Ezúttal egy olyan népi "bölcsességet" veszünk górcső alá, mely nem csupán elismert, de széles körben elfogadottnak is számít. Filmek, könyvek, társkereső oldalak tucatjai hirdetik fennen, hogy parádés emberi kapcsolatok épülhetnek a tökéletesen ellentétes személyiségvonásokra. Valóban így lenne?

Aki ismerős a hollywoodi filmek világában, annak nem idegen a sztori: a vékonydongájú, esetlen és szerény anyagiakkal bíró srác szerelmet táplál a gazdag, magabiztos, szőke bombázó iránt. A csetlő-botló történet természetesen hepienddel zárul, ahogy ez egy amerikai közönségfilmtől elvárható. S hogy melyik ez a mozi? Tucatnyit sorolhatnánk. Egy biztos: a forgatókönyvírók számára kitűnő alapot biztosít az a feszültség, melyet az egymástól erősen különböző karakterek adnak. Azonban az effajta történet tényleg tipikusnak mondható a hétköznapokban is?

A pszichológia kutatások pontosan az ellenkezőjét igazolják. A hasonló jellemvonással bíró emberek sokkal valószínűbben vonzódnak egymáshoz, mint a különbözőek. (Ez nem csupán a partnerkapcsolatokra, de a barátságokra is igaz. Logikus is, hogy szívesebben töltjük az időt a hozzánk hasonlóakkal, a velünk azonos érdeklődésűekkel.) A kutatások szerint nem csak a kezdeti vonzalom, hanem a házasságok tartóssága is nagyban függ attól, hogy a partnerek személyiségvonásai mennyire állnak közel egymáshoz. A hosszútávú kapcsolatokban kiemelt jelentőséggel bír többek között a lelkiismeretesség is. Egy szétszórt és egy rendmániás együttélése szinte reménytelen kihívást jelent.

A személyiségvonásokon túl a világnézeti kérdésekben is a hozzánk hasonlóakat keressük. A kutatások szerint körülbelül kétszer olyan valószínű, hogy vonzódni fogunk valakihez, akivel tíz kérdésből hatban egyetértünk, mint akivel csak háromban. Mindezek fényében egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, ha Európa nagyvárosait járva arab, kínai és török negyedeket látunk. A bevándorlók évtizedek óta őrzik a saját nyelvüket, vallásukat és az európaitól oly idegen szokásaikat, erkölcsi beidegződéseiket. A kulturális asszimiláció gyakorlatilag lehetetlen küldetésnek bizonyul. Léteztek szégyenteljes szakaszai a történelemnek, amikor vallásháborúkat vívtak; amikor üldözték és megégették a másként gondolkodókat; amikor a feketéket, a nőket és a melegeket alsóbbrendűként kezelték. Boldog az a korszak, ahol mindez már a múlté, ám hiba volna átesni a ló túloldalára, s azt követelni az átlagembertől, hogy határozott vonzalmat érezzen a tőle oly különbözőek iránt.

Legyünk mindenesetre sportszerűek, van azért valami a vizsgált mítoszban. Képzeljük el, hogy két tökéletesen megegyező jellemrajzzal és értékrenddel bíró ember köt házasságot! Valószínűleg nem sokat vitatkoznának, ám borítékolható, hogy előbb-utóbb megölné őket az unalom. Ha a hasonlóhoz vonzódunk is, semmiféleképpen nem az ugyanolyanhoz. Szerencsére a népi bölcsességek tárháza igen gazdag. Ha el is vetjük azt, hogy az ellentétek vonzzák egymást, tudunk helyette sokkal igazabbat: megtalálja a zsák a foltját!

Igazi pusztító gondolat, mint mindegyik, amely erőszakkal kíván egyenlőséget teremteni a világban. Ilyen alapon hirdethetnénk azt is, hogy "azonosan velőtrázó orgazmust minden nőnek!" Totális szereptévesztés: egy szabad világban a munkabér mértéke kizárólag a szerződő feleken múlik, abba kívülről senki bele nem szólhat. Lakást, sportzakót, téliszalámit és munkaerőt is annyiért fogunk vásárolni, amennyit az - a tökéletesen szubjektív preferenciáink szerint - számunkra megér. Egy fillérrel sem fizetünk többet.

Mindannyiunk számára tiszta, hogy a teremtés nem ugyanazzal a bőkezűséggel osztotta áldásait. Léteznek magasak és alacsonyak, egészségesek és betegek, csúnyák és szépek. Talán csak az eszével elégedett minden egyes teremtmény... Nemes és kívánatos gesztus, amikor egy társadalmi csoport (család, törzs, nemzet) tagjai önkéntes alapon felkarolják a legelesettebbeket. Ám erőszakos módon egyenlőséget követelni nem csupán szembemenetelés az evolúcióval, nem csupán csapnivaló hatékonyságot és leépülést hozó folyamat, de abszolút erkölcstelen húzás is egyben. A történelem oly sokszor bizonyította már, hogy a kommunista-szocialista típusú gondolkodás és berendezkedés semmi jóra sem vezet. Miért erőltetjük még mindig ezeket az értelmetlen frázisokat? (A szocializmus szószólói rendszerint Svédországot szokták említeni, mint pozitív példát. Mindössze három apróságról feledkeznek el. Egyrészt arról, hogy 50 ezer dolláros egy főre jutó GDP-ből nem nagy kunszt szociális hálót építeni. Másrészt, hogy soha nem derül ki, mennyivel előrébb járnának technológia és életszínvonal tekintetében, ha alacsonyabb adókkal és szerényebb mértékű központi szolgáltatásokkal működnének. És a harmadik, hogy pont ez a szocialista-típusú ideológia vezetett a migránsválság olyan mértékéhez, hogy a pár éve még mennyei nyugalomnak örvendő Stockholm ma a nemi erőszak fővárosának számít.)

Amikor a lánglelkű szocialisták egyenlő munkáért egyenlő bérezést követelnek, az elvi-erkölcsi problémán túl több egyéb falba is ütköznek. Rögtön az elején: mit nevezünk egyenlő munkának? Természetesen léteznek olyan területek, ahol az alkalmazottak tökéletesen azonos körülmények között dolgoznak, teljesítményük pedig precízen mérhető. Ilyen például a darabbérben termelő varrónő, vagy a jutalékért hajtó üzletkötő. Ezekben az esetekben a munkáltató elemi érdeke, hogy azonos darabbért, illetve jutalékkulcsot alkalmazzon, különben lőttek a munkavállalói motivációnak. Minden egyéb esetben, ahol a teljesítmény nem mérhető ilyen egzakt módon, igencsak nehézkes volna egyenlő munkáról beszélni. Arról sem feledkezhetünk el, hogy a piaci környezet is ezerféle arcot mutathat. Egy adatrögzítő adminisztrátor végezheti hajszálpontosan ugyanazt a tevékenységet Budapesten, Bombayben, vagy akár Brüsszelben is. Fizetéseik között óhatatlanul brutális különbségek lesznek, s e pénzügyi szakadékokat sosem lesz képes áthidalni semmiféle ostoba, szocialista ideológia.

Ha megkérdezzük az utca emberét, hogy zavarja-e, ha a vele egy irodában ülő, azonos munkakört betöltő kollégája 300 ezret keres, míg ő csak 200 ezret, a válasz a túlnyomó többségében az igen. Ám ha megkérjük, hogy válasszon a következő alternatívák közül: a) mindketten kétszázezres fizetést kapnak; b) a kolléga másfél milliót, míg ő egymilliót vihet haza, úgy minden megkérdezett a b) verziót fogja választani. Elég egy ilyen egyszerű kérdésfeltevés, hogy lássuk: az egyenlőségre való törekvés könnyen feladható, hiszen hátterében nem áll semmiféle magasrendű eszme, csupán a legszimplább emberi irigység.

Az egyenlősdi szószólói mindössze egyetlen érvre támaszkodhatnak, ez pedig az igazságosság, a méltányosság szempontja. Igen ám, csakhogy ezek még véletlenül sem objektív jelentéstartalmú kifejezések. Akik a szabadságot tartják a legfőbb értéknek, azok pont azt érzik igazságtalannak és méltánytalannak, ha nem hozhatnak önálló pénzügyi döntéseket. Egy valóban szabad világban senkinek sem kell magyarázkodnia annak kapcsán, hogy mire költi a pénzét. Nem kell álszent módon eljátszania a politikai korrektséget sem. Egy szabad világ munkáltatója nyugodtan adhat kétszeres fizetést Micikének, akár csak azért, mert jobb feneke van, mint a vele azonos munkakört betöltő Arankának. Nem tartozik magyarázattal senkinek. Természetesen a felemás bérezésből eredő munkahelyi cicaharcokat is neki kell majd elviselnie...

Na persze. Továbbá: "Rád áldoztam a fiatalságomat és ez a hála?" Avagy: "Pedig én úgy szerettelek, hogy szebben nem lehet..." Ezek mind ugyanannak a naiv és elveszett lelkületnek a megnyilvánulásai. A másik köteles könnyekig meghatódni és kirobbanó örömet érezni minden gesztusunk és ajándékunk láttán. E végtelen szűklátókörűség Platón aranyszabályának totális félreértelmezéséből fakad: "Úgy kell cselekednem másokkal, ahogy szeretném, hogy velem is cselekedjenek." Aki ezt úgy fordítja le magának, hogy a kölcsönösség jegyében megvásárolhatja a másik lelkét; hogy mindig, minden esetben pontosan a sajátjával azonos szintű érzelmi elkötelezettséget kell visszakapnia a másiktól, az valamit nagyon benézett. A szeretet és a hűség lehet jó befektetés, de egészen biztosan nem fix kamatlábakkal dolgozik.

Képzeljük el magunkat egy hajdan jóképű, kisportolt fiatalember szerepébe, aki negyvenévesen százötven kilót nyom! Ülünk a fotelban a tévé távirányítóját szorongatva, lemondóan konstatálva, hogy finom zsírpárnáink alatt gyakorlatilag már eltűnt a fotel. Markáns sör- és hagymaszagot árasztunk, mely finoman elegyedik verejtékünk nehéz illatával, miközben diszkréten teleszellentjük a nappalit. Borítékolhatón csekély számú félrelépésben lesz részünk, hiszen már a légy is csak fintorogva pihen meg rajtunk. Vajon mennyit ér és mit érdemel hűségünk? Egészen nyilvánvaló, hogy a tartós és kiegyensúlyozott kapcsolatokat nem az ásó-kapa-nagyharang formális köteléke tartja össze, hanem az, hogy a felek nem hajlandók belekényelmesedni a szerepeikbe, s mindent megtesznek azért, hogy szexpiaci értéküket megőrizzék.

A címbéli ostobasággal szemben sokkal több igazság van "a kutya sem a póráz miatt hűséges" frázisban. Felfoghatatlan, hogy egyes kishitű házaspárok miért telepednek egymásra, tökéletesen elszívva az életerőt a másiktól. Pedig olyan egyszerű ez: minden, ami a másik szabadságát, önrendelkezését, felemelkedését szolgálja, az egyúttal a kapcsolatot is építi, míg társunk gúzsba kötése egyenesen aláássa a frigyet. Valójában kétfajta párkapcsolati stratégia létezik. Az egyik azt célozza, hogy a felek minél vonzóbbakká váljanak egymás számára mind fizikailag, mind az egymással való törődés minőségét illetően. Ez a tudatos építkezés azt a meggyőződést eredményezheti, hogy mindketten magasan az átlag feletti partnerek, s keresve sem találhatnának jobbat egymásnál. A másik irányvonal ezzel ellentétes: a férj és a feleség módszeresen züllesztik egymást egyre mélyebbre, ebben látva biztosítékát, hogy a másik a kutyának se kelljen. Nemrég egy villamoson fültanúja voltam két középkorú hölgy beszélgetésének. Egyikük kifakadt: "Hosszú évekig mostam, vasaltam erre a gazemberre, most meg, látod, csak így itt hagyott..." Mire a válasz: "Tudod, Marikám, nem szabad szépen járatni az uradat..." Tény, hogy nem mindenki alkalmas a helyes következtetések levonására.

Az egyik személyes kedvencem a vaskos népi ostobaságok közül. A mai, fiatal városlakók - szerencsére - már szinte azt sem tudják, miről van szó, ám sokan - elsősorban vidéken és az idősebbek körében - még mindig komoly nosztalgiát táplálnak a sorkatonai szolgálat iránt. Ez persze túlmutat a borgőzös esteken előadott laktanyai sztorikon, s azon a szánalmasan gyermeteg és undok attitűdön is, mely szerint "ha már mi szívtunk, ti sem úszhatjátok meg". Akik a címbéli beteg frázist igaznak gondolják, azok valóban látnak értéket a katonásdiban. Vegyük sorra, miről is szól mindez!

1. Rögtön az elején le kell szögezni, hogy háborút folytatni mélyen immorális tett. Csupán egyetlen olyan eset létezik, amely erkölcsileg elfogadható, ez pedig az önkénes alapon történő honvédő, vagy önvédő harc. Minden egyéb eset nettó vágóhídra terelés, melyet az érett és jóérzésű emberek zsigerből elutasítanak. Jóllehet Magyarország 1956 óta nem folytatott semmiféle tényleges háborút, mégis 2004-ig kellett várni, hogy 135 esztendő után végre eltöröljék a kötelező sorkatonai szolgálatot. S ha az utolsó évtizedekben a bevonulás már közel sem jelentett életveszélyt, attól még ugyanúgy igaz, hogy semmiféle külső hatalom nem rendelkezhet az egyén élete felett. Sem két évig, sem másfél évig, de még kilenc hónapig sem. A saját életét mindenki azzal tölti, amivel csak szeretné. Aki ezt, a szabadság alapeszméjét nehezen képes magáévá tenni, az valószínűleg nem elég érett a XXI. századi létezésre.

2. Egy szabad világban nem léteznek "természet adta" társadalmi hierarchiák. A grófok, bárók, akadémikusok és ötdiplomás professzorok is ugyanolyan jogokkal bírnak, mint a nyolc általánost végzett battonyai földműves. Nincs rabszolgaság, nincs földhöz kötött jobbágyság, nem léteznek faji, vagy nemi alapú kvóták, támogatások, törvényi kedvezmények. Minden alá-fölé rendelt viszony önkéntes és az adott (munka)szerződésben lefektetett feltételek mentén felbontható. A kötelező katonai szolgálat nem ilyen. Nem csupán a rangok szerint épül szigorú hierarchia, hanem a formálisan egyenrangúak között is, a bevonulás időpontja szerint. Nem csupán az őrmester alázhatja meg a közlegényt, de az öreg is a kopaszt. Igazi embertelen, lélekölő környezet. Tényleg visszasírjuk?

3. Mindössze néhány olyan terület létezik, amely kérdőjelek nélküli, gondolkodásmentes, feltétlen engedelmességet követel, cserébe leveszi az egyén válláról a személyes felelősség súlyát. Ezek a vallások és a katonai, félkatonai szervezetek. A különböző szociálpszichológiai kutatások és kísérletek - köztük Philip Zimbardo közismert esetei - régen bebizonyították, hogy az embertelen tettek túlnyomó többségét akkor követjük el, amikor kritika nélkül alkalmazkodunk a csoportnormákhoz, vakon engedelmeskedünk a hatalomnak, mindezekből fakadóan úgy érezzük, nincs személyes felelősségünk. A katonásdi ezt a beteg attitűdöt táplálja és konzerválja.

4. Amikor a "katonás" kifejezést használjuk, legtöbben a következőkre asszociálunk: rendezett, pontos, tervszerű, erős, határozott, kisportolt. Ezek mind pozitív jelzők és valóban követendő értékek. Csakhogy ezek magunkévá tételéhez semmi szükség magára a katonaságra. Szociológusok kedvelt frázisa, hogy a rendszerváltás előtt az átlag magyar boldogabb volt, mint azt követően. Néhány ökör ebből képes arra következtetni, hogy az adott világ is jobb volt, mint a mai, holott ez nyilvánvaló téveszme. A kérdés hátterében az áll, hogy sokaknak - mint a kitinpáncéllal borított bogaraknak - szükségük van a külső fegyelmező, megtartó erőre, mert anélkül összecsuklanának, s masszív alkoholmámorban fetrengenének. Az ember azonban a gerincesek törzsébe tartozik, már ezért is illő volna, hogy a megfelelő tartás belülről fakadjon. Pontosnak, megbízhatónak és súlyfeleslegtől mentesnek lenni - mindez csupán elhatározás kérdése. Semmi szükség ehhez egy félőrült, pszichopata, ordítozó őrmesterre.

Vagyunk néhányan, akik úgy gondoljuk, hogy ez a Föld nevű bolygó akár egészen kellemes hely is lehetne. Tekintve, hogy az emberiség túlnyomó többsége alapvetően békés és együttműködő attitűddel bír, valójában nem is kéne hozzá sok: mindössze néhány, évszázados téveszmével kellene leszámolnunk.

A legtöbben tisztelik a hagyományokat. Úgy vélik, hogy a régi korok bölcsességei korlátlanul időtállók, megőrzendők és követendők. Csakhogy a kultúránkra sok mindent lehet mondani, de azt biztosan nem, hogy mozdulatlanná merevedett Csipkerózsika-álom volna. Ami tegnap még valódi értéket képviselt, az talán ma már semmire sem jó. S persze az is megeshet, hogy a régi bölcsességek nem csupán elavultak, de eleve bődületes ostobaságok voltak.

A jelen blog kísérletet tesz arra, hogy a szemétdombra hajítson néhány régi, rossz gondolatot. A tisztelt Olvasót elsősorban arra buzdítom, hogy mindig mindent kétkedve fogadjon, mindig mindent gondoljon át és kérdőjelezzen meg. Még az általam leírtakat is...