Naponta 25 ezren halnak éhen a nagyvilágban, ebből 18 ezer kisgyerek. Az alultápláltság több embert öl meg, mint az AIDS, a TBC és a malária együttvéve. Az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezetének jelentése szerint 37 országban kritikus a helyzet: gyakorlatilag állandó jelleggel élelmiszersegélyre szorulnak; valamint további hatvan ország szerepel a listán, ahol számottevő éhínségről beszélhetünk. Az érintettek közül 300 millió kiskorú. S hogy mindez miként függ össze a címbéli közmondással? Rövidesen meglátjuk.
Ha a vizsgált "bölcsesség" úgy szólna: "jobb a mai veréb a holnapinál', vagy - csakhogy maradjon valami a költészetből - "jobb ma egy veréb, mint holnap egy galamb", úgy egyetlen szót sem szólhatnánk. Még dicsérhetnénk is a szállóige közgazdaságtani realitásérzékét. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy mai forint többet ér egy holnapinál, ezért fizetünk kamatot a felvett kölcsönök után, s ezért termelnek jövedelmet pénzügyi befektetéseink. A szakirodalom diszkontálásnak vagy jelenérték-számításnak nevezi azt a kalkulációt, ami a jövőbeli várható értéket összeveti a jelenlegi tényadattal. Ugyanakkor semmiképpen sem szabad megfeledkeznünk arról az apróságról, hogy egy átlagos veréb mindössze 30 grammot nyom, ezzel szemben a túzok kakas elérheti akár a 18 kilós tömeget is. Ez hatszázszoros különbséget jelent, amit még a legrátermettebb tőzsdei spekulánsok sem ítélnének karcsú hozamnak. Miféle extrém helyzet kell ahhoz, hogy egy ekkora bizniszre nemet mondjunk?
Mindössze két olyan körülményt ismerünk, amely valós értelmet adhat annak, hogy a mai verebet részesítjük előnyben a holnapi túzokkal szemben. Az egyik a jelenbeli nélkülözésnek azon foka, amikor egyszerűen nem is számolhatunk a jövővel, ha most azonnal nem elégítjük ki alapvető szükségleteinket. Mindenki ismer olyan háborús történeteket, amelyben komplett lakóházak cseréltek gazdát egy félkilós kenyérért. A másik mozgatórugó az lehet, ha - pillanatnyi élethelyzetünktől függetlenül - egyáltalán nem is létezik holnap. A világtörténelem során számos próféta hirdette már meg a közelgő világvégét, ám eleddig még egyik jóslat sem igazolódott be. Az egyik legtragikusabb eset 1856-ban, Dél-Afrika keleti részén történt, ahol rövid idő alatt Khosszaföld lakosságának nyolcvan százaléka pusztult el, döntő többségében az éhségtől. A "marhamészárlás" néven elhíresült történetben Mhalakaza, a törzs látnoka olyan sikeresen tálalta a közelgő feltámadásról szóló végzetes vízióját, hogy sikerült mindenkit rávennie az immár feleslegessé vált, közel 200 ezres tehéncsorda azonnali levágására és a mezőgazdasági munkák beszüntetésére. Elérkezett a látomásban szereplő nap, ám természetesen semmi sem történt. Kínos hónapok jöttek. A végítélet csakugyan bekövetkezett, csak lassan és rendkívül fájdalmasan.
Amikor a világ éhezőiről esik szó, az okokat keresve folyamatosan mellébeszélünk. A különféle elemzések megemlítik az aszályt, a polgárháborúkat, a segélyszállítmányokat feltartóztató iszlamista maffiabandákat - mindezek természetesen nem teljesen irrelevánsak. Naiv lelkek a nyugati mohóságot jelölik meg a legfőbb okként, melynek persze az égvilágon semmi köze sincs a kérdéshez. Mi több, ha a jóléti társadalmakban élők - az éhezés felszámolásának szent célját szem előtt tartva - le is mondanának a fogyasztásuk egy részéről (pl. húsmentes hétfő), a polcon hagyott termékek csupán az élelmiszeripart zsugorítanák, de semmilyen módon nem járulnának hozzá a harmadik világ jóllakatásához. A mélyszegénység kialakulásának és rohamos terjedésének egyetlen igazán fontos oka van, melyet szeretünk szemérmesen elhallgatni. Ez pedig a gazdasági teljesítőképességet jócskán meghaladó népszaporulat. Még csak közgáz-hallgatónak sem kell lenni hozzá, elég egy csipetnyi józan ész, hogy belássuk: a jólét csakis úgy fokozható, ha a tőkejavak gyorsabban növekednek, mint a népesség. Ez nem csupán a társadalom, de az egyén szintjén is igaz: felelős gondolkodású ember csakis akkor vállal családot, ha annak eltartásának feltételeit - legalább részben - előzetesen már megteremtette. Ha nem így teszünk, úgy az élet egy szánalmas mókuskerékké válik, devizahitelekkel, a munkaszerződésbe való görcsös kapaszkodással, a holnaptól való örök rettegéssel. Amikor azt mondjuk: "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok", abban nem csupán az van, hogy nem hiszünk a saját jövőnkben, de ebből következően az is, hogy nem is kívánunk befektetni a holnapba. Nemet mondunk a megtakarításra, a gyarapodásra, s felelőtlen módon feláldozunk mindent az itt és most oltárán.
Nem tudni, kinek a fejéből pattant ki a címbéli közmondás, de sanszos, hogy az illető nem lubickolt a bőségben és nem is igen hitt abban, hogy a jövő reménytelibb lesz. Valójában minden, amit civilizációnak hívunk, az a vizsgált mondás tökéletes antitézise. Felelős emberként az a minimum, hogy felmérjük a saját élethelyzetünket. Ha történetesen Tanzánia valamely nyomornegyede az otthonunk, ahol a bőrünkön érezzük, hogy ténylegesen "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok", s nincs más út, csak hogy felfaljuk a holnapot, úgy annyit azért megtehetünk, hogy ezt a gyötrelmes mélyszegénységet már nem örökítjük tovább. Ha viszont a Föld valamely szerencsésebb régiójában élünk, ahol van értelme jövőt építeni, ott pedig villámgyorsan felejtsük el ezt a bölcsességnek álcázott, borús reménytelenséget!
