Szappanos százados mélyen a szemembe nézett, s együttérző komolysággal tájékoztatott a döntésről. Tette ezt olyan arckifejezéssel, mintha egy közeli hozzátartozóm halálhírét közölné: "László, önt alkalmatlannak találtuk a sorkatonai szolgálatra..." Legszívesebben felugrottam volna a levegőbe bokszolva: "Igen, igen, igen!!!" De nem így cselekedtem. Magam is rém szomorú képet vágtam, s elcsukló hangon közöltem: tudomásul vettem. Lassú-lomha mozgással, megtört testtartással hagytam el az épületet, hogy aztán odakint szabadjára engedjem az ünneplést...

Így megy ez. A százados is tökéletesen tisztában volt vele: mindent elkövettem, hogy megússzam ezt a hónapokon át tartó, teljesen felesleges és értelmetlen szopást. Ő volt az, akinek fél órával korábban - a sorozóbizottság előtt állva - a kezébe adtam orvosi leleteimet tartalmazó borítékjaimat. (Legalább ennyi haszna legyen a pollenallergiámnak...) Ennek ellenére eljátszotta a kötelező szerepet, ahogyan jómagam is.

Ha szeretnénk egyszerűnek látni a világot, azt mondhatjuk: valójában kétféle módon kapcsolódhatunk embertársainkkal. Az egyik az effajta színészkedés, a másik pedig a totális őszinteség, amikor teljes egészében, minden gátlástól mentesen önmagunkat adhatjuk. Hitem szerint az egészséges földlakók kivétel nélkül arra vágynak, hogy életükben az utóbbi legyen a meghatározó. Ami engem illet: az utóbbi húsz-harminc évben csak elvétve akadt olyan pillanat, amikor képmutató módon szerepet kellett volna játszanom. Ez a pszichikai jólét alapja. A kérdés ezek után már csak az: miért hozunk létre olyan világot akár a saját mikroszféránkban, akár a tágabb, társadalmi környezetünkben, amelyben effajta szerepjátszásokra kényszerülünk? A sorozás szertartása jól bemutatja, milyen az, amikor a józan állampolgár életében megjelenik a hatalmi kényszer, melynek nem kíván engedelmeskedni. Minden érintett elbábozza a maga szerepét, de mennyivel egyszerűbb volna, ha nem kéne erre a rossz színházra fecsérelni az energiáinkat! Manapság, amikor a katonai szolgálat önkéntes, ilyen jelenet elképzelhetetlen. Aki egyenruhát ölt, az szabad akaratából teszi. Sokan vannak, akiktől nem idegen ez a létforma. A Magyar Honvédség vonatkozó oldala például konkrétan megadta magát pár nappal ezelőtt, amikor elstartolt a jelentkezés a gyerekeknek szóló nyári táborokba. Megy ez önkéntes alapon is, teljesen felesleges a kényszer. Így kéne berendeznünk életünk minden területét.

"Hazudni tanít, aki tiltással nevel." Itt kezdődik minden. Mi két kamasz gyereket nevelünk; a fiam 17, a lányom 15 lesz idén. A legtöbb család életében ez nehéz időszaknak számít - nálunk a legkevésbé sem az. Nagyon meg volnék lepődve, ha kiderülne, hogy leszármazottaink valaha is hazudtak volna nekünk. Sohasem tiltottunk nekik szinte semmit. Sohasem kaptak büntetést. Még véletlenül sem emeltünk kezet rájuk sohasem. Nincs mitől tartaniuk. Könnyedén és lazán lehetnek őszinték bármiben. Szomorú látni azt, amikor egy gyerek már az anyatejjel is a kamuzást, az állandó színészkedést szívja magába, mert ez a túlélésének egyetlen receptje. Az is katasztrófa, ha a házasfelek kényszerítik egymást gyermeteg játszmázásra. "Nem drágám, nem ittam semmit" - darálja gépiesen oly sok hazatérő férj, vöröslő fejjel, olyan lehelettel, hogy sokan már attól berúgnánk. A közös kassza is rém felesleges és ostoba béklyó, amely csak arra jó, hogy folyamatosan a másik kijátszására ösztökéljen. Mi szükség ezekre? De az is rém elkeserítő, ha a tágabb famíliában játszunk ostoba szerepeket; a visszafogottat, a konfliktuskerülőt; az önfeladót - csak nehogy após vagy anyós megsértődjön...

Ugyanez a helyzet az üzleti életben is. "Hogyne, minden a terv szerint halad, az előirányzott fejlesztések 90%-a elkészült, a cég honlapján mindez csak azért nem érzékelhető, mert egyszerre élesítjük az egész új rendszert..." Tudja megrendelő is, hogy kamu az egész, még hozzá se fogtak. Tudja a vállalkozó is, hogy a megrendelő sejti ezt. De azért megy a kamuzás... Minek? Nem volna egyszerűbb őszintének lenni? Létezik olyan e Földön, aki szívesebben dolgozik együtt kényszeres hazudozókkal, mintsem olyanokkal, akik felelősséget vállalnak a hibáikért és hiányosságaikért? Ahogyan az intim magánéletnek, úgy az üzleti életnek is a legelemibb kelléke az őszinteség és az arra épülő bizalom. Az állandó színészkedés lélekölő, fárasztó, rengeteg energiát elvisz, amelyet sokkal hatékonyabban is fel lehetne használni.

Most képzeljük el mindezt nagyban, egy ország szintjén, ahol valamiféle tekintélyelvű, diktatórikus berendezkedés folytán mindig mindenki színészkedni kényszerül! Mennyire egészséges és mennyire hatékony egy ilyen világ? A hatalom az erőforrásai meghatározó részét arra fordítja, hogy a polgárokat ellenőrizze, megfigyelje, lehallgassa, cenzúrázza. Az egyén energiáinak nagy része arra megy el, hogy a felszínen elszínészkedje a törvénytisztelő alattvalót, miközben azon dolgozik, hogy kijátssza az ostoba és értelmetlen szabályokat. Sajnálatos módon még a demokratikus jogállamok is tele vannak olyan elvárásokkal és előírásokkal, amelyek betartása teljesen értelmetlen, merő képmutatás. Tekintsünk egy átlagos vállalkozót, aki mindig tisztességesen jár el; minden munkájáról számlát készít; minden rá kirótt adót korrektül megfizet. Ha kap egy NAV-ellenőrzést, minden vizsgált ügylete mellé szerződést, teljesítésigazolást kell mellékelnie. Ezekre talán semmi szüksége nincs: bízik üzleti partnereiben, akik annak rendje s módja szerint ki is egyenlítik számláikat. Minek a további adminisztráció ezen túl? A totál felesleges papírmunka kizárólag az adóhatóság kielégítését szolgálja. Egy normális világ nem így működik. Alacsony adók, alacsony adminisztrációs elvárás, ritka ellenőrzés - így mindenki abban lesz érdekelt, hogy tiszta lapokkal játsszon. Elég egy pillantást vetni Svájcra, amely a világ második legszabadabb gazdasága. Példaértékű, ahogyan berendezik országukat.

Lépjünk még egyet: a vallások többsége nem is szól másról, mint a tömény képmutatásról. Az ötletgazdák kiagyalnak egy csomó ostoba dogmát, melyeknek egyetlen célja, hogy megkeserítsék a hívek életét. Azok persze többféle megküzdési stratégiával is operálhatnak. A klasszikus keresztény reakció a szorongás. Ha mindannyian menthetetlenül gyarlók és bűnösök vagyunk, miközben célunk az életszentség - ezt aligha lehet komolyan venni permanens frusztráció nélkül. Az ószövetségi zsidó vallás követői sokkal inkább a törvények kijátszásában utaznak. Meg sem fordul a fejükben, hogy megreformálják és a jenkorhoz igazítsák ősi hitrendszerüket, inkább azon agyalnak, miként lehet alaposan átverni a teremtőt. Az ortodox zsidók szombaton nem léphetnek az utcára, de ha egy magasban kifeszített drótkötél - az ún. eruv - összeköt egy városrészt, úgy már szabad a séta. Olvasószemüveget és könyvet így már vihet magával a bigott, de trükkös hívő, esernyőt és íróeszközt azonban továbbra sem... Kávét főzni is tilos szombaton, de simán készíthet bárki instant kávét, azt szabad, az nem főzés... A lámpát sem szabad felkapcsolni, de ha már eleve ég, akkor ki-be takargatva a fényt ez a gond is kipipálva... Vajon mire tanítják a gyerekeiket, a diákjaikat, vagy akár az egész népüket azok, akik alapszocializációjuk szerint még a saját istenüket is folyton becsapják? Az sem véletlen, hogy Izraelt mindig szombaton éri támadás, legutóbb tegnap.

Ha igazi, pusztító világot kívánunk építeni, ahhoz nem is kell más, csak egy ostoba vallás, vagy egyéb ideológia, és emeljük azt állami szintre! Kommunizmus, nácizmus, iszlám - mind erről szól. Igaz, hogy ezek önmagukban is mérgező, beteges eszmerendszerek, ám amíg megmaradnak szűk csoportok perverz ábrándjaiként, addig nem történik katasztrófa. Igaz, hogy ezek mind erőszakos tanok, ám a fizikai agresszió minden esetben rendőrségi ügy - tök mindegy, hogy valakit ideológiai alapon vágnak fejbe, vagy csupán a hecc kedvéért. Hasonló lehetne a helyzet korunk maistream vallásával, a wokeizmussal is. Senkit sem zavarna, ha néhány idióta bölcsész a feketék felsőbbrendűségéről posztolna, vagy arról, hogy befogadott egy afgán családot és most milyen jó neki. Ugyanúgy mosolyognánk rajtuk, mint ahogy az ortodox zsidókon, akik a hülye vallási szabályaikkal csakis a saját életüket nehezítik meg, másnak közvetlenül nem ártanak. Ám sajnos nem ez a helyzet. A wokeizmus ma már igen közel van ahhoz, hogy az USÁ-ban és az EU-ban államvallásnak mondhassuk. Az Európai Parlament a héten elfogadta az új migrációs paktumot, ami minden elemében a bevándorlást támogatja, s a migránsokat be nem fogadó országokat bünteti. Világos, hogy ez a jelenlegi összetételű EP utolsó, szánalmasan izzadtságszagú próbálkozása, mielőtt többségüket szélnek eresztik júniusban, hogy soha többé a politika közelébe se merészkedjenek. Világos, hogy az Európai Tanácsnak is jóvá kellene hagynia a döntést ahhoz, hogy az életbe lépjen. És beszédes az is, hogy ez a velejéig romlott, neobolsevik EP-banda is csupán 52% igent tudott összehozni - szerencsére még messze van a kontinens attól, hogy egyhangúan fel akarnánk számolni önmagunkat. Ám az, hogy itt tartunk, hogy az elmúlt 10 esztendő minden katasztrofális tapasztalata után a vékony többség még mindig a migrációt élteti, ez minden vallásos fanatizmusnál pusztítóbb. És ne tévedjünk: nem mindenki elmebeteg. A többség csupán képmutató, csupán eljátssza a konfliktuskerülő szerepet, hogy megússza a vezérideológusok rosszallását. Ez a farizeusság viszi sírba Európát.

Minden józan ember arra vágyik, hogy őszinte életet élhessen. A magánéletünkben minden rajtunk múlik: barátainkat, szerelmeinket, üzletfeleinket, munkaadóinkat és munkavállalóinkat mi magunk választjuk. Akivel nem lehet egyenesen kommunikálni, arra kár is időt vesztegetnünk. A politika szintjén a különböző ideológiák azok, amelyek szerepjátszásra kényszerítik az érintetteket - már ha nem fanatikus hívők, vagy nyílt ellenállók. Amikor annak idején beléptünk a NATO-ba, egy pragmatikus, védelmi szövetségnek lettünk tagjai, nem egy ideológiai akolnak. Amikor annak idején beléptünk az EU-ba, független nemzetállamok gazdasági együttműködésére mondtunk igent, nem egy ideológiai olvasztótégelyre. De ugyanitt említhető az ENSZ is, amelynek elsősorban a békét kéne elősegítenie, nem a konfliktusokat dagasztania, ugyancsak ideológiai megfontolások alapján. Az a minimum, hogy megköveteljük: sem a nemzetállam, sem az országokat összefogó szövetségek, szervezetek nem válhatnak foglyává egyetlen ostoba ideológiának sem, vagy ha ez megtörtént, érdemes kiszabadítani azok fojtogató öleléséből. Bőven elég nekünk a szabadság és a béke - már ha őszintén akarunk élni.