téveszmék

téveszmék

"Ember embernek farkasa"

2017. október 24. - G. Nagy László

ember_embernek_farkasa.jpg

 

Érdekes, hogy milyen képet ápolunk magunkban a saját világunkról. A csimpánzokról például azt gondolnánk, hogy békés, egymással jól megférő lények. Csányi Vilmos, a világszerte elismert etológus szerint ha a 7-es buszt a Blahán teleraknánk egymásnak idegen csimpánzokkal, úgy a Bosnyák tér környékén már egy sem maradna életben közülük. Ehhez képest az ember egészen jól elzötykölődik hosszú megállókon keresztül, tökéletesen ismeretlen utazóközönség társaságában, s ha elég szorosan markolja a pénztárcáját, úgy nagy valószínűséggel veszteségek nélkül meg is ússza az utat.

 

Az ember a másik embernek közel sem farkasa, sőt. Nem csupán békés alaptermészet, de jellemzően kifejezetten jó szándék vezérel bennünket. Amikor megpillantunk az utcán egy vakot, egy mozgássérültet, vagy egy értelmi fogyatékost, még a legridegebb lelkűeknek is elszorul a torkuk. S legyünk bármily hitetlenek, s ismerjünk minden kutatást, mely a másokért mondott ima hiábavalóságát támasztja alá, mégis áldást kérünk mindezen szerencsétlen sorsúakra. Eszünkbe sem jut Tajgetosz, ellenkezőleg: úgy érezzük, hogy egy civilizált társadalom minden gond nélkül el tudja hordozni a sérültek többletterheit. Szolidaritásunk már közel sem ilyen erős, amikor testileg ép koldusokról, hajléktalanokról van szó. Velük kapcsolatban többnyire úgy érezzük, hogy bőven felelősek a sorsukért, hogy sokkal többet tehetnének saját magukért. A sok millió éhező afrikai, indiai és egyéb harmadik világbeli gyereket tekintve is az együttérzésé a főszerep, mely kiegészül a nagyságrend miatti tehetetlenség tudatával, valamint az emberi ostobaság kapcsán érzett meddő haragunkkal.

 

Az elesettekkel, a szerencsétlen sorsúakkal való szolidaritás kérdése jelentősen formálja társadalomfilozófiai hovatartozásunkat is. Puzsér Róbert szerint a jobboldali a szíve mélyén soviniszta, a baloldali kapzsi és irigy, a liberális pedig önző. Ezek persze csupán az árnyoldalak, ám ezzel együtt is igen sokatmondó jelzők. A sovinizmus igazi öngól: ha képesek vagyunk lenézni, vagy akár gyűlölni a más kultúrához, etnikumhoz tartozókat, azzal önmagunkat fosztjuk meg a pozitív érzelmek mindenfajta lehetőségétől; valójában még a sajátjainkat sem leszünk képesek megfelelően szeretni. A klasszikus baloldali attitűd, az altruizmusra való ösztönzés duplán bűzlik. Egyrészt - irigységből, kapzsiságból építkezve - a legritkább esetben őszinte: a brüsszeli migránssimogatók a lehető legmesszebb élnek a no go zónáktól, csupán az átlagembertől várják el, hogy mosolyogva elviseljen bármit. Másfelől maga az elv is helytelen: az erőn felüli szolidaritás egyszerűen tönkreteszi a világot. Játsszunk el egy percig azzal a gondolattal, hogy a bolygó összes vagyonát egyenlően szétosztjuk a hétmilliárd földlakó között! Talán volna pár nap visszafogott mulatság, de rögtön azután hétmilliárd koldus maradna csupán, s véget is érne az évszázadok alatt felépített civilizáció. A liberálisokra jellemző önzés nem csupán a leginkább szalonképes a három attitűd közül, de ez az egyetlen, amely élhető és hatékonyan működő világot képes létrehozni. Ahol az emberek a saját, önző vágyaik kielégítésén dolgoznak, anélkül, hogy a másikat lenéznék, gyűlölnék, bántanák, vagy bármilyen joguktól megfosztanák; illetve anélkül, hogy másokat erőn felül támogatnának, ott előbb-utóbb kialakul a széles társadalmi jólét, ahogy arra a történelem számos példával szolgál.

 

Ne legyenek illúzióink, természetesen léteznek farkasok. Vicsorgó, vérengző fajták is (Hitler, Sztálin, ISIS), és persze báránybőrbe bújt példányok is, a politikai korrektség és a migránssimogatás álszent szónokai képében. A legtöbbünktől azonban mindkét erőszakos véglet messze áll. Legfeljebb önzők vagyunk, de semmiképpen sem egymás farkasai.

 

 

"A kis bűn is bűn"

a_kis_bun_is_bun.jpg

 

Kezdjük egy poros tanmesével: Két ember egyszerre érkezik a bölcs rabbihoz. Az egyik gyilkosságot követett el, a másiknak csupán kisebb vétkek nyomják a lelkét. Az öreg felszólítja az elsőt, hogy hozzon egy nagy követ, míg a másodiknak egy zsákra való apró kavicsot kell összegyűjtenie. Miután végeznek, újabb instrukciót kapnak a bölcstől: most vissza kell szállítaniuk a köveket pontosan az eredeti helyükre. Az első tisztán emlékszik, honnan hozta, míg a másiknak halvány fogalma sincs, hol szedte össze kavicsait. A tanulság: ez a különbség a kis és nagy bűnök között. A súlyosakra emlékszünk, így képesek vagyunk megbánni azokat, míg az apróknak nem is tulajdonítunk jelentőséget, így csak gyűlnek-gyűlnek, s egyre nehezebb a teher...

 

Természetesen a tanmese éppúgy hamis, ahogyan a címbéli közmondás is az. Egyszerűen nem létezik ilyen, hogy "kis bűn". Ez persze véletlenül sem jelenti azt, hogy minden vétek azonos fajsúlyú volna. Egy almalopás enyhébb tett, mint egy luxusautó elkötése, ahogy egy visszafogott pofon sem ugyanaz, mint egy hasfelmetszés. (Aki ezeket megpróbálja összemosni, annak egyrészt nincs túl fejlett morális érzéke, másrészt bizonyára jócskán sáros maga is, s mivel nem szeretne magányosan bolyongani a purgatóriumban, így toborozna társakat.) Sokkal inkább arról van szó, hogy igen jól körülhatárolható és rendkívül szűk az a halmaz, amit egyáltalán bűnnek nevezhetünk. Olyannyira, hogy azt már nem is igen érdemes alkategóriákra bontani. Bűn az, amikor erőszakot, kényszert, fenyegetést alkalmazunk másokkal, vagy mások tulajdonával szemben. Minden egyéb messze kívül esik a morálon.

 

Tudjuk: ahány ház, annyi szokás. Minden klub, közösség, vallás olyan szabályrendszert alakít ki, amilyet csak szeretne. Amennyiben a tagság önkéntes, úgy semmi baj azzal, ha egyes csoportok szigorúbbak saját magukkal szemben, sőt azzal sem, ha totál lelki roncsokká válnak a permanens bűntudatban. A baj mindig ott kezdődik, amikor tökéletesen semleges, ízlésbeli dolgokat morális töltettel ruházunk fel, s azt a nagyközönség számára kötelezővé tesszük. Ma már csak mosolygunk azon, amikor a hatvanas években a rendőr elzavarhatta fodrászhoz a hosszú hajú srácokat. Ám ha figyelembe vesszük, hogy Észak-Korea lakói jelenleg is csupán az állam által jóváhagyott frizurákat viselhetik, úgy már közel sem ilyen vicces a dolog. Egy kellően beteg közösség - a hajviselethez hasonlóan - számtalan dolgot beráncigálhat az erkölcs felségterületére. Lehet korlátokkal szabályozni a szexualitást, ahogy egyes vallások teszik, még úgy is, ha ezzel egy magasabb morális elvet, az önrendelkezés szabadságát sértik meg. Lehet tiltani különböző vallási és politikai szimbólumok használatát, arra hivatkozva, hogy ne bántsunk meg másokat, még akkor is, ha ezzel egy magasabb morális elvet, a szólásszabadságot nyirbáljuk. Lehet kötelezővé tenni az adakozást, még úgy is, ha ezzel egy magasabb morális elvet, a tulajdonhoz való jogot tiporjuk. Mindezeknek, a "kis bűnök" kieszelésének és törvénybe iktatásának a puszta hatalomgyakorláson túl nem sok értelmét látni, csupán arra jók, hogy megnehezítsék a létezést. Jézust idézve: "Jaj nektek is, törvénytudók! Elviselhetetlen terheket raktok az emberekre."

 

A buddhizmus és Jézus tanításának egyik központi eleme: "Ne ítélkezzetek!" Ez nem csupán azt jelenti, hogy a bűnössel szemben legyünk megbocsátóak, de azt is, hogy ne vájkáljunk a másik életében, és kizárólag azt a cselekedetet tekintsük bűnnek, ami kézzelfoghatóan árt a másik embernek. Ha képesek vagyunk a vétkek halmazát ilyen szűken definiálni, annak legalább négy, egymással összefüggő társadalmi előnye származik:

  1. Az erőszakmentesség az a közös nevező, amely csaknem minden kultúrát és vallást összeköt. Bármely civilizált közösségben elfogadtatható, csupán a középkori, barbár tudati szinten ütközik ellenállásba.
  2. Megítélése tiszta és egyszerű. A fizikai bántalmazás, a másik tulajdonában tett károkozás olyan mérhető, objektív valóság, mely - magát a cselekményt illetően - nem sok vitás kérdést hagy maga után. (A lelki bántalmazás már közel sem ilyen. Megsértődhetek azon is, ha valaki nem adja át a helyet a buszon, vagy ha gonosz kis törpének nevez, esetleg ha sátánkeresztet hord a nyakában. Mivel mindenkinek jogában áll megtartani az ülőhelyét, szólásra nyitni a száját és olyan ékszert, ruhát, tetoválást viselni, amilyet csak szeretne, így a lelki bántalmazás - felnőtt emberek között - nem képezheti a morál tárgyát. Csupán egy járható út létezik: magunkkal szemben szigorúság, a másikkal szemben engedékenység. )
  3. Egy csomó aggodalmaskodó lelki beteg kiszabadulhat a permanens bűntudatból, ha tisztán érzékelhető, hogy mi számít véteknek, s mi nem.
  4. Amikor valamiféle vallási vagy állami túlbuzgóságból, esetleg hatalomvágyból a vétkek lajstromát növelve túlszabályozzuk a világot, annak nem csupán általános rossz közérzet, bizalmatlanság, egymásra mutogatás és rettenetesen rossz működési hatékonyság lesz az eredménye, hanem mindezek tetejébe újabb bűneseteket is generálunk, melyek egy szabadabb társadalomban meg sem történhetnének. Ha bűnnek számít az, hogy Béla csúnyán néz a férfiakra; hogy megbámulja a nőket; hogy égnek meredő, punk frizurát visel; hogy udvariatlanul beszél; úgy senki sem csodálkozhat azon, ha Béla kap egy jókora fülest bárkitől. S ha Béla ezek után kést ránt, az sem különösen meglepő fordulat. Pontosan a "kis bűnök" bevezetése, a valódi vétkek felhígítása mossa el a határvonalat a morális és immorális tettek között, s teszi bolygónkat állandó háborús övezetté.

 

Aki tehát elkötelezett egy békés és együttműködő világ mellett, az villámgyorsan a kukába hajítja a címbéli közmondást. Egyszerűen nem léteznek "kis bűnök". Az erőszakmentességgel kijelölésre került egy civilizációs minimum, melynek betartása nem csupán elvárható, de ki is kényszeríthető. Minden más szabadon választható, egyéni jó ízlés és jó szándék kérdése. Semmi egyéb. 

"Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond"

kis_gyerek.jpg

 

Nehéz volna meggyőzően állítani, hogy a címbéli frázis semmiféle igazságtartalommal sem bír. Szülőként mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy utódaink felnevelése az idő előrehaladtával egyre összetettebb feladatok elé állít bennünket. Egy újszülöttnek az anyatejen és a tiszta pelenkán túl csupán mosolygó, szeretetteljes környezetre van szüksége. Később jön az Xbox, a bicikli, meg a mateklecke; a kamaszkorban pedig minden a fejünkre szakad, amit Woodstock világából - és saját fiatalkorunkból - ismerünk: sex, drogs, rock and roll... Ám mindez csupán a felszín. Érdemes egy hangyányit mélyebbre ásni.

 

A kérdés hátterében ugyanaz a fals gondolkodásmód áll, mint egyes hagyományőrzők görcsös múltba kapaszkodása esetén. Amikor azt halljuk, hogy bezzeg régen mennyivel jobb volt, olyankor többnyire a jelenkor valamely problémás aspektusa kerül terítékre, összevetve a letűnt idők gondtalan nyugalmával. Csakhogy amikor repülőgép-szerencsétlenségekről beszélünk, olyankor nem mehetünk el szó nélkül a légi közlekedés ezernyi áldása mellett sem. Amikor azt látjuk, hogy pár antiszociális zombi a legjobb társaságban is csak az iphone-ját nyomogatja, az sem jelent olyasmit, hogy az internet és az okostelefon az ördögtől való lenne, s csupán elmagányosodást eredményez. Az evolúció már csak ilyen: egyre összetettebb, egyre gazdagabb, egyre izgalmasabb korok jönnek, s ez komplexebb problémákkal is jár. Egy zsiráfnak ezerszer többféle gondja-baja akadhat, mint egy amőbának, ám ettől még nem érezzük szerencsétlenebbnek a zsiráf-létet. Hasonló a helyzet a kis gyerek - nagy gyerek kérdés kapcsán is. Lehet önmagában csakis az újdonsült problémákra fókuszálni, ám így sosem fogunk reális képet nyerni. És itt nem csupán arról van szó, hogy közvetlen leszármazottunk testi-szellemi fejlődése a gondokon túl kiapadhatatlan örömforrás is egyben, hanem arról is, hogy a gyerek önállósodásával egy sor korábbi probléma automatikusan megoldódik. Már nem kell tisztába tenni, büfiztetni, cipőjét megkötni. Kikerülhet a lakásból az etetőszék, a bili és a kiskád, hogy átadják helyüket az újabb és jócskán izgalmasabb dolgoknak.

 

Amikor a "kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond" frázist puffogtatjuk, a háttérben csaknem minden esetben meghúzódik egy jól kitapintható félelem, hogy túlnőnek rajtunk a dolgok, s képtelenek leszünk kézben tartani azokat. Egy csecsemő minden tekintetben kiszolgáltatott a gondozóinak, s egy kisgyerek is még viszonylag jól irányítható. Ugyanakkor a legtöbb kamasz gyakorlatilag megzabolázhatatlan, s ez - valamelyest érthető módon - aggodalommal tölt el szinte minden szülőt. Természetében hasonló ez ahhoz a bizonytalansághoz, amelyet a mesterséges intelligencia kapcsán érezni. Valami felnő a kezeink alatt, majd kiszabadul, s ki tudja, mire lesz képes, ha önállósítja magát... Minél kevésbé érzékeljük és értjük a világot, amelyben élünk, annál több lesz bennünk a bizalmatlanság és a félelem a fejlődés, az új dolgok iránt. Ám a groteszk valóság az, hogy még a legelveszettebbek is nagyságrendekkel jobb minőségű életet tudhatnak magukénak a fapados repülőgépek és az internet korában, mint amit valaha is élvezhettek volna a világtörténelem során. Még azzal együtt is, hogy valószínűleg lényegesen magabiztosabban mozogtak volna a szimplább tudati szintű korokban.

 

Hordoz tehát némi részigazságot a címbéli felvetés, ám pont azért, mert egy részelem túlhangsúlyozásával kíván teljes képet festeni, a sugallt üzenet mindenképpen hamis. Nem érdemes tartani a fejlődéstől, legyen szó akár tudományos, technikai, társadalmi változásokról, akár utódaink felnőtté éréséről. Minden új perc egy komplexebb, egy potenciálisan jobb világot tartogat számunkra. Az a tény, hogy egyáltalán létezünk, pláne, hogy gyerekeink is vannak, már önmagában az evolúció győztesei közé emel bennünket.

"Egy a tábor, egy a zászló"

egy_a_tabor.jpg

 

Egyetlen szóval sem állítom, hogy az orbáni frázisnak semmi értelme sincsen. Az adott pillanatban nagyon is pragmatikus, célszerű üzenetként szolgált. Amikor választások idején döntünk a számunkra legszimpatikusabb - vagy legalábbis legkevésbé ellenszenves - politikai erő, csoportosulás, koalíció mellett, úgy annak hatalomra segítését az szolgálja leginkább, ha a szavazatok nem forgácsolódnak szét apró pártok között. A probléma mindössze abból adódik, hogy a merev, elvtelen, tömbökben való gondolkodás a hétköznapjainkat is ugyanígy jellemzi.

 

Úgy vagyunk ezzel, mint az éretlen, kamasz srácok. Fradistaként legszívesebben bevernénk az újpestiek képét. A rockerek bőrdzsekijét viselve mélyen megvetjük a diszkózenét hallgatókat. (A nyolcvanas években a Depeche Mode és a Duran Duran rajongói halálos ellenségeknek számítottak, holott a két csapat zenei stílusa egyáltalán nincs összeegyeztethetetlen távolságban. Harminc év távlatából már az érintettek is csak mosolyognak ezen.) Pontosan tudjuk, hogy micsoda erő és adrenalin van abban, amikor egy többezres tömeg együtt skandálja egy futballcsapat, egy rockbanda, vagy akár egy politikus nevét. Ez egy olyan érzelmi plusz, ami csaknem mindenkit megérint, s valódi értéket képvisel. Az ősi, törzsi ösztönök kelnek életre, átjárva minden zsigerünket. Csakhogy amíg a zenei világunk, vagy a szurkolói hovatartozásunk csupán ártatlan, ízlésbeli kérdés, úgy a politikai döntéseink ennél sokkal fajsúlyosabbak. Elképesztően gyermeteg dolog az, hogy amikor érzelmi alapon elköteleződünk egy párt mellett, olyankor annak minden blőd húzását istenítjük, míg a másik oldal valamennyi elképzelését eleve gyűlöletesnek ítéljük.

 

Egy vérmes baloldali simán képes érvelni a határmenti kerítés lebontása mellett, miközben szörnyülködve látja a nyugat-európai terrorcselekményeket, s hálát ad a sorsnak, hogy hazánk eddig még megúszta. Egy vakon elkötelezett fideszes zokszó nélkül isteníti a jelenlegi kormányzatot, holott vaskosat káromkodna, ha az MSZP-rezsim építene stadionokat, vagy rendelné el a vasárnapi zárva tartást. És persze mindketten elítélik a korrupciót, miközben meggyőződésük, hogy az csupán a másik oldalt jellemzi. Egy józan, felnőtt világ valahogy úgy festene, hogy minden gondolkodni képes választópolgár kialakítaná a saját, értékalapú filozófiáját, s a pártok programjait annak alapján ítélné meg, hogy azok mennyiben egyeznek egyéni ideáikkal. Ennek pont a fordítottja történik: a saját értékrendünket torzítjuk el, s feszítjük rá az adott párt intézkedéseire. Természetesen több magyarázata is létezik, hogy miért működünk ilyen elvtelen módon. Az első a múltban keresendő. A katolikus egyház a mai napig kitart azon álláspontja mellett, hogy tilos válogatni a hitigazságok között. Az ige egy csomagban, árukapcsolással érkezik, a menüt végig kell enni. Az egypártrendszert ugyanez jellemezte: nem volt helye a gondolati kilengéseknek. A vakhit ezekből a gyökerekből táplálkozik, egyik oldalon az egyikből, másikon a másikból. Ám nem csupán a múltra hivatkozhatunk, a jelen politikai térképe ugyancsak lehetetlenné teszi az elvi alapú politizálást. Viszonylag könnyű döntést hoznunk egy olyan környezetben, ahol a klasszikus értékek transzparens módon megjelennek. Ahol létezik egy egyenlőséget és szolidaritást hirdető szociáldemokrata erő; egy liberális párt, mely a szabadságot és hatékonyságot élteti, valamint egy hagyományőrző konzervatív tömb. Egy ilyen kosárból nem kunszt válogatni, csakhogy Magyarországon - és a nyugati világban úgyszintén - ma már nem ilyen könnyen átlátható a helyzet. A Fidesz például egyszerre kívánja betölteni mind a három szerepet (rezsicsökkentés, járulékcsökkentés, kisvasút), míg a baloldali ellenzék gyakorlatilag egyiket sem, csupán a brüsszeli igét mantrázza.

 

Harmincezer évvel ezelőtt elég volt, ha követtük a törzsfőnököt. A tábortűz melletti, tőmondatos beszélgetések sem súrolták a mély filozófia határait. Azóta azonban épp eleget fejlődött az emberi agy ahhoz, hogy ki-ki megfogalmazza saját értékrendszerét, ideológiáját. Ez nem csupán ahhoz szükséges, hogy megfelelő belső érvekkel támogathassuk, vagy kritizálhassuk az egyes politikai lépéseket. De ha valóban befolyásolni kívánjuk választott pártjaink programját, s ezáltal a világ folyását, úgy egyenesen elengedhetetlen.

"Ne szólj szám, nem fáj fejem"

ne_szolj_szam.jpg

 

Kevés dermesztőbb közmondást ismerünk. Vajon azok, akik nap mint nap használják és alkalmazzák, belegondolnak, hogy mit is jelent ez valójában? Valami ilyesmit: ha gyávák vagyunk tenni magunkért vagy másokért, úgy megúszhatjuk, hogy jobbá formáljuk életünket s a világunkat. Szívderítő, igaz? Természetesen korántsem lényegtelen, hogy milyen környezetben hangzik el a címbéli népi "bölcsesség".

 

1. A gyávaság kultúrájának a diktatúrák adják a legjobb táptalajt. Észak-Koreában elég egy apró kritikai megjegyzés Kim Dzsing Un rendelkezéseit illetően, s az ember máris a kivégzőosztag előtt találhatja magát. Egy ilyen extrém világban valóban hasznos lehet megfogadni a szóban forgó intést, hiszen az önmagáért való hősködésnek tényleg nem sok értelme. A baj ott kezdődik, amikor az emberek olyan szinten bensőségesítik a félelem kultúráját, hogy személyiségük alappillérévé válik. Ilyenkor a diktatúra felszámolását követően még hosszú-hosszú évekig megmaradnak a régi reflexek. Magyarországon a mai napig találkozni azzal a jelenséggel, amikor a tévés, a rádiós, a könyvkiadó zavartan fogja a fejét: ezt lehet, ezt szabad? Lassan ideje volna megérkezni a Puzsér Róbertek, Sebestyén Balázsok, Kovács Ákosok és Hajós Andrások világába, tépelődés nélkül kimondva azt, amit gondolunk. Ehhez persze a belső tartáson kívül az egzisztenciális biztonság sem árt. Egy máról holnapra élő újságíró könnyen válik szánalmasan szervilissé.

 

2. A társadalmi evolúció kulcsfontosságú területei, a tudomány és a technika szédületes iramú fejlődése sem volna elképzelhető, ha az embereket az óvatos némaság jellemezné. Természetesen ideig-óráig létezhetnek olyan vállalatok, ahol a félelem atmoszférája kitapintható, ám a dolgozói kreativitás az ilyen helyeken a legritkább esetben kap szárnyra. Az oktatás különösen érzékeny terület. Az állam a világ minden részén rajta tartja a kezét - idehaza különösen - s ennél kevés pusztítóbb dolgot tehetne. El sem tudjuk képzelni, hányféle kreatív oktatási metódus létezik, de valamiért ragaszkodunk hozzá, hogy gyermekeink agyonterheltek legyenek, gyűlöljék a tanórákat, kiöljék belőlük az alkotókedvet és mindezekkel együtt is félanalfabétán fejezzék be az iskolát. No de ne szólj szám, nem fáj fejem! Miért is kéne esélyt adni a szabadságnak és a sokszínűségnek?

 

3. A némaság kultúrája nem csupán az inkvizícióval, a nácizmussal, vagy a kommunizmussal terhelt időket jellemzi. A Nyugat-Európában és a tengerentúlon manapság kötelezőnek számító "politikai korrektség" ugyancsak ide vezet. Az eredetileg nemes szándékú kezdeményezés - ne bántsuk meg a másikat pejoratív szóhasználatunkkal - napjainkban már orwelli utakra tévedt. Ma már nem csak arról van szó, hogy dagadt, hájas, zsíros kifejezések helyett a túlsúlyost, teltkarcsút használjuk, hanem megpróbáljuk elhitetni a világgal, hogy a kövérség ugyanolyan értékes, mint a sportos karcsúság. A pc egészen addig üdvözítő, amíg nem hülyézzük le a másikat, ehelyett maximálisan megadjuk számára a tiszteletet és az emberi méltóságot, még akkor is, ha ordít róla, hogy komplett idióta. De amikor a politikai korrektség megtiltja, hogy az egyes népcsoportok közti, egzakt módon mérhető és mért átlagos intelligencia különbségeit szóba hozzuk, az már több is, mint a szólásszabadság durva megsértése: az már a gondolatdiktatúra terepe. Ugyanígy: tiszteletreméltó az, hogy mindenki szabadon gyakorolhatja vallását és ezért nem eshet semmiféle bántódása. Csakhogy amikor a vallás egyet jelent a terrorral, a máshitűek fizikai elpusztításával, olyankor érthetetlen, hogy magát a vallást - politikai korrektségből - továbbra sem szabad kritikával illetni. Vajon ha a nácizmus vallás volna, ugyanígy szabadon tombolhatna? Személyes kedvencem a pc elmebeteg húzásai közül: a holokauszttagadás büntethetősége. Ki az az eszement, aki tagadja a közelmúlt kézzelfogható szörnyűségeit? És ha van ilyen, mit árt vele a világnak? Az ilyen kretén intézkedésekkel nem az a fő gond, hogy innentől - a pc-re hivatkozva - Hirosimát, a gulágvilágot, vagy épp az örmény népirtást tagadókat is szigorúan büntetni kellene, hanem az, hogy alapvető emberi jogunkat, a szólásszabadságot csonkítja, s mint ilyen, etikátlan.

 

4. A magánélet szférájában a címbéli közmondást sok esetben a "ne adj tanácsot, ha nem kérnek!" népi intéssel helyettesítik. Aki olvasta Ibsen Vadkacsáját, annak világos, hogy néha valóban üdvösebb a távolságtartó némaság, azonban az esetek túlnyomó többségében szó sincs erről. Csupán azokat a keveseket érdemes meghagyni vakságukban, akiknek ez az állapot több boldogságot nyújt, mintha bevennék Morpheus piros piruláját. Az igénytelen szülők elhanyagolt, madárijesztő-külsejű gyerekének például valóságos áldás a diáktársak kendőzetlen cinkelése. A "ne adj tanácsot, ha nem kérnek!" intésben éppen az a végzetes ostobaság, hogy az érintettek a legtöbbször tökéletes ködben élnek, a saját nyomorúságukon túl nemigen látnak, s halvány fogalmuk sincs arról, hogy bármiféle útmutatásra volna szükségük. A közmondás mögöttes motivációja még ennél is nevetségesebb: az adott emberi kapcsolat - barátság, szerelem - védelme. Csakhogy mennyire erős, mély, intim az a barátság vagy szerelem, amelyik nem bírja el a jó szándékú, segítő, építő kritikát? És van-e bármi értelme megkímélni az effajta törékeny és abszolút értéktelen kapcsolatot?

 

Ha a morál kifejezés bármit is jelent számunkra, úgy a "ne szólj szám, nem fáj fejem" destruktivitása helyett hallgassunk inkább Babits Mihály bölcs szavaira: "vétkesek közt cinkos, aki néma".

"A jó bornak nem kell cégér"

a_jo_bornak_nem_kell_ceger_1.JPG

 

Ezúttal nincs túlságosan nehéz dolgunk. Ezt a közmondást többször analizálták, mint Martin Luther King washingtoni, Kossuth Lajos ceglédi és Gyurcsány Ferenc öszödi beszédét összesen. Az elemzés minden esetben arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy ostobaság.

 

A kérdés kereskedelmi aspektusára nem is érdemes túl sok szót vesztegetnünk. Minden valamirevaló termék élvez reklámtámogatást, a legjobbakra egyenesen dollármilliókat költenek. Egy-egy új árucikk bevezetésekor - legyen az bármilyen kiváló minőségű - különösen hangsúlyos az indítókampány, mindazonáltal a termék-életgörbe további szakaszaiban is megkerülhetetlen a folyamatos kommunikáció. A marketing évtizedek óta önálló szakterület, ha úgy tetszik: tudományág, mely jócskán többet jelent a reklámnál: a termékfejlesztéstől kezdve az árképzésen és az értékesítési csatornák megválasztásán túl az összes kommunikációs elemet - reklám, PR, vásárlásösztönzés - magában foglalja. Nem kérdés tehát, hogy az árucikkek piacán megkerülhetetlenül szükséges az a bizonyos cégér. Világunk azonban ennél lényegesen sokrétűbb.

 

A demokráciákban a pártok és a politikusok ugyanígy megméretnek a piacon, akárcsak az árucikkek. Következésképpen számukra is létkérdés, hogy megfelelő minőségű és intenzitású kommunikációt folytassanak. Ha a magyar viszonyokat tekintjük, azt látjuk, hogy ezen a téren rendkívül sokat léptünk előre. Az egypártrendszer alatt a politikai marketinget egyszerűen propagandának nevezték, s érthető módon nem fektettek bele túl sok pénzt és energiát, pláne kreativitást. (Világos: ha csupán egyetlen bor létezik, úgy tényleg felesleges a cégér...) Az első szabad választások idején - hagyományok hiányában - gyakorlatilag még mindig nem létezett ez a szakma. Nem volt egyetlen egy magyar nyelvű, politikai marketinggel foglalkozó szakkönyv sem a piacon. Az a tény, hogy a Kisgazdák kampányfőnökének G. Nagyné Maczó Ágnest, a párt egyik vezetőjét jelölték ki, mindent elárul arról az amatőr szemléletről, melynek jegyében a kampányok szerveződtek akkortájt. A 2002-es választások idején a Fidesz is elkövette azt a hibát, hogy még mindig lebecsülte a kommunikáció jelentőségét. Úgy gondolták, hogy egy sikeres ciklust hagynak maguk mögött, s ugye, a jó bornak nem kell cégér... Csúnyán ráfaragtak. Ma egész más a helyzet. 2017-ben már a politikában is minden a marketingről, a kommunikációról szól.

 

De ne álljunk meg itt! Az egyes ember szintjén a címbéli, ostoba közmondás a következőképpen folytatódik: "Csak add önmagad!" Ha létezik brutálisan kontraproduktív  útravaló, akkor ez az. Amikor egy önéletrajzról, vagy egy társkereső oldal profiljáról  mosolytalan, bamba tekintető, mackófelsős szerencsevadász néz vissza ránk, akkor pontosan érzékeljük, milyen az, ha valaki önmagát adja. Léteznek olyanok, akik ódzkodnak az önmenedzseléstől és önmarketingtől, mert valamiféle érthetetlen szoftverhiba folytán azt gondolják: hazugság és csalás, ha önmagunkról a valóságosnál kedvezőbb képet festünk. Ez az aggály jócskán túlzó. Alapvető küldetésünk, hogy mindig a legelőnyösebb arcunkat mutassuk. Természetesen a marketing - ahogy már korábban is írtuk - nem merül ki a reklámban és a csomagolástechnikában. Egészen komplex folyamatról van szó, amely az önismeretnél kezdődik (előnyök, hátrányok, lehetőségek és veszélyek), a pozicionálással, illetve a célközönség kijelölésével folytatódik, majd a kommunikációs stratégiák és csatornák kialakításával tetőzik be, miközben folyamatos termékfejlesztés jellemzi. Egy tudatos és hatékony párkereső a lehető legprofesszionálisabb fotóit tölti fel a profiljára; rövid, meghökkentő, frappáns bemutatkozást ír; felkészülten érkezik a randira; a kapcsolat korai szakaszában még véletlenül sem beszél a gyengeségeiről; és persze pontosan tudja, mit várhat a Tindertől, a Randivonaltól, vagy akár a Puncs.hu-tól.

 

Vajon Van Gogh hány festményét adta volna el, ha testvérénél talpraesettebb ügynököt választ? Talán egészen másként alakul sorsa. A marketing nem csalás, nem hazugság, nem üres fecsegés vagy tartalmatlan lufifújás. Maga a tudatos evolúció, a célirányos teremtés. Óriási baklövés, ha feleslegesnek, vagy az ördögtől valónak tartjuk. A legjobb bort is ki kell vinni a piacra - de minimum egy nyamvadt cégérrel jelezni kell a pincét, ha be szeretnénk csábítani a szomjas vándort.

 

"Nem is anya az, aki nem rendesen szül"

szules.jpg

 

Igazi gyöngyszem, iskolapéldája annak, amikor az ostobaság találkozik az aljassággal. A féltékeny, klimaxos anyós frázisa, akit kegyetlenül sújt az élet: nemhogy elvette tőle imádott fiát az a ribanc, de még arra sem képes, hogy hagyományos módon világra hozzon egy gyereket...

 

Mindjárt az elején tisztázni érdemes: egy bonyodalmaktól mentes, természetes szülés előnyösebb, mint a császármetszés. Nem csupán a gyorsabb lábadozás, a kisebb fertőzésveszély, a kevesebb szövődmény és a rövidebb kórházi tartózkodás miatt. Ha a szülést nem előzte meg vajúdás, nagyobb az esélye annak, hogy probléma lesz a szoptatással. Az allergiás és asztmás megbetegedés is gyakoribb a császáros gyerekeknél. Az sem utolsó szempont, hogy a sikeres hüvelyi szülés katartikus diadalélménnyel jár, anyának és gyermekének egyaránt. Talán ez az oka annak is, hogy ilyenkor kevésbé jellemző a szülés utáni depresszió, mint császármetszés esetén.

 

A kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű. Számtalan oka lehet annak, amikor a természetes szülés szóba sem jöhet. Ilyen a farfekvés, a téraránytalanság (amikor a magzat koponyája nagyobb, mint a medencenyílás), az anya szívbetegsége vagy látássérültsége, illetve a több korábbi császármetszés szintén kizáró körülmény. Az sem ritka eset, amikor egészen előrehaladott fájások esetén sem történik meg a megfelelő tágulás. A pici ugyan derekasan küzd a világrajöveteléért, ám ennek az igyekezetnek sokszor az a vége, hogy a köldökzsinór a nyakára tekeredik, ilyenkor pedig elkerülhetetlen az azonnali operáció. Azt kell világosan látni, hogy a császármetszés elsősorban egy életmentő lehetőség, s mint ilyen, áldott és szent dolog. Az emberi evolúció - vagy ha úgy tetszik: teremtés - egyik mérföldköve. A történelem során a szülések megszámlálhatatlanul sokszor együtt jártak a halállal. Hol a gyermek, hol az anya, hol mindkettő halálával. Elképesztően szerencsések vagyunk, hogy a jelenkorban élhetünk. Az orvostudomány néhány generációval ezelőtti szintjén két gyermekem közül egyik sem élte volna túl szülést, s én vigasztalhatatlanul elkeseredett volnék.

 

Még ha profánnak is tűnik az összevetés, olyan ez, mint a női keblek kérdése. Semmi sem jobb egy formás, természet adta mellnél. Egy plasztikai úton előállított gyönyörűség ugyan egy fokkal kevésbé vonzó, ám egy természetes, de formátlan mell kifejezetten illúzióromboló. Ugyanígy: semmi sem jobb, mint egy bonyodalmaktól mentes hüvelyi szülés. Egy fokkal kevésbé szerencsés a császármetszés. És mindkettőnél mérhetetlenül szomorúbb dolog egy oxigénhiányos újszülött. Mint minden emberi tettet és gondolatot, a szülés dilemmáját is érdemes etikai szempontból megközelíteni. Tekintve, hogy a magzat egészségét - önmagában, normál lefolyás esetén - egyik eljárás sem veszélyezteti, abszolút méltánytalan morális ítéletet mondani a császármetszést választók felett. Nehezen tudnám megvédeni azokat az anyákat, akik dohányoznak, drogoznak, vagy masszívan alkoholizálnak a terhességük alatt. Azok mellett sem állnék ki, akik bántalmazzák, vagy elhagyják gyermeküket. A császáros szülést még véletlenül se soroljuk e vétkek közé! S ha a magzat szempontjából nincs is morális vetülete a kérdésnek, úgy az anya oldaláról nézve feltétlenül. Ez pedig úgy fest: mindenki egyedüli tulajdonosa a saját testének. Sem az anyós, sem a postás, sem a rendőr, sem a villanyszerelő nem szólhat bele abba, hogy egy nő milyen szülési metódust választ. Ha az utóbbiak közül az egyik történetesen a kedves apuka, akkor is legfeljebb véleményt fogalmazhat meg. Morális alap, hogy a döntés az anyáé.

"Minden rossznak gyökere a pénz szerelme"

dagobert-300x225.jpg

 

A Pál apostoltól származó szállóige szellemisége nem áll messze a nép ajkán keletkező olcsó frázisoktól: "aki gazdag, becstelen", illetve: "akinek tele a zsebe, nem tiszta a keze". Ezek egy olyan öngyilkos mentalitás megnyilvánulásai, amely egészen biztosan elvág bennünket az anyagi jóléttől, s az ebből fakadó elégedettségérzettől. Pál apostol gondolata a kielégületlenséget, az irigységet, a kisebbrendűség érzését szolgálja, melyekből semmi más nem fakad, csak gyűlölet és gyilkos indulat a tehetősek iránt.

 

Közhelyes igazság, hogy a pénz nem több, mint eszköz. Olyan, akár a gyógyszer, az ablak, vagy a repülőgép. A gyógyszert túl lehet adagolni, az ablakon kizuhanhatunk, a repülőt pedig neki lehet vezetni egy felhőkarcolónak. Természetesen ettől ezek még remek eszközök maradnak. A pénz ráadásul több megkerülhetetlen funkcióval is bír. Csereeszköz, mellyel beszerezhetünk csaknem bármit, ami létfenntartásunkhoz szükséges. Értékmérő is egyben, mely önmagában, mindenféle külső beavatkozás nélkül képes optimalizálni a gazdaság működését. De értékmérő a társadalom szintjén is. Természetesen nem lesz jobb zenész, festő, vagy orvos az, aki többet keres. De sikeresebb feltétlenül, s ez egyáltalán nem elhanyagolható szempont, különösen ami az önbecsülést, a társadalmi kapcsolatokat és a párválasztási lehetőségeket illeti. Valójában az egész nyugati civilizáció arra az alapkőre épül, hogy a pénzt, mint a siker értékmérőjét kölcsönösen elfogadjuk. Amennyiben a tisztelt galamblelkű Olvasó e ponton rosszallóan felhorkanna, s szemöldökét ráncolná, úgy emlékeztetném rá, hogy az ősközösségi társadalmak egydimenziós világában a sikeresség kizárólag - genetikailag meglehetősen determinált módon - a fizikai adottságokon múlt (erő, gyorsaság, ügyesség). A lényegesen komplexebb jelenkorban az ember számtalanféle képessége pénzre, sikerre váltható. Lehet, hogy Woody Allen, Bill Gates vagy Bruno Mars sosem lettek volna kiváló mamutvadászok. Igazi mázlisták, hogy nem negyvenezer évvel korábban születtek.

 

Pál apostol azzal a küldetéssel járta a világot, hogy Jézus filozófiáját népszerűsítse. Amikor a timóteusokhoz írt levélben a fenti frázist megfogalmazta, sokadjára is jelét adta annak, hogy valójában nem sokat értett meg a krisztusi tanításból. (Ezek az elképesztően zagyva páli levelek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Jézus humanisztikus morálfilozófiájából egy tisztán tekintélyelvű, rideg vallás szülessen.) Az evangéliumokban több ízben terítékre kerül az anyagi javak kérdése. A legismertebb talán a gazdag ifjú esete, akit Jézus arra buzdít: "Menj, add el amid van, oszd szét a szegények között!" Nem is áll meg itt, később még ennél is radikálisabban fogalmaz: "Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom." Az üzenet egészen nyilvánvaló: ne váljunk rabjává semminek, nemhogy a pénznek, de még emberi kapcsolatainknak sem. A napnál is világosabb, hogy nem kell szó szerint érteni e szavakat; a gyűlölni kifejezés jócskán túlzó szónoki fordulat. Anthony de Mello jezsuita szerzetes - aki Pál apostollal szemben tökéletesen megértette a jézusi üzenetet - így ír: "Az emberek mindenütt arra a meg nem kérdőjelezett feltevésre építették az életüket, hogy bizonyos dolgok - pénz, hatalom, siker, elismerés, jó hírnév, szerelem, barátság, lelkiség, Isten - nélkül nem lehetnek boldogok. Mi a te sajátos kombinációd?"

 

Amióta ember él a Földön, azóta tapasztaljuk két jelentős erő - ha úgy tetszik, Káin és Ábel - egymásnak feszülését. Az egyik dolgozik, alkot, mindent elkövet a boldogulásért, míg a másik sikertelensége miatt frusztrált, irigy, s akár ölni is képes. Ez két egészen különböző beállítottság, s a kettő között az egyik vízválasztó éppen az, hogy miként gondolkodunk az anyagiakról. Persze nem válunk automatikusan erkölcsössé és példaértékűvé attól, ha elismerjük, hogy szeretjük a pénzt. Ám ha csak nem viseljük tiszta szívvel valamely szerzetesrend csuháját, úgy ez az első lépés egy egészséges lelkület és egy ebből fakadó morális tartás felé. Ez a morális tartás pedig abban mutatkozik meg, hogy tiszteletben tartjuk a másik vagyonát, nem érzünk maró irigységet a másik sikere láttán, hanem hajlandóak vagyunk megdolgozni azért, hogy mi magunk is - igényeink szerint - vagyonossá váljunk. Mert ez az egyetlen útja annak, hogy életünket és gondolatainkat ne tartsa permanens függésben a pénz. Ha Pál apostol velejéig hamis szállóigéjével indítottunk, zárjuk sorainkat egy annál igazabb gondolattal, újfent Anthony de Mello tollából: "Sohasem emelkedhetsz annál magasabbra, mint amitől meg akarsz szabadulni."

 

"Párzás után minden állat szomorú"

lions-love.jpg

 

A címbéli, ismert mondást Hippói Szent Ágostonnak tulajdonítják, s nem lennék meglepve, ha valóban az ő fejéből pattant volna ki e végtelenül hamis és bugyuta frázis. Világlátását jól jellemzik a következő gondolatok: "Valamennyi rossz cselekedetben a vágy tör uralomra. A vágy pedig nem más, mint az isteni törvénytől való elfordulás."

 

A szex utáni melankólia kapcsán nem állíthatjuk, hogy egyáltalán nem létező jelenség. A fekete özvegy hímje például nemhogy szomorú, de valószínűleg egyenesen szorong is a párzást követően, vagy akár már közben is... Az emberi fajtól sem idegen e jelenség, mely a prolaktin nevű hormon jelenlétével magyarázható. Egyik funkciója, hogy a közösülést követően csökkenti az izgalmi állapotért is felelős dopamin szintjét, így állítva helyre a test hormonális egyensúlyát. Ám amikor hirtelen túl sok prolaktin jelenik meg a szervezetben, az a depresszióhoz hasonló tüneteket produkálhat. Természetesen szó sincs mindenkire kiterjedő, általános jelenségről, mindössze a szexuális életet élők néhány százalékánál tapasztalható.

 

Szent Ágoston szállóigéjével éppen az a fő gond, hogy egy szűk szegmensnél előforduló tünetet túláltalánosít és totálisan öncélú módon morális töltettel ruház fel. A katolikus teológia- és propagandagyár mindig is fő küldetésének tartotta, hogy a szexualitást alapvetően bűnös tettként tüntesse fel. Az egyház semmilyen eszköztől sem riadt vissza; a dicső középkorban még a házasságon belüli együttlétek idejét és módját is képes volt szabályokkal megkötni. A bélyeg, mely szerint a testiség egyenlő a bűnnel, olyan mélyen belénk égett, hogy mind a mai napig a szexuális kicsapongásra gondolunk, amikor erkölcstelenségről esik szó, miközben tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy magának a szexnek semmi köze sincs a morálhoz. A tyúk és a tojás tipikus esete valósult meg: ha Juliska hiteles forrásból úgy tudja, hogy szeretkezés után szomorúságot kéne éreznie, úgy kétség kívül azt is fog, még akkor is, ha tökéletesen működő hormonháztartása egyébiránt az egészséges és boldog elernyedésre késztetné.

 

A gyűjtögető-vadászó társadalmak hosszú évezredekig éltek woodstocki hangulatú nagycsaládokban, ahol mindig csupán az anya személye lehetett a biztos, ám ez nemigen zavart senkit sem. Tudatukban semmiféle szégyenérzet sem tapadt a szexhez, mindez csupán a földművelő, monoteista vallású népek találmánya. A motiváció többsíkú: a monogám családmodell tökéletesen passzolt a mezőgazdaságra épülő létformához, a szexualitást keretek közé szorító törvények elsősorban a famíliák egyben tartását célozták. Másrészt persze ahhoz is kiváló eszközül szolgáltak, hogy a különböző vallások vezetői - a permanens bűntudat által - gond nélkül uralni tudják a hívők lelkét. Gondoljunk csak bele: egy olyan világban, ahol a szexhez nem tapad negatív címke, ott az emberek túlnyomó többségének semmi szégyellni- vagy gyónni való vétke sincsen, ez pedig az adott egyházak létjogosultságát kérdőjelezné meg.

 

Létezik még egy rendkívül profán oka annak, hogy a vallások jelentős része sanda szemmel tekint a szexualitásra. Szendi Gábor az Isten az agyban című könyvében kimerítő alapossággal foglalkozik számos vallásalapító, próféta és szent - csak a legismertebbeket említve: Mózes, Pál apostol, Mohamed, Luther, Kálvin - életútját végigkísérő, rohamszerű, misztikus látomásokkal, amelyek - az agykutatás legújabb felismeréseit figyelembe véve - valamennyi esetben temporális epilepsziáról árulkodnak. Tekintve, hogy ugyanez az ősi agyterület felel az agresszióért és a szexualitásért is, az epilepsziára hajlamos karakter sajátosságai között a jóvá, szentté, halhatatlanná válás igénye mellett megjelenik az erőszakosság, valamint többféle szexuális deviancia is. Számos vallás abból gyermeteg okból tartja bűnnek a testiséget, mert alapítója, vagy valamely meghatározó alakja tökéletesen aszexuális volt. Vicces, igaz? Csak borzasztó nehéz rajta jó szívvel röhögni.

 

Szóval, ha bárki, aki egészséges hormonháztartással, valamint ép - a vallások elfojtó szexellenességével meg nem mérgezett - lélekkel bír, s mégis szomorúságot érez a szerelmeskedés után, annak valóban ideje magába néznie. Ott valami nagyon komoly bénázás folyik.

"A név kötelez"

a_nev_kotelez.jpg

 

Tegnap este tejfakasztó mulatsággal ünnepeltük egy barátom fiának születését. A gyerkőc a meglehetősen egyedi Bátor nevet kapta. Nem kellett túlságosan bátorra inni magunkat, hogy szóvá tegyük, milyen sűrűn fogják majd cinkelni a srácot a haverjai, amikor nem mer majd parázson járni, bekötött szemmel motorozni, vagy épp az iskola bombanőjétől telefonszámot kérni. Mert ugye, a név kötelez... Világos persze, hogy a valóságban szó sincs ilyesmiről. Sem a név, sem a szállóige eredeti formája szerinti nemesség sem kötelez semmire, ahogy a származás egyéb aspektusai sem. Az életünket és a nevünket ajándékba kaptuk, azokba sok beleszólásunk nem volt. E ponton akár le is zárhatnánk a kérdést, ám úgy posztunk kínosan rövid maradna. Szerencsére léteznek érdemi tanulságai a témának, melyek mellett nem mehetünk el szó nélkül.

 

Ha a szüleinktől kapott nevünkért nem is tartozunk semmiféle felelősséggel, annál inkább azokért a nevekért, melyeket mi magunk választunk. Ezúttal nem térünk ki a művésznevek periférikus problémakörére, bár kétség kívül beszédes az is, amikor valaki a Kefir, a Szamóca, a Rocco, vagy épp a Terry Black nevet használja. Sokkal hétköznapibb az a döntés, amelyet a lányból lett asszonyok hoznak a házasságkötéskor. Létezik a régimódi megoldás, amikor Szabó Piroskából egyetlen tollvonással Kovács Józsefné válik. Manapság egyre ritkább ez a forma, s ennek elsősorban az az oka, hogy szimbolikusan a nő teljes önfeladását hirdeti, aminek szerencsére nincs már nagy divatja. A másik végletet a lánykori név változatlan formában történő meghagyása jelenti, ez ellen meg az az érv szól, hogy semmilyen módon sem jelzi a családi állapotot. Ismerünk pár köztes megoldást is: Kovácsné Szabó Piroska, Kovács Piroska, Kovács-Szabó Piroska stb. Természetesen ezekben az esetekben sem a név az, ami bármire is kötelezne. Semmivel sem fog jobb vacsorát készíteni, vagy kevésbé hűtlenkedni az a feleség, aki viseli férje nevét, mint az, aki nem, ám ezzel együtt is sokat elárul saját magáról, a világképéről és a nőiségéről az, hogy milyen nevet választ.

 

A leggyakoribb eset természetesen az, amikor gyermekeinknek adunk nevet. Ez egyáltalán nem kis felelősség és számtalan módon hibázhatunk. A legkézenfekvőbb ballépés a hagyományőrző eljárás: amikor a családban generációkon keresztül öröklik ugyanazt a keresztnevet. Ez nem csupán fantáziátlan és unalmas, de benne van az a kimondatlan elvárás is, hogy apáink útján kell járni, elődeink álmait kell megvalósítani. Mintha azt sugallná, hogy a címbéli szállóigének bármiféle igazságtartalma lenne. Ugyancsak a konzervatív vonalról jön a második hibalehetőség is, amikor valamely ősrégi rokon után egy vastagon poros nevet kap a 21. századi újszülött. Jaj szegény Kázméroknak, Tivadaroknak, Margitoknak és Irmáknak! Természetesen a másik véglet is kerülendő, a mai latin-amerikai szappanoperákból sem választ nevet egyetlen jó ízlésű szülő sem. Borítékolható, hogy a Rikárdó, az Armandó és az Eszmeralda nevek nem fognak előnyt jelenteni a későbbiekben, a karrierépítés során sem. Bár az eddigiekhez képest bocsánatos vétek, ezzel együtt sem szerencsés, amikor kifejezetten gyakori, elcsépelt nevet adunk utódainknak. Volt olyan munkahelyem, ahol ha Lacit kiáltottak, egyszerre kilencen fordultunk oda... Ha a fenti hibákat sikerül elkerülnünk, már csak arra kell odafigyelnünk, hogy a választott keresztnév tökéletesen passzoljon a vezetéknévhez; legyen zenéje, harmóniája, összhangja e kettőnek. Egy igazán dallamos névnél nemigen adhatunk szebb indulóajándékot világra jövő gyermekünknek. Vörösmarty Mihály, Radnóti Miklós, Kosztolányi Dezső... Csoda, hogy zseniális költőkké váltak? Már a nevük is maga a muzsika.

süti beállítások módosítása