettek, hogy könnygáz helyett értelmezhető oktatást kapjanak.” 
  • Nem az elmúlt két héten derült ki, hogy a Carson Coma csapata az ultraliberális vonalon mozog. Mióta a Pók című számuk napvilágot látott, fellépéseikre a közönség egy része szivárványos zászlókkal érkezik.

 

"Innentől kezdve mindenki döntse el maga, hogy a kormány (...) ismét retorziót alkalmazott a magyar kulturális térben, vagy annyira hozzá nem értő emberek dolgoznak a Liszt Ferenc Intézetben, akik nem tudnak összehangolni egy belsős programot egy hónapokkal korábban meghirdetett koncerttel." - írja a Telex, s aligha lehet vitatkozni e méltatlankodással. A magam részéről azt gondolom, mindegy is, mi az ok. A Liszt Ferenc Intézet fenntartója a Csák János vezette Kulturális és Innovációs Minisztérium, ami azt jelenti, hogy ilyen szintű bénázás nem fér bele. Még ha nagyon naivan azt is gondolnánk, hogy mindössze rossz szervezésről van szó, a látszat semmiképpen sem ez lesz. Márpedig tisztességesnek látszani majdhogynem olyan lényeges - a politikában talán még lényegesebb is -, mint annak lenni.

 

carson_coma.png

 

Ahogy a Telex sem tudja, nyilván jómagam sem sejthetem, mi áll valójában a döntés hátterében. De játsszunk el a gondolattal, hogy politikai retorzióról van szó, a kormányoldal valamely túlbuzgó döntéshozója az együttes attitűdje miatt fújta le a bulit. Ennek mégis mi értelme? Ha létezik olyan szegmense a magyar társadalomnak, amelyet a kormányoldalnak érdemes volna maga mellé állítania, amely felé muszáj lenne a Fidesz legjobb, legliberálisabb oldalát mutatni, az pont a fiatalság; azon belül is a külföldön szerencsét próbálók népes tábora. És ráadásul épp Brüsszelben... miért van szükség arra, hogy a diktatúra - egyébként totál alaptalan - képét fessük??

 

A fene se tudja, mi van a háttérben, ám egy biztos: eleddig nem ez jellemezte a kormányoldalt. „Mindig is harcoltam az Aczél György-i gondolat ellen, hogy az államnak ítélnie kell a kvalitások felett, ugyanakkor az állam által felkért, hozzáértő szakembereknek igenis meg kell mondania, hogy milyen nívó fölött érdemes valaki köztámogatásra” – ezek Hoppál Péter (még kultúráért felelős államtitkárként mondott) szavai, aki hozzátette: az értékalapú nemzeti kultúrpolitikába beletartozik az is, hogy például Bródy János is részesülhessen támogatásból, függetlenül nyilvánvaló ellenzéki pozíciójától. Ami biztos: a Carson Coma esetében fel sem merül, hogy igénytelen produkcióval rukkolnának elő. Szélsőséges uszítóknak sem nevezhetjük őket - üzeneteiket művészien és civilizáltan tálalják. Piszok csalódott volnék, ha a Fidesz kultúrharcos attitűdje - bármikor is - ilyen kicsinyes üzemmódra váltana.

 

Ami engem illet: Negyedikén biztosan ott leszek Pilisborosjenőn. (Mondanám, hogy az elmaradt brüsszeli koncert miatt, de nem. Hetek óta megvan már a jegyünk...)

"A liberalizmus egy ideológia, a kapitalizmus ugyancsak"

freedom2.jpg

 

Sokan úgy beszélnek a liberalizmusról, mintha valami összetett eszmerendszer, valami elvont, megvalósíthatatlan utópia, vagy épp disztópia volna. Sokan úgy beszélnek a kapitalizmusról, mintha valami kőbe vésett szabályok szerint működő, igazságtalan és gyűlöletes világ lenne. Ezek az elképzelések hihetetlenül messze állanak a valóságtól. Igazából egyik sem más, mint egy üres, fehér lap, melyen csak annyi áll: szabadság. Ezen túlmenően mindenki azt ír rá, amit csak szeretne.

 

Ha egy társadalom a klasszikus liberalizmus elvei szerint működik, az mindössze annyit jelent, hogy fizikailag nem bántjuk egymást, és nem is büntetünk senkit semmiért, egészen addig, amíg fizikai agressziót nem kezdeményez. Valaki árulja már el nekem, hogy az a világ, amelyben ez az egy fő szabály érvényesül, mitől tűnik olyan rémesnek? Hiszen valójában ez a fajta szelídség az alapja minden létező civilizációnak. És nem vitás, hogy ez a liberális minimum ezerféleképpen feltölthető. Létrehozhatjuk a demokrácia számos formáját, csak épp a diktatórikus berendezkedéseket lehetetleníti el egy liberális szellemű alkotmány. Építhetünk kisebb, vagy nagyobb államot, ízlés szerint. A saját fejében, illetve kimondott, leírt szavaiban itt mindenki olyan ideológiát és vallást képviselhet, amilyet csak szeretne - elég, ha a tettei nélkülözik az erőszak minden formáját. Egy dolog viszont bizonyosan nem fér bele a liberális társadalom eszményképébe, mégpedig az, hogy a központi hatalom - önkormányzat, állam, államszövetség - bármiféle ideológiát képviseljen, propagáljon, erőltessen, elvárjon a társadalomtól. Nem tilthatja sem a náci, sem a kommunista, sem a katolikus, sem az iszlám jelképeket, könyveket, tanokat. Épp ezért a liberális társadalom egyik legfőbb lakmuszpapírja az, hogy működik-e a gondolat- és véleményszabadság.

 

Ha egy társadalom a kapitalizmus alapelvét tartja szem előtt, úgy nem tesz egyebet, mint hogy tiszteletben tartja a magántulajdont. Pont. Ezen túlmenően nem létezik semmiféle kőbevésett szabály. Ez tényleg annyira gyűlöletes volna? A termelés és a kereskedelem szabadsága megvalósítható a legkülönbözőbb technológiai szinteken; a legkülönbözőbb fizetőeszközökkel; a legkülönbözőbb társasági formákkal. Bárki lehet kapzsi s bárki lehet adakozó is; a profitorientált vállalkozások mellett akár ezernyi anarchista kávézó, jótékonysági egylet, nonprofit alapítvány is kinőhet a földből, nincs ami gátat szabhatna mindennek. Nyújthatunk fizetős, vagy épp ingyenes szolgáltatásokat. Bármely cég működhet merev hierarchiával, avagy lapos, demokratikus struktúrában. Tisztán emlékszem: a főiskolai előadásokon - közvetlenül a rendszerváltás után - gyakran szó esett a Munkavállalói Részvénytulajdonlási Programról, mint az állami üzemeket érintő privatizáció lehetséges formájáról - kár, hogy nem vált valódi divattá. A szélsőbalos rendező, Michael Moore a Kapitalizmus: Szeretem című filmjében bemutatásra kerül egy ipari robotokat gyártó cég, illetve egy kenyérüzem; mindkettőben a dolgozók a tulajdonosok is egyben, akik részt vesznek a társaság - demokratikusan megszülető - döntéseiben. Bevallom: imádom az ilyen pozitív példákat, csupán azon akadok ki, amikor a rendező új narrálja ezeket, mintha a kapitalizmuson túli világba csöppentünk volna. Szó sincs erről: ha akarunk, építhetünk ilyen világot a piacgazdaság szabad keretein belül is - illetve csakis itt, sehol máshol.

 

Azt kell észrevenni, hogy a SZABADSÁG, az ÉLET, és a VAGYON egymást feltételezik, külön-külön nem is létezhetnének. John Locke (a 17. században élt angol filozófus) e hármat - összefoglaló néven - TULAJDON-nak hívja. Ami miatt az emberek államokká egyesülnek, az nem más, mint a tulajdon megvédése. Az államban az ember feladja azon hatalmát, hogy önmaga és mások védelmében mindent megtehet, amit jónak lát, s ezt a hatalmát a törvényekre bízza, mint ahogy egyúttal a büntető hatalmáról is lemond. A törvényhozó hatalom mindazonáltal nem a tagoktól különböző erkölcsi entitás, és nem is áll abszolút és önkényes módon az egyének felett. A törvényhozónak a békét, a biztonságot és a közjót kell a szeme előtt tartania. A modern polgári államban így valójában minden a tulajdonról és az emberi szabadságjogokról szól. Locke szerint a természetes erkölcsi törvények - melyek az élet, a szabadság és a vagyon védelmére szólítanak -, nem metafizikailag fejtik ki hatásukat és nem ezen erő alapján egyetemesen érvényesek, hanem az emberi elme autonóm - de korántsem önkényes - konstrukciós tevékenysége révén. (Materialista lévén nem is mondhatna mást.) A jót és a rosszat gyönyör- és fájdalomérzetként határozza meg. Minden ember természet adta módon a boldogságra törekszik, s igyekszik kerülni a fájdalmat. Mindezekből fakadóan az erkölcsi jó és rossz általános és szükségszerű szabályai beláthatók, belátandók, matematikailag bizonyítható tudományt képeznek. A magam részéről mélységesen egyetértek e logikus és egyszerű természetjogi gondolatmenettel.

  

E ponton arra kérlek, kedves Olvasó, nézz a saját lelkedbe, s valld meg legalább önmagadnak, miként viszonyulsz a szabadsághoz! Ha idegenkedsz tőle; ha jobban vonzódsz a minden lélegzetvételt szigorúan szabályozó előírásrendszerekhez; esetleg a tekintélyelvű, ellentmondást nem ismerő vezetőkhöz, úgy nem sok további megbeszélnivalónk marad - magát az emberhez méltó létezést utasítod el. Ha azonban nem ez a helyzet; ha a szabadság eszméjét önmagában tetszetősnek találod, csupán a liberalizmus és a kapitalizmus fogalmaktól viszolyogsz, úgy korántsem menthetetlen a helyzet. Talán mást értesz liberalizmuson, mint amit kellene. Talán az újmarxista - migránssimogató, gendermegszállott, minden normalitást tagadó - woke-progresszióval azonosítod. Talán a kapitalizmust is összekevered a gyarmatosítással, a rablással, vagy épp a kormányokat tévutakra terelő lobbistákkal. Tégy rendet a fejedben: ezeknek semmi közük a liberalizmushoz, illetve a kapitalizmushoz. Pont azok lényegét tagadják, pont azok központi magját, a szabadságot tiporják páros lábbal.

 

John Locke szerint nem is volna szükség államra, ha az emberek ismernék és betartanák a természetjog törvényeit. A legendás filozófus mindazonáltal úgy látta: az átlagpolgárnak sem ideje, sem affinitása arra, hogy az egyetemes etikát kutassa, megismerje, felfogja. (Szomorú igazság, hogy e téren semmi sem változott az elmúlt 300 esztendőben.) Pünkösdkor a Szentlélek eljövetelét ünnepeljük. Azt a felemelő pillanatot, amikor - a Biblia szerint - a legkülönbözőbb nyelveket beszélők is megértették ugyanazt a beszédet, ugyanazt az igét. Talán szentimentális a gondolat, de hiszek abban, hogy eljő a pillanat, amikor az egyetemes erkölcs terén is egy nyelvet beszélünk majd. Hogy ehhez kell-e a Szentlélek, a Fiú, vagy akár az Atya eljövetele, azt nem tudhatom. De minden kétséget kizáróan ez lesz a földi mennyország legelső napja.

"Nyugat-Európa élhetőbb, mint valaha"

brusselssss.jpg

 

Három héttel ezelőtt - életemben először - Belgiumban jártam. Brugge - kirándulásunk célállomása - egy valóságos kis ékszerdoboz, turisták ezreivel. Oostende tengerpartja ugyancsak hangulatos, érdemes volt ide is ellátogatni. A hazautazás előtt fél napot eltöltöttünk Brüsszelben is - a főváros már korántsem nyújtott ilyen élményt. Koszos, szemetes, húgyszagú. Nem túlzok, ha azt mondom: Nápoly ehhez képest egy rendezett, kulturált, tiszta hely. Végig az motoszkált a fejemben: lassan kezdem érteni, hogy miért hagyják maguk mögött oly sokan Nyugat-Európa egyre élhetetlenebb szegmenseit.

 

Ami a belga fővárost illeti, érdemes beleszagolni az igazán szemérmes nyugati sajtóorgánumok levegőjébe. A The Brussels Times a szemétszállítás és a hulladékgazdálkodás problémáit ecseteli, elismerve, hogy a hely élhetetlen. Azt a narratívát jeleníti meg, mintha szimpla szervezési-technológiai kérdésről lenne szó, elfeledkezve róla, hogy húsz esztendeje még egész másképp festett a város - igaz, jelentős részben mások is lakták. Ha Brüsszel gyenge pontjairól esik szó, a belga sajtó készséggel beszámol a jelentős légszennyezettségről is, esetleg a tömegközlekedés - és ezen belül a metró - néhol egészen siralmas állapotáról. De körülbelül ennyi. Mintha minden más tök oké lenne.

 

Arról már jóval kevesebb szó esik a helyi médiában, hogy a belga fővárosban egyre nagyobb méreteket ölt a bűnözés, a gettósodás és az iszlamizáció. A muzulmán lakosság aránya 2016-ban már elérte a 23%-ot, és az előrejelzések szerint az évszázad közepére a 37%-ot is meghaladja majd. Molenbeek negyedben mára gyakorlatilag csak bevándorlók élnek, s a dzsihadisták európai központjának tekintik. Brüsszelben 11 percenként történik erőszakos bűncselekmény, s ezeket jelentős részben migráns-hátterűek követik el.

 

A belga főváros példáját látva egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy Nyugat-Európa ma már közel sem annyira vonzó lakóhely, mint 20-25 évvel ezelőtt volt. Annál meglepőbb, hogy pár hete még a Telex is beszámolt róla: egyre több német állampolgár költözik hazánkba, elsősorban a Balaton környékére. Öt évvel ezelőtt 11.700-an voltak, akik a nyugdíjuk folyósítását Magyarországra kérték, ma már ez a szám: 14.700 fő. A kivándorlás egyik magyarázata természetesen gazdasági jellegű: nálunk jócskán alacsonyabbak az ingatlanárak, valamint a megélhetés költségei is szerényebbek. A másik ok politikai természetű: az átköltözők zöme megelégelte a német bevándorláspolitikát, s azt, amivé országuk vált néhány év leforgása alatt. Hollandiából is szép számmal érkeznek hozzánk; léteznek olyan települései az országnak amelyekben létszámarányukat figyelembe véve már nem sok kell ahhoz, hogy a holland is hivatalos nyelvvé váljon... Ők is jellemzően a muszlimok tömeges bevándorlásával, a marokkói maffia megjelenésével, a közbiztonság drasztikus romlásával magyarázzák döntésüket. Természetesen belga barátainkat is tárt karokkal várjuk.

 

Muszáj látni: amikor jómódú nyugat-európaiak költöznek Magyarországra, akik itt költik el kintről származó nyugdíjukat vagy egyéb bevételeiket, az olyan, mintha permanens turizmusról beszélnénk. Kevés dolog tesz ilyen jót a hazai gazdaságnak. Kifejezetten helyes törekvés az, hogy vonzó célországgá tesszük magunkat a civilizált otthonkeresők számára. Jómagam a pókerasztal mellett azt tanultam meg, hogy abszolút kifizetődő, ha mindig szembeúszunk az árral. Ha a többiek feszesek, én biztosan laza üzemmódba kapcsolok és lerabolom őket. Ha mindenki más őrült, úgy én leszek a legfegyelmezettebb játékos az egész teremben. Így megy ez az országok közötti versenyben is. Ha mindenhol magasak az adók, széles a szociális szolgáltatások palettája, viszont egyre romló a közbiztonság, dagad a kosz és a káosz, úgy legyünk mi Európa legrendezettebb, legtisztább, legbiztonságosabb országa, ahol alacsonyak az adók és egyetlen gazdasági bevándorló sem számíthat vastag segélyekre! Ez a törekvés nem csupán azért megvalósítandó, mert önmagában is ez a morális etalon, hanem azért is, mert ez az attitűd fogja leginkább szelektálni az ideérkezőket, az itt letelepedni szándékozókat - egyébiránt bőrszíntől és vallástól függetlenül.

 

Erns Roets, a Lődd le a búrt! című könyv dél-afrikai szerzője pár napja Budapestre látogatott, s a Magyar Nemzetnek adott interjú keretében hazájának jelen - igen siralmas - állapotáról mesélt. Beszámolt számos brutális kegyetlenséggel elkövetett mészárlásról, amelyet feketék követtek el a fehér kisebbség ellen. Az EU kapcsán így fogalmaz: "Dél-Afrikából meglepetten néztünk Európára, arra, hogy mennyire nyitottak az országok és vannak, akik csak úgy magukhoz veszik a bevándorlókat, fel sem ismerve azt, hogy egy napon a saját hazájukban kisebbséggé válnak." A magam részéről biztos vagyok abban, hogy az öreg kontinensre érkezők jelentős része jó szándékú, békés, a dél-afrikai feketéknél némiképp magasabb tudati szinten lévő szerencsevadász. De ettől még igazat adok Erns Roets álláspontjának: aligha kéne ekkora kockázatot vállalnunk.

 

Sokan - meglehetősen képmutató módon - arról papolnak, hogy a nyugati ember álmatlanul forgolódik éjszakánként, arra gondolván, micsoda fertelmes korrupció uralkodik Magyarországon. Erre persze minden józan ember legyint. Egyrészt azért mert van a Nyugat-Európa polgárainak más gondja is ezen kívül; másrészt azért, mert a legtöbben alig-alig tudnak többet hazánkról, mint amit Daniel Freund, Guy Verhofstadt, Vera Jourova, illetve más fizetett bajkeverők összehazudoznak rólunk. Viszont megtapasztalva a brüsszeli állapotokat - a szeméthegyeket, a lepukkant városrészeket, a megannyi bevándorlót -, tudva, hogy egyre többen költöznek Magyarországra egy nyugodtabb és biztonságosabb élet reményében, én már nem is legyintek akkorát. Ha a belga fővárosban laknék, bizonyára magam is elgondolkodnék azon, miért kéne még mindig felzárkóztatási pénzekkel tömni egy olyan országot, ahol már most is jobb az élet... Talán ezért nem látunk egy huncut vasat sem :)

"Basszák meg a gazdagok!"

 antikapitalista2.jpg

 

Én már tényleg csak egy kávét kérek! Csődbe ment, és a hónap végén bezár a világ első antikapitalista kávézója... Hol is játszódhatna ez a beteg sztori, ha nem az idióták paradicsomában, Kanadában.

 

A torontói The Anarchist azzal a filozófiával kezdte meg működését, hogy itt mindenki annyit fizet, amennyit tud, vagy amennyit akar. E piaci modell nyilvánvalóan egyetlen célt szolgált, mégpedig azt, hogy bebizonyítsa: lehet így is. Lehet alternatívája a kapitalizmusnak; igenis működhet egy kereskedelmi-vendéglátóipari egység becsületkaszás módon is. Hiszen hol máshol, mint a világ egyik leggazdagabb országában? Miért is ne történhetne meg, hogy ugyanazért az italért a jómódúak aránytalanul sokat fizessenek, míg a csórók akár ingyen is fogyaszthassák? Elvi szinten ez egy teljesen legitim felvetés, hiszen akár ez a fajta túlfizetés is lehet az önkéntes jótékonykodásnak egy módja, s ha ezt kellően sokan gyakorolják, úgy a kávézó pénzügyi egyensúlya is biztosított. Hát... nem ez történt. Az, hogy a hely szűk két héten belül bezár, azt jelzi, hogy a becsületkasszás modell elbukott. Meglepődünk? Aligha.

 

Azt kell látni, hogy valójában már az ötletgazda sem igen hitt ebben az antikapitalista utópiában. Ennek a legárulkodóbb jele az, hogy a becsületkassza csupán a filteres kávéra és a mosdóhasználatra vonatkozott, minden másnak - péksüteményeknek, teának, minőségi eszpresszónak - igencsak megkérte az árát. A sztori még így sem működött; a drága termékek sem voltak képesek ellensúlyozni a kieső bevételt. Persze százból kilencvenkilencen  - köztük számos baloldali álmodozóval - már a kezdet kezdetén megmondták volna, hogy ez lesz a vége. Hogy miért is? Egyszerűen azért, mert minden antikapitalista törekvés merő illúzió. E kávézó koncepciója arról árulkodik, hogy a tulajdonosnak halvány fogalma sincs a gazdagság természetéről, pszichológiájáról. Ha csupán a jótékonykodásra helyezzük a fókuszt: a tehetős embereknek alapvetően kétfajta típusát ismerjük. Léteznek a fukarok, akik mindent megtartanak maguknak; illetve léteznek a filantrópok, ők viszont szinte kizárólag célzott támogatásokat nyújtanak. Egyik sem jó alapanyag ahhoz, hogy egy kávézóba véletlenszerűen betérő potyázókkal szemben gyakoroljanak nagylelkűséget. Megközelíthetjük a kérdést a hétköznapi gazdálkodás oldaláról is. Muszáj tisztában lenni azzal, hogy tehetősek - különösen a többség, amely saját erejéből tollasodott meg - nagyon is odafigyelnek a költéseikre. Épp ez a magyarázat a jólétükre: egész egyszerűen tudatosan bánnak a pénzzel. Természetesen akadnak olyan rongyrázó pillanatok - csajozásnál, vagy épp egy potenciális üzleti partner elvarázsolását célozva -, amikor az ember úgy érzi: meg kell mutatnia, hogy semmi sem számít. Ám ezen pillanatoknak épp az a lényege, hogy a pazarló gesztus, a túlárazott éttermi számla kifizetése, a vastag borravaló nagyon is látható. Ezzel szemben annak, hogy egy vacak kávéért négyszeres-ötszörös árat fizessen bárki, aligha van bármiféle presztízsértéke.

 

gabriel.png

 

"Basszák meg a gazdagok. Bassza meg a rendőrség. Bassza meg az állam. Bassza meg a Kanadának nevezett gyarmati haláltábor.” - így kommentálja honlapján a gyors csődöt Gabriel Sims-Fewer, a tulajdonos. Az első szitkot értem. Csalódott a gazdagokban. Persze, felnőtt ember létére tudhatta volna, miként működnek a pénzemberek, de nézzük el neki ezt a gyermeki naivitást. A rendőrség és az állam felemlegetése nyilván nem a kávézó csődjével hozható összefüggésbe, sokkal inkább anarchikus attitűdjével, mely mindentől függetlenül jellemzi. E téren csak egy dolog nem világos, és e dilemma minden anarcho-kommunistát érint. Hogyan képzelheti bárki, hogy az állam leépítése baloldali fordulatot hozna? Épp e kávéház csődje igazolja a legszebben, mennyire működésképtelen elképzelés az önkéntes alapú kommunizmus. Ez a működési forma olyannyira idegen az ember természetétől, hogy megvalósítására - ahogyan a történelem is igazolja - kizárólag véres diktatúrával lehet kísérleteket tenni. Ha tehát valaki kommunista, annak muszáj szövetségest látnia az államban és rendőrségben, hiszen eszméi ezek nélkül sosem valósulhatnak meg. A legutolsó szitok pedig végképp érthetetlen. Kanadát gyarmati haláltábornak nevezni? Azt az országot, amely éllovasa mindenféle woke-progresszív őrületnek? Ha van hely a Földön, ahol minden adott volt ötletének megvalósításához - nagy fokú általános jólét, valamint hosszú esztendők óta tartó irgalmatlan balos agymosás - az éppen Kanada. Ha még itt is becsődölt, azért aligha az ország a felelős.

"A Partizán előtt nincsenek tabuk"

partizan_puzser.jpg

 

Sokszor megfogalmaztam már: kifejezetten bírom Gulyás Marcit. Két okból is. Egyrészt megkérdőjelezhetetlenül intelligens; akár kérdez, akár válaszol, szemmel láthatóan vág az esze. Másfelől van benne nyitottság. Radikális baloldali létére ő jelenti a hidat a két politikai tábor között; műsorában rendre vendégül lát kormánypárti figurákat, s attól sem retten vissza, ha neki kell besétálnia a jobbos oroszlánbarlangok valamelyikébe. E két erénye azonban néha kifejezetten egymás ellen dolgozik. A pénteken felvett, Puzsér Robival folytatott három és fél órás beszélgetése során mindvégig az volt az érzésem, hogy az intelligenciáját elsősorban a valódi válaszok megúszására használja. Ezt kivételesen profi módon űzi: egyszer sem játssza a hülyét. Minden esetben tudatosítja a nézőkben és a beszélgetőpartnerében, hogy tökéletesen tisztában van a kérdés lényegével, ezáltal azt a látszatot keltve, hogy még véletlenül sem szeretne megfutamodni, mellédumálni. S azután jönnek a hosszú-hosszú körmondatok, egyedül azzal a céllal, hogy elmagyarázza, miért is lehetetlen válaszolnia...

 

Az első nagy témakör természetesen a kapitalizmus-ellenesség. "Nézzük meg, hogy az a gazdasági-hatalmi rendszer, ami itt is van, Európában van, a déli országokban van, Amerikában van, a különböző kontinenseken van, alkalmas-e arra, hogy emberek széles tömegeinek a lakhatását, a jólétét, a tisztes megélhetését biztosítsa, vagy sem. És ha ez az alapvető kérdés, úgy azt kell látnunk, hogy ez a rendszer nem alkalmas rá. (...) És ha ezt kapitalizmusnak hívják, akkor ki kell mondani, hogy a kapitalizmus ezt nem képes teljesíteni." - kezdi Gulyás Marci. Majd eltelik több mint három óra úgy, hogy ki nem ejti a kommunizmus szót; nem foglal állást a magántulajdon felszámolást illetően; illetve nem ad semmiféle alternatívát világunk berendezésére - hiába faggatja Puzsér. A kapitalizmus elviselhetetlen és pont. Tök mindegy, hogy ebben a rendszerben még a legszegényebbek is királyi módon élnek a korábbi korok nincstelenjeihez képest. Tök mindegy, hogy a valaha volt kommunista kísérletek kivétel nélkül vagy elhaltak, vagy véres diktatúrába torkolltak... "Vonuljanak ki a lobbisták, vonuljanak ki a cégek és részvénytársaságok a minisztériumokból, meg a minisztereknek az előszobáiból, s legyenek szívesek a képviselők, a miniszterek, a politikusok mostantól kezdve újra a társadalomnak felelni." - Ezek már Puzsér Robi szavai, hitem szerint tökéletesen megfogalmazva azt, mi a valódi, és talán az egyetlen gond a jelen kapitalizmusával. Puzsér az általa felvázolt célt az erős állam koncepciójával látja megvalósíthatónak, annak ellenére, hogy az állam befolyása a világon mindenütt egyre nő, s ez nem hogy nem csökkenti a korrupció mértékét, de - logikusan - egyre dagasztja azt. (Nyilvánvaló, hogy a lopást legegyszerűbben úgy lehet megfékezni, ha nincs mit ellopni, a magam részéről ezért is részesíteném előnyben a miniállamot.) Gulyás Marci egyszerűen illúziónak nevezi azt, hogy a multinacionális cégek egyre növekvő befolyása állami eszközökkel megfékezhető: "Én nem amellett agitálok, hogy a Bill Gates-t számoltassuk el; hogy a Jeff Bezost számoltassuk el. Hanem amellett agitálok, hogy egy olyan rendszert számoltassunk el, amelyik Jeff Bezos-okat és Bill Gates-eket termel nagyüzemben, és egyébként melléktermékként milliárdokat taszít kilátástalanságba. Tehát ha az a kérdésed, hogy vissza tudja-e szerezni az állam ezt a típusú képességét, úgy az a rossz hírem van, hogy erre esély jelenleg nemigen mutatkozik." Ismét egy semmitmondó, balos demagógia, melyből csak annyit tudunk meg: Gulyás Marcinak halvány fogalma sincs arról, mi volna a jó irány.

 

A következő fejezet - mi is lehetne más - a woke-progresszió és a politikai korrektség elmebaja. Előkerül egy bejátszás, amelyben Gulyás Marci pellengérre állítja Verebes Istvánt egy tökéletesen ártatlan, szőke nős vicc miatt. Puzsér így vezeti fel a témát: "Gondoltál már arra, Márton, hogy egy vicc attól vicces, hogy valaki megszívja benne? És minél inkább megszívja benne, annál viccesebb. És minél viccesebb, annál könnyebb rajta megsértődni. Nem tartasz attól a világtól, attól a jövőtől, ahol már nem szabad viccelni semmivel, mert valaki lépten-nyomon megsértődik, és aki megsértődik, annak mindig igaza van? Hogy fogunk viccelni a jövőben? Ha ma lenne a Monty Python, leadná a BBC?" A mellébeszélés természetesen azonnal beindul. Gulyás Marci nyilván nem mondhatja azt, hogy a maga részéről betiltaná a humor minden fajtáját, ugyanakkor az ideológiai elköteleződése abba az irányba tereli, hogy PC-t is megvédje. Sikerül is megfogalmaznia az egész este legbutább mondatát: "Nekem van olyan szőke nő ismerősöm, akinek végighallgattam az élettörténetét kamaszkorától kezdődően, aki mondjuk ezért levágatta a haját és nem akarta, hogy tüsinél hosszabb legyen, mert azt érezte, hogy szégyen szőkének lenni, hiszen az a butaság, az inkompetencia és a megvetés tárgya volt." Ez tényleg mindennek az alja. Példaként állít egy olyan lányt, aki nyilvánvalóan súlyos mentális problémákkal küzd, s úgy tesz, mintha a társadalomnak ehhez az elmebajhoz kéne alkalmazkodnia... Persze világos, hogy ez a baloldaliság lényege. Mondvacsinált áldozati csoportok kreálása, majd - a védelmükre hivatkozva - kérlelhetetlen hatalomgyakorlás a többségi társadalommal szemben. Ami engem illet: soha a büdös életben nem tapasztaltam még olyat, hogy egy szőke nő komolyan vette volna e sztereotip vicceket és egy picit is rosszul érezte volna magát azoktól. Puzsér mindenesetre remekül provokálja: "Az ember.. hát... röhögne rajta, csak van egy kis komisszár elvtárs a fejében, amelyik összevonja a szemöldökét és azt mondja: ez nem vicces..."

 

A következő kérdéscsomag a legutóbbi Gyurcsány-nagyinterjút boncolgatja: "Márton, hogyan készíthettél úgy Gyurcsány Ferenccel interjút, hogy egyáltalán nem kérdezted 2006-ról? Jól értem, hogy akkor e szerint te Gyurcsány Ferencet rehabilitáltad?" Gulyás Marci ezt persze visszautasítja, mindazonáltal hosszú percekig rágódnak még a témán. A Partizán fenegyereke leszögezi, hogy a kérdések nem voltak előre egyeztetve, saját szerkesztői döntés alapján kerülték a témát. Puzsér jól érzékeli és érzékelteti a súlyos aránytévesztést: "Verebes István a szexista viccelődésért számon lett kérve. Gyurcsány Ferenc 2006-ért nem?? Ez milyen már?" Kérdését az eddigi legnagyobb taps kíséri, Gulyás Marci ezt meglehetősen feszengve konstatálja. Igyekszik is bagatellizálni az ügyet: "Lehet, hogy az egész oda datálható, hogy 2004-ben milyen körülmények között cserélt széket Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc. Lehet, hogy ez inkább hozzájárult ehhez a kérdéshez." Puzsér persze nem hagyja annyiban: "Nem, nem, nem, én nem hiszem, hogy a 2004-es puccs miatt, azért, mert a Gyurcsány megpuccsolta a Medgyessy Pétert, vonultak ki 2006-ban az utcára az emberek. Nem. A pult alatti kormányzás; a költségvetés hiányszámainak az eltitkolása; a konvergencia-jelentések meghamisítása; a parlament megtévesztése; a saját frakciójának a megtévesztése; ami után ezt a frakciót beavatta Őszödön, annak a kiszivárgása; ennek az egész mocsoknak a felfakadása - ez eredményezte az Orbán-rendszert és ez az a referencia, ez az a hat láb mélyre beásott léc, amin Orbán Viktor minden nap átsétál, mert minden nap fölül tudja múlni azt." Ismét egy olyan pont, amelyben teljes mértékben igazat adhatunk Puzsér Robinak, s ahol azt látjuk, hogy az általában egyenes és karakán Gulyás Marci mismásolni kényszerül.

 

Puzsér a gigahosszú interjú végén - kellő szarkazmussal - megköszöni beszélgetőpartnerének, hogy néha választ is kapott... Felkérdezőként nyilván dicséretes, hogyha képes zavarba ejtő témákat előhozni. Nézőként azonban pontosan tudjuk, hogy Gulyás Marci értelmes, és hogy elsőrangúan kommunikál. Ha még őt is mellébeszélésen kapjuk, az nem jelenthet mást, mint hogy a kommunizmus eszméje vállalhatatlan; a woke-progresszió vállalhatatlan; továbbá a Gyurcsánnyal való közösségvállalás is vállalhatatlan. Puzsérnak könnyű, hiszen a centrumba helyezkedve mindezeket távol tarthatja magától. A radikális balosoknak ugyanakkor mindig is ez lesz a sorsuk: az örök magyarázkodás.

"A béranyaság illegális és etikátlan, bármilyen mércével"

mellekhatas.jpg

 

Már megint beleszerettem egy magyar sorozatba: ezúttal a Mellékhatás került terítékre. A címbéli téveszme az Agapé Klinika mereven dogmatikus igazgatójának szájából hangzik el, s bevallom: számomra tökéletesen érthetetlen. Az egyes epizódokban sorra előkerülnek azok kényes kérdések, amelyek a béranyaság kapcsán egyébként is rendre felmerülnek, ám arra nem kapunk - nem is kaphatunk - érdemi választ, mitől látja erkölcstelennek bárki a szóban forgó eljárást.

 

Először is azt kell látni, hogy a béranyaság intézményének megítélése elképesztő különbségeket mutat világszerte. Az USA számos tagállamában például abszolút legális, így aztán virágzó üzletágnak is számít. Sarah Jessica Parcer, Cristiano Ronaldo, Elon Musk, vagy épp Nicole Kidman gyermekei is ily módon születtek. Ukrajnában és Oroszországban is szabad a vásár, azonban előbbit a háború, utóbbit a szankciók akadályozzák az effajta bizniszben. Marad Grúzia és Izrael, ahol engedélyezett; illetve Csehország, Belgium és Görögország, ahol jogilag szabályozatlan e terület. Az Európai Unió legtöbb államában a béranyaság kimondottan illegális, ez alól hazánk sem kivétel. Az Európa Tanács 2016-ban hozott elutasító döntést a kérdés kapcsán: a 15 IGEN szavazattal szemben 16 NEM állt. Aligha mondhatnánk, hogy a probléma megítélése egyértelmű és egyhangú volna...

 

A legképmutatóbb szabályozás Kanadát, Portugáliát és az Egyesült Királyságot jellemzi. A kereskedelmi béranyaság ezekben az országokban szigorúan tilos, ugyanakkor nonprofit jelleggel simán kivitelezhető. Hollandiában legális a biznisz, de nem hirdethető... Ezekkel a felemás megoldásokkal kapcsolatban két súlyos aggályt érdemes megemlíteni. Az első gyakorlati jellegű: a törvény simán kijátszható, vagyis a gyermeket "karitatív" módon kihordó nő alternatív utakon könnyedén kifizethető. Ennél sokkal lényegesebb azonban a második, elvi jellegű probléma. Ha egy adott tevékenységet nem tiltunk (hiszen nem tartjuk ártalmasnak, veszélyesnek sem az érintettekre, sem pedig a teljes társadalomra nézve), úgy mi a fenéért nem engedjük, hogy abból üzlet kerekedjék, illetve hogy azt nyíltan reklámozzák? A kanadai, a portugál, a brit és a holland megközelítés totálisan irracionális, mintha valamiféle értelmetlen vallásosság hatná át.

 

El is érkeztünk a kérdés lényegéhez: mitől válik, mitől válhat immorálissá a béranyaság? Adott egy igazán méltányolható - mondhatnánk: szent - szükséglet, mely szerint utódokra vágyunk. Sajnálatos módon azonban nem minden nőnek adatik meg, hogy természetes módon teherbe essen és világra hozza gyermekét. Ha ebben egy másik nő - önkéntes alapon - a segítségére lehet, az mitől lesz rossz, etikátlan, tiltandó és üldözendő? Nem inkább örvendeznünk kéne minden ilyen eset láttán? Nem azt a mérhetetlen boldogságot kéne szem előtt tartanunk, amit egy oly annyira vágyott jövevény jelent? Miért nem tudunk az effajta együttműködésre tisztán win-win szituációként tekinteni, amelyben minden érintett megtalálja a számítását? Miért baj az, ha egy nő a méhéből kíván megélni? Egy manöken, egy jégtáncos, egy varrónő, de még egy matek-fizika szakos tanárnő is a testéből él. Miért kéne kívülről eldöntenünk, hogy ki-ki milyen pályát válasszon, s a kenyérkereset során mely szerveit dolgoztassa? Bevallom: a legkevésbé sem értem. Világos, hogy a béranyaság számos kérdést felvet és egy sor bonyodalmat, nehézséget tartogat, azonban a tiltással szinte szó szerint a gyereket öntjük ki a fürdővízzel együtt. Ennyi erővel betilthatnánk az autókat is, hiszen számos balesetet okoznak. A villamosokról nem is beszélve.

 

 Lássuk hát, mik azok a problémák, amelyek az érintetteket a leginkább aggasztják!

  • FEMINISTA HISZTI - "A gyakorlat sok szempontból a prostitúció és az emberkereskedelem egy formája." - állítja Teresa Ulloa Ziaurriz, a CATWLAC nővédelmi szervezet igazgatója. Simán lehet, hogy igaza van. De mondhatná azt is, hogy a késhasználat gyakorlata is sok esetben gyilkossággal jár, mégsem kívánja betiltani a kést senki sem. Mindannyian tudjuk: a bűn az erőszakkal kezdődik. Nem az önkéntes béranyaságot és még csak nem is a prostitúciót kell üldözni. Elég kizárólag azon esetek ellen fellépni, ahol a külső, fizikai  kényszerítés megjelenik. 
  • KIZSÁKMÁNYOLÁS - Minél kevésbé fehér egy adott piaci terület, annál több közvetítőt, ügynököt, szervezőt igényel, így annál kevesebbet keres maga a béranya. Léteznek olyan szegmensei a Földnek, ahol a bevétel háromnegyedét az ügynökség vághatja zsebre, a gyermeket kihordó és megszülő nő alig-alig profitál az egészből. A marxista terminológia kizsákmányolásnak nevezi a bevétel ilyetén megosztását, s a magamfajta többek között azért gyűlöli e kifejezést, mert elfedi a lényeget. Ugyanis ezúttal sem a hasznot lefölöző közvetítőkre kell haragudni, hanem arra a beteges, tiltó, piaci környezetre, amely szükségessé teszi a titkolózást, a körülményeskedést és az ezekből eredő brutális többletköltségeket.
  • TITKOLÓZÁS, TABUSÍTÁS - Minél tisztább és szabadabb a jogi környezet, annál kevésbé kell rejtegetni bármit. Egy normálisan működő világban az anya egészen nyugodtan elmondhatja bárkinek - igen, a gyerkőcnek is -, hogy nem ő hordta ki, nem ő szülte meg. Mi ebben a szégyen? Van olyan feleség, aki bejárónőt alkalmaz és sosem takarít; ebédet rendel és sosem főz; vagy épp dajkát, nevelőnőt szerződtet. Pedig takarítani, főzni és kisgyermeket gondozni bárki képes, szülni közel sem mindenki.
  • ÉRZELMI KÖTŐDÉS - Teljesen érthető, természetes, ösztön diktálta jelenség az, hogy a béranya érzelmileg kötődni fog az általa kihordott gyermekhez. Egyesek traumatizálódnak, amikor át kell adniuk a babát, mások ezt - impulzív módon - egyenesen megtagadják, s meg akarják tartani a kicsit. Olyanról is hallottunk már, aki évekig nem bírt leválni a gyerekről, s még az óvoda kerítésén át is leste, figyelte... Ez kétségkívül benne van a pakliban, ha igazán érzéketlenek kívánunk maradni, fogalmazhatunk úgy is: szakmai ártalom. Nem elbagatellizálva a kérdést: a legtöbb tanár is kötődik a diákjaihoz, a főnök is a jobb alkalmazottakhoz, az edző is a focistáihoz. De eljön az az idő, amikor el kell engedni a kezüket... Léteznek olyan anyák, akik valósággal belebetegszenek ha felnőtt gyermekeik kirepülnek a családi fészekből. Ez nyilvánvalóan nem vall érett és egészséges személyiségre. Egy béranyának is muszáj megtanulnia, hogy a tudatával képes legyen felülírni ösztönszintű késztetéseit. Ez jóval könnyebb úgy, ha a petesejt nem az övé.
  • NEM VÁRT KOMPLIKÁCIÓK - Béranya-program keretében előfordult már olyan is, hogy beteg, esetleg fogyatékos gyermek jött napvilágra; illetve ikerszülésről is hallottunk már. A megrendelő pedig minden bizonnyal egészséges utódra vágyik, s talán nem rögtön kettőre. Ezek a nem várt bonyodalmak épp így megjelenhetnek akkor is, amikor az anya a saját gyermekét hordja ki. A különbség csupán annyi, hogy hagyományos esetben tiszta a jogi környezet, béranyaság esetén nem mindig. A tiltás e téren sem old meg semmit; teljesen világos, hogy a fix szabályok mentén történő engedélyezés a legsimább út. (A rögzített jogszabályok nem feltétlenül jelentik azt, hogy az állam előre kőbe vés mindent. De azt igen, hogy megköveteli: a béranya-szerződés térjen ki minden lényeges kérdésre. Vagy ha ez elmarad, úgy mutasson követendő irányt.)

 

"Mind a prostitúció, mind a béranyaság a női test teljes áruba bocsátása, tárgyiasítása, kizsákmányolása. Én sem értek egyet azzal az érveléssel, hogy tekintsünk úgy a prostitúcióra, mint bármelyik más munkára. A béranyasággal kapcsolatban én is azt érzem, hogy az említetteken túl egy rendkívül megalázó, természetellenes dolog, amit nagyon nem nívós egyetemeken végzett, több nyelven beszélő felső középosztálybeli nők választanak maguknak. Hiába próbáljuk kifordítani, és azt mondani, hogy ez a nő teste, a saját döntése." Ezek Durica Katarina, a Mennyit adtál érte? című dokumentarista regény szerzőjének szavai. Számomra kifejezetten fura, hogy az írónőnek - miután oly sokat kutatta a témát, oly sok béranyával folytatott mélyre menő beszélgetéseket - ilyen attitűdje formálódott. Megalázó kihordani más gyermekét? Bármilyen munkát érezhetünk megalázónak és felemelőnek is. (Ha rászorulnék, simán elmennék árufeltöltőnek, vagy pizzafutárnak is; nem fintorognék sem a diplomám, sem a szakmai múltam okán.) Természetellenes? Az, hogy futógépet, okostelefont, bankkártyát, vagy épp gyümölcsturmixot használunk, mennyivel természetesebb? Az, hogy irodákban töltjük a fél életünket, ahelyett, hogy az Isten szent ege alatt gyűjtögetnénk és vadásznánk, mennyire természetes?? A homo sapiens társ a teremtésben. Ünnepelni és alkalmazni kell minden olyan technikai tudást, ami az emberi élet kiteljesedését szolgálja. Egy olyan összetett kérdés kapcsán, mint a béranyaság, csakis a szabadság, a transzparencia és tiszta jogszabályi környezet teremthet rendet. Minden egyéb esetben csak egymás életét nehezítjük.

 

"Jámbor Andrást titkosszolgálati módszerekkel figyelik"

jambor.jpg

 

"Igen, mindent tudunk magáról, de ehhez elég nekünk az ön cikkeit olvasgatni, ne reménykedjen, több ehhez nem kell. Maga egy Magyarország felforgatásán dolgozó, békétlenséget szító, külföldről támogatott, tőről metszett kommunista" - válaszolt Kocsis Máté Jámbor Andrásnak a parlamenti ülésen. Bevallom: eleddig sosem olvastam Jámbortól semmit, most aztán igazán kedvet kaptam.

 

"Hogy szabadság és kommunizmus létezhet egyszerre, az természetes mindenkinek, aki tovább lát a történelemben a pártállam borzasztó tettein." - írja a Mérce oldalán januárban, Tamás Gáspár Miklóstól búcsúzva. Világos, hogy egy nekrológ nem a legalkalmasabb keret a mélyebb filozófiai fejtegetésekre, de ha nem itt, úgy valahol máshol igazán kifejthetné, hogy e két - szöges ellentétben álló - kifejezés miként férhet meg egymás mellett. Számos radikális baloldali gondolkodó munkáit tanulmányozom; a tisztességesebbek mind elismerik, hogy kommunizmus nem létezhet erőszak nélkül, vagy legalábbis azt, hogy ők maguk nem látják a békés utat.

 

"A boldogulás nem akarat kérdése, hanem képességek összességének a kérdése, amely képességeket egyenlőtlen mértékben tudunk megszerezni. Akinek nincs saját gyerekszobája, arra a szülei nem tudnak úgy figyelni, mert a nap végén csak a fáradtság maradt. Nem tudják a tanszereket, a megfelelő táplálékot megfizetni, a folyamatos túlóra mellett a kellő törődést és odafigyelést nyújtani." - így fogalmaz Jámbor András a Hazugság, hogy aki akar, az tud dolgozni című cikkében. Lassan kétszáz éve hallgatjuk ezt a hülyeséget: az akarat, az elszántság, az egyéni teljesítmény mit sem számít, minden a rajtunk kívül álló körülményeken múlik... Ez a tipikus baloldali gondolkodás: elárulása mindannak, ami az embert valaha is felemelte és naggyá tette. Nyilvánvaló igazság, hogy nem ugyanonnan indulunk. Más-más genetikával, gyermekkori környezettel, egészséggel és vagyoni helyzettel áld meg mindannyiunkat a jószerencse. Na és? Célszerű a világot okolni minden bajunkért, vagy érdemes lenne inkább megpróbálni mindent, amit csak megtehetünk magunkért? "Egy olyan szélsőségesen egyenlőtlen társadalomban, mint a miénk, a szabad akarat hazugság." Imádom a balos demagógokban, hogy egyetlen rövidke mondatba akár több hazugságot is bele tudnak építeni. Egyfelől: Magyarország - és általában Közép-Európa - az a térség, ahol a jövedelemeloszlási egyenlőtlenségek világszerte a legkisebbek. Másrészt: a szabad akaratnak sokféle korlátja lehet, azonban társadalmi tekintetben kizárólag a diktatórikus intézkedéseket sorolhatjuk ide. Minél kevésbé szól bele az állam a polgárok életébe, annál inkább szolgálja az egyén szabad akaratát, egyúttal annál távolabb kerülünk mindenféle kommunista rémálomtól. "Ha a szabadságjogokat az egyenlőtlen társadalmi viszonyokra helyezzük, mint politikai felépítményeket, akkor a mélyben lévő kizsákmányolást, nemi-, osztály-, etnikai alapú igazságtalanságokat ezek a szabadságjogok könnyen súlyosbíthatják." Elképesztő ez a gondolkodásmód, a nyelvezet meg pláne. Jámbor András tényleg egy tőről metszett kommunista, aki képes bekezdéseken át papolni a szabadságról, hogy aztán a végén kibökje: esküdt ellensége annak.

 

Természetesen a környezetvédelem kapcsán is kizárólag a kapitalizmus gyűlölete jut eszébe: "Fájóan hiányzik annak kimondása is, hogy a klímaváltozásért nagyon nagy részben felelős nagycégek ellen is fel kell lépni." Nincs vitám azzal, hogy az ökológiai károkat az okozóknak kellene megtéríteniük, ám ennek nem sok köze van a cégformához és -mérethez. De még ahhoz sem, hogy egy-egy ország milyen társadalmi-gazdasági berendezkedést működtet. A világ legnagyobb üvegházgáz-kibocsátója hosszú évek óta az a Kína, amely önmagát kommunista államként azonosítja... "Nem az lenne a szemléletformálás, hogy ennél kicsit bátrabbak, merészebbek vagyunk, és kimondunk olyan dolgokat, amiket még a téma iránt érdeklődők se tudnak feltétlenül?" Ami engem illet: fogalmam sincs, melyik politikus a veszélyesebb. Az átlagos ellenzéki, aki nem hisz senkiben és semmiben (talán csak a pénzben, a hatalomban és abban, hogy Orbán maga a patás ördög); avagy a Jámbor András, aki - úgy tűnik - valóban fanatikus hívő.

 

Februárban német antifa banda garázdálkodott Budapesten, a rendőrség az ügy kapcsán Jámbor egyik társát is előzetes letartóztatásba helyezte. (Bizonyítékok hiányában később elengedték.) Ez az eset, illetve az antifa mozgalomhoz fűződő viszony az oka annak, hogy a Párbeszéd-frakció politikusa ennyire a reflektorfénybe került mostanság. A témában számos alkalommal megszólalt és posztolt is a Facebookon, azonban sehol nem találkoztam olyan mondatával, amelyben elítélte volna az utcai erőszakot, a járókelők félholtra verését. Az antifa mozgalmat tértől és időtől függetlenül mindig is a terrorista attitűd jellemezte - igen beszédes, hogy Jámbor András képtelen elhatárolódni tőlük.

 

Szombaton rajtol az idei - immáron 17. alkalommal megrendezésre kerülő - Ultrabalaton; a 210 kilométeres távval a Párbeszéd csapata is megküzd majd. Hosszú évek óta figyelem e törpepárt működését, s azt kell mondjam: messze ez az első szimpatikus húzásuk. Szabó Tímea maga is indul, ám a csapattagok névsorát nem tette közzé. Ha valaki tudja, írja meg, de szerintem hiába keresném a 13 fős listán Jámbor András nevét...

"Kádár idején jobb volt"

a-besugo.jpg

 

Harminchárom év telt el az első szabad parlamenti választás óta. Az a generáció, amelyik a rendszerváltást követően a legnagyobb meggyőződéssel vallotta, hogy Kádár alatt jobb volt, mi több: életben tartotta és kétszer is kormányra segítette a Magyar Szocialista Pártot, ma már nincs velünk. Mindeközben felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek semmiféle közvetlen tapasztalata sincs a puha diktatúra kapcsán. Számukra egyenesen kötelező a tavaly bemutatott sikersorozat, A besúgó megtekintése.

 

A magyar filmeket gyakran éri az a kritika, hogy hiteltelenek; a készítőknek halvány fogalmuk sincs az általuk feldolgozott témáról, társadalmi problémáról. Kijön egy film a cigányságról, s a néző csak fogja a fejét, mert pontosan tudja, hogy a romák nem ilyenek. Ha a központi téma a drog, többnyire azt érezzük, hogy a forgatókönyvírók még sosem láttak közelről kábítószerest. Rendre életidegen jelenetekbe, karakterekbe és párbeszédekbe futunk. E tekintetben A besúgó sem tökéletes - találkozunk túlzó jelenetekkel és a kor valóságát kevéssé tükröző beszédmóddal, szóhasználattal -, ám mindezektől függetlenül a sorozat parádés; nem csupán sodró és lebilincselő, de a lényeget tekintve jól hozza a Kádár-éra atmoszféráját.

 

Az első, ami a széria kapcsán eszembe jut: a pitiánerség. Már a szó primer értelmében is: mintha mindenki gombokért adná el a lelkét. Még a jelentős hatalommal bíró tartótiszt is (a mindig kiváló Thuróczy Szabolcs alakításában) végig azon kattog, hogy vajon kiutalják-e családja számára a nagyobb és elegánsabb pasaréti lakást, ahol a lánya szobája sem lesz ablaktalan... Hazaér, veszekszik a nejével, hogy miért tekeri húsz fok fölé a fűtést, s folyamatosan frusztrált, mert képtelen elfogadható életnívót biztosítani a famíliának. Már a nyolcvanas évek derekán járunk, évtizedek óta építjük a szocializmust, de még mindig ott tartunk, hogy a pártarisztokrácia is igen szűk; a rendszer másodvonalbeli bizalmasai, támaszai, kegyeltjei is meglehetősen pocsékul élnek.

 

Maradjunk még egy percre az anyagiaknál! A kádári diktatúra úgy kívánja megvédeni magát, hogy civilekből szervez besúgóhálózatot. Értjük a logikáját. Először is: egyszerű a beépülés, hiszen a megzsarolt, megfenyegetett, félelemben tartott spiclik eleve a megfigyeltek környezetéből származnak. Másodszor: a kollaboránsok lelki megnyomorításának aligha van jobb eszköze. A diktatúrát kiszolgálók előbb-utóbb magukat is meggyűlölik, s jellemzően fásultakká, avagy - kognitív disszonanciájukkal imigyen megbirkózva - egyenesen a rendszer éltetőivé válnak. És mindezeken túl, harmadszor: rövidtávon az erőszak mindig a legolcsóbb megoldás. Kádárék - elvileg - megtehették volna, hogy csupa önkéntes, jól megfizetett kémet alkalmaznak. De ehhez pitiánerek voltak, inkább a mennyiséget választották a minőség helyett. (Az állambiztonsági szolgálatokat ellátó szervezetek 1945 és 1990 között kb. 160 ezer hálózati tagot számláltak... ) A sorozatban is megjelenik az az elem, hogy a rendőrség miként tud többször is lyukra futni besúgói jelentések alapján, a valóság azonban jellemzően nem bővelkedett a látványos félrevezetésekben. Tipikusnak számított ugyanakkor a használhatatlan anyag; az akaratuk ellenére beszervezettek - különösen a kreatívabb művészek és értelmiségiek - akár oldalakat tudtak megtölteni tökéletesen érdektelen információkkal, megfelelve a kényszer szülte elvárásnak, ugyanakkor senkit be nem mószerolva. Most képzeljük el: ez a velejéig romlott, beteg világ egyébként is irgalmatlan erőforrásokat használt fel önmaga védelmére; e kamu jelentések még tovább rontották a rendszer pocsék hatékonyságát. Az amatőr besúgóhálózat egésze a legpazarabbul szimbolizálja a szocializmus csődjét, életképtelenségét.

 

A kicsinyesség megmutatkozik abban is, ahogyan az elvtársak egymással bánnak. A sorozat negatív főszereplője nem csupán otthon, de a munkájában sem nagyon lubickolhat. Semmi tisztelet, megbecsülés, egymásért való kiállás. Nem csoda: egy képtelen ideológiára épített elnyomó rendszerben aligha számítunk bajtársiasságra; senki senkiben sem bízhat, csakis a félelem és az örökös gyanakvás vezérel mindenkit. Nincs közös hit, nincs közös cél, nincs barátság sem. Ezt láttuk már a jakobinus mozgalom idején is, amikor a francia forradalmárok egymást is lemészárolták. Ugyanez történt Leninéknél, később a magyar kommunistáknál is. Szinte megmosolyogtató, hogy a hazai baloldal a rendszerváltás óta is ugyanezt az attitűdöt élteti: gátlástalanul darálják le egymást, még az összefogás idején is képtelenek az együttműködésre. Igaz is: hit nélkül, program nélkül és egymás tisztelete nélkül aligha várhatnánk bármit.

 

Az eddigiek természetesen csupán a pitiánerség felszíni tünetei. A lényeg a rendszer egészének kicsinyességében rejlik. Képzeljük el azt az eszement világot, amelyben mindenki mindenkit megfigyel! Ez a tekintélyelvű vallások attitűdje, melyek szerint minden ember bűnös, és a közösségi embernek az a fő feladata, hogy árgus szemmel pásztázza a többieket, folyamatosan az eltévelygőket kutatva. A keresztény vallást épp ugyanúgy jellemzi ez a hozzáállás, mint az iszlámot, csupán a barbár kegyetlenség az, amely a hívők tudati szintjének emelkedésével (és az egyház világi hatalmának megszűnésével) az előbbiből már eltűnt. Ez éppen olyan beteg, mint a féltékeny férj, aki egész nap a nejét követi, távcsővel a nyakában... A jó értelemben vett, klasszikus liberalizmus mindezzel szemben nagyvonalú. Nem látja bűnösnek az átlagembert, ezért nem is kívánja folyamatosan ellenőrizni. Világos, hogy a liberális demokráciák is működtetnek terrorelhárítási egységeket, ám ezek - alapértelmezetten - a polgárokat óvják az elmebeteg agresszoroktól, nem pedig az államot. Magát a rendszert teljesen felesleges védeni, ahogyan erőszakkal támadni is, hiszen négyévente választásokat tartunk, melynek alkalmával simán elzavarható bármelyik népszerűtlen kormányzat.

 

A sorozat elsősorban az akciót helyezi előtérbe, nem pedig az eszmeiséget, azonban az ötödik epizódban egy érdekes pódiumvitát is láthatunk. A KISZ küldötte azzal érvel a rendszer mellett, hogy lám, most is itt ülhetnek és megbeszélhetik, ha valami nem tetszik. (Azt nem említi, mert nem is tud róla, hogy egyedül a kommunista ifjak jelenléte miatt nem veri szét a rendőrség az eseményt és a résztvevőket.) Száva Zsolt, az ellenzéki egyetemisták vezetője így válaszol: "Nagyon fontos dolgot mondtál ki, Adél. Szeretném, hogy mindannyian ízlelgessük magunkban ezt a szót: ajándék. Mikor kértünk mi ajándékot? Mennyivel jobb egy egyszeri, szegényes ajándék annál a hatalmas lehetőséghalmaznál, amit a munkánkkal tudnánk megteremteni? Én megkockáztatom, hogy inkább éhen halok és dolgozom egy lehetőségekkel teli országban, minthogy a biztos szegénységben éljem le az életemet, ahol rám erőltetik, hogy mindenki ugyanannyit ér." Nem különösebben mélyenszántó filozófia, mindenesetre megfogalmazza a lényeget: a szabadság nem ajándék, nem könyöradomány, hanem minden élő ember elidegeníthetetlen alapjoga. A baloldali kényszeres társadalomkontrollhoz hasonlóan nem melengeti a szívemet az sem, amikor Bogár Laci bácsi a "léthatárőrizet" kívánatosságáról beszél: "Ha megmaradtak volna azok az intézmények, amelyek szakrálisan őrködnek afelett, hogy elgondolni és megvalósítani csak azt lehet, amit az örökkévalóságba be tudsz illeszteni..." Hitem szerint ne legyenek ilyen intézmények, se szakrálisak, se deszakrálisak. Az emberi szabadság azt (is) jelenti, hogy elgondolhatunk és megvalósíthatunk bármit, ami nem tesz erőszakot a másik emberen.

 

A Kádár-rendszer mindenkit megrabolt mindenféle módon. Mi, középkorú közép-európaiak ilyen tekintetben szerencsések vagyunk, hiszen megtapasztalhattuk a szocializmus végtelen sötétségét, majd az azt követő világot is. A fiatalok pedig - akik az előbbit már megúszták - nézzék végig a sorozatot, hogy egy életre bevéssék: soha többé balos rémuralmat!

süti beállítások módosítása