Ez a klassz a vallásban. Bármit rá lehet húzni. XVI. Benedek pápa A Názáreti Jézus című művében azt írja, hogy az istenfiúság valósága nélkül egyáltalán nem lehet megérteni Jézus tanítását. Már ez is egy végtelenül hamis és szűklátókörű gondolat volt, erre most jön Ferenc pápa, aki szinte szóról szóra ugyanezt mondja, azzal az apró különbséggel, hogy ő a szegénységet állítja a fő helyre. Szerény véleményem szerint mind a ketten óriási tévedésben vannak. E posztban a jelenlegi egyházfő gondolatát igyekszünk körbejárni.

Nyilvánvaló, hogy a Biblia egy irodalmi mű, s mint ilyen, szabadon értelmezhető, mindenki úgy olvassa, ahogy neki tetszik. Azonban a tényszerűség megköveteli, hogy leszögezzük: Jézus tanításában még véletlenül sem szerepel központi helyen a szegénység, mi több, témaként is csak meglehetősen ritkán merül fel. A tékozló fiú családja - s benne a példaértékű karakterként ábrázolt apa - kifejezetten vagyonos. Az irgalmas szamaritánus se csóró, mi több, jelentős összeget, két dénárt fizet a fogadósnak, hogy gondját viselje bajba jutott felebarátjának. A szőlőmunkásokról és a talentumokról szóló példabeszéd pedig egyenesen kapitalista tanmese. Azzal együtt, hogy a krisztusi filozófia magját jelentő példázatokban nyoma sincs a szegénység piedesztálra emelésének, azért ismerünk ide vonatkozó intelmeket. Az egyik jellemző példa a gazdag ifjúnak adott útmutatás: "Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt!" Illetve: "Könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába." Lehet ezeket a mondatokat szó szerint venni, ám aki így tesz, az valójában nem sokat értett meg a teljes tanításból. A jézusi attitűd egyik kulcsmondata: "Irgalmasságot akarok, nem áldozatot." Szó sincs tehát arról, hogy a pénz és a gazdagság önmagában bűnös dolog volna, s hogy a lemondás és az önfeladás lenne az egyetlen üdvözítő út. Csupán azt az egyszerű buddhista igazságot kell észrevenni, hogy minél kevesebb béklyót akasztunk magunkra, annál szabadabban lélegzünk.

A legkevésbé sem vonom kétségbe Ferenc pápa jószándékát, filozófiáját ugyanakkor kifejezetten mérgezőnek látom. Amikor a szegénységet erénynek állítjuk be, az pontoson olyan, mintha a betegséget, vagy a csúnyaságot tekintenénk etalonnak. A három átok közül mindegyikre igaz lehet, hogy beleszülettünk, de az is, hogy magunknak okoztuk. Ám bármi is legyen az ok, bárkié is legyen a felelősség, az életigenlő megoldás minden esetben a túllendülés. Ha betegek vagyunk, muszáj meggyógyulnunk. Ha förtelmesen nézünk ki, érdemes minden követ megmozgatni, hogy formába hozzuk magunkat. S ugyanígy: ha szegények vagyunk, annak egyetlen ellenszere létezik, ez pedig az anyagi gyarapodás. Ferenc pápánál nem érzem ezt az irányt. Míg Jézus minden egyes szava azt hirdeti, hogy hozzuk ki magunkból a maximumot - "legyetek tökéletesek!" -, addig az egyházfő egyetlen árva szót sem szól a gazdagodásról, a felemelkedésről, s különösen nem az érintettek ehhez szükséges attitűdjéről. Nagy szeretettel megsimogatja a mélyszegénységben élőket, s megvendégeli őket, majd arra kér, tegyünk mi is így. Már csupán azt a mondatot hiányolom, hogy "csak így tovább, világ koldusai, ti mindent jól csináltok!" Ferenc pápa számos beszédében kitér rá, hogy a kényelmes életmód zárttá és érzéketlenné tesz. Bizonyára ebből a téveszméből fakad, hogy a szegénységet nem egy legyőzendő betegségként, hanem egy kívánatos állapotnak tekinti. Ha létezik olyan élethelyzet, amely ténylegesen redukálja természetes érzékenységünket, az pont nem a jólét, hanem kifejezetten a nyomorúság. "A szegénység az, amely olyan feltételeket teremt, amelyek mellett szabadon vállalhatjuk személyes és társadalmi felelősségünket" - írja a katolikus egyház feje. Ez is csak egy azon mondatok közül, melyek tökéletesen értelmetlenek és megalapozatlanok (hiszen gazdagon is lehetséges a felelősségvállalás, sőt!), csupán egyetlen funkcióval bír: kifejezni a pápa fura vonzódását a szegénységhez.

Bár a katolikus propaganda számos fórumon győzködi a híveket, hogy az egyházfő valójában nem kommunista eszméket vall, jómagam - olvasva nyilatkozatait, beszédeit, körleveleit - meglehetősen szkeptikus vagyok e téren. "Az első helyen mindig a dolgozó ember áll a maga méltóságával, nem pedig a haszon keresése." - Amikor ilyen mondataival találkozom, lelki szemeim előtt azonnal Marx jelenik meg ápolatlan szakállával, aljas és hamis ideológiájával. Akár tetszik Ferenc pápának, akár nem, de ez egy sokszorosan lejátszott meccs. A világ már jó pár alkalommal kipróbálta ezeket ezeket az eszméket és le is vonta a kellő tanulságokat. Az önző és haszonelvű kapitalizmus mindenütt egyenlőtlenül elosztott gazdagságot, míg a szocializmus többé-kevésbé egyenlően porciózott nélkülözést eredményezett. Egészen döbbenetes a 21. század elején olyan hittel kimondott szavakat hallani, amelyek a haszonelvűséget - az egyetlen bizonyítottan értékteremtő attitűdöt - kárhoztatják. Ha az egyházfő szívének kedves módon a világ teljes vagyonát hétmilliárd egyenlő szeletre vágva szétosztanánk, úgy ezzel a mozdulattal gyakorlatilag el is pusztítanánk az emberiséget. Ugyanis pont a sokat szidott koncentrált magántőke az, amely képes a tömegtermelés megszervezésére és lebonyolítására. Pont a milliárdosok azok, akik munkát adva ténylegesen tesznek is a szegénység ellen, szemben az átlagpolgárral, aki a kalapozóknak dobott szerény és tökéletesen meddő alamizsnán túl aligha tehet bármit. (Ezen a tényen az sem változtat semmit, ha néhány nagytőkés kifejezetten nemtelen célra használja vagyonát.) A 2003-ban megjelent The Corporation című kanadai dokumentumfilm a nagy részvénytársaságok bűneinek bemutatását célozza.  Néhány valóban jogos észrevétel mellett - környezetszennyezés, diktatórikus rezsimekkel való együttműködés - egy sor olyan ostoba, marxista kritikát fogalmaz meg, amelyek tökéletesen egybevágnak az egyházfői szellemiséggel. A film intellektuális mélypontja az a jelenet, amikor a riporter egy hondurasi ruhagyár tinédzser korú varrónőjét faggatja. A kislány válaszából kiderül, hogy nyolc embert tart el a fizetéséből, hiszen rajta kívül senki sem dolgozik a családból. Figyelembe véve az egy dollár alatti munkabéreket, valamint azt a tényt, hogy termék kereskedelmi árához képest a ráfordított bérköltség az 1%-ot sem éri el, a narrátor a kizsákmányolás magasiskolájaként aposztrofálja a látottakat. Arról persze egy szó sem esik, hogy hol tudunk mi Európában nyolc embert eltartani egyetlen keresetből? Arra sem kérdez rá senki, hogy a család többi tagja miért nem dolgozik. Nyilván azért, mert senki nem ad munkát számukra. S amikor jön egy amerikai nagyvállalat, amelyik az adott hely egyetlen gazdaságilag aktív szereplőjeként, ha úgy tetszik, jótevőjeként gyárat telepít, munkahelyeket létesít és valamiféle szerény megélhetést biztosít, azt rögtön kizsákmányolónak és érzéketlennek bélyegzik. A marxista világlátás olyan mélyen meghatározza a film készítőit és Ferenc pápát úgyszintén, hogy képtelenek kimondani a nyilvánvalót: minden valószínűség szerint ez a felemelkedés egyetlen lehetséges módja. Kétszáz éve Európa hasonlóképpen végigjárta az iparosodás útját, ezt a harmadik világ sem úszhatja meg, ha tényleges gazdasági jólétre vágyik.

Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy bizonyos extrém körülmények között az egyházfői elgondolás működőképes lehet. Éppen Edith Eva Eger brutálisan jó könyvét, A döntést olvasom, melyben többek között auschwitzi emlékeiről is beszámol. Magától értetődő gesztusként írja le, amikor a hónapokon keresztül koplaló, csontsoványra fogyott rabok megosztják egymással az ételt, ha valamelyikük néhanap extra adaghoz jut. Valóban így van: az adott szituációban nem csupán életmentő a kölcsönös önzetlenség, de mindenfajta morális megfontolás is ezt diktálja, ugyanis nem létezik semmiféle kitörési pont. Szökni lehetetlen, s a természetes egyéni ambíciók és erőfeszítések nem eredményeznek többletellátmányt. Ugyanez a logika már a legkevésbé sem érvényesül a szabad világban. Ahol mindenki tehet a sorsáért, ahol az egyéni jólét nagyban függ a befektetett munkától, ott az altruista szemlélet tökéletesen kontraproduktívnak bizonyul. Teljesen természetes az, ha támogatjuk a fogyatékkal élőket, ám ha naivan, kontroll nélkül tesszük, úgy rövidesen minden élő ember fogyatékosnak fogja vallani magát. Teljesen természetes, hogy tisztességesen felneveljük gyermekeinket, ám ha nem noszogatjuk őket, talán még negyvenévesen is a szülői emlőkön csüngenek. Ferenc pápának sem ártana elgondolkodnia azon, hogy talán pont az évtizedek óta rendszeresen érkező segélyszállítmányok azok, amelyek konzerválják a harmadik világ fejlődésképtelenségét és kilátástalanságát. Az életben maradáshoz néhol elégségesek, az építkezést, a fellendülést, a beruházást, az infrastruktúra fejlesztését azonban a legkevésbé sem szolgálják. Ehhez pont a sokat szidott koncentrált magántőke kellene, s némi társadalmi tudatosság. A minap megkérdeztem egy nigériai barátomat, hogy náluk odahaza jellemzően mivel foglalkoznak az emberek. A válasza nem lepett meg: "Fociznak és zenélnek..."

Legyünk persze tisztességesek! Az egyházfő valójában nem vall klasszikus kommunista nézeteket. Az ő eszményített világa sokkal inkább Kádár Jánoséhoz hasonlít. Nyilatkozataiból kiderül, hogy egy olyan berendezkedést tartana optimálisnak, ahol az egyének célja nem a tőkefelhalmozás, hanem a család számára a mindennapi élet megteremtése és fenntartása. Mintha csak a szocialista Magyarországon járnánk! Trabant, Wartburg oké, szerény hétvégi ház megengedett, de itt a vége. Senki meg ne próbáljon megtakarításokban és befektetésekben gondolkodni, mert a végén még a saját kezükbe vennék a sorsukat! "A szegénység a szív magatartása, amely nem engedi, hogy a pénzre, a karrierre és a luxusra az élet céljaiként, a boldogság feltételeként tekintsünk." - megdöbbentően szűklátókörű gondolat egy olyan ember tollából, aki a pápai trón elfoglalását megelőzően pszichológiát és filozófiát is oktatott. Talán az a szívsebész, aki naponta ment meg emberi életeket, beszennyezi létét azzal, hogy munkájával egyszersmind karriert is épít? Vajon a pár hete elhunyt Demján Sándor, akinek alapítványa az elmúlt húsz év során közel hétmilliárd forintot fordított hátrányos helyzetű gyerekek felemelésére és egyéb társadalmi célokra, létrehozhatta volna mindezt, ha ő maga nem vagyonos ember? Értjük persze a jézusi-buddhista alaptanítást: a pénz imádata vakká tesz. De fogadjuk már el azt is, hogy léteznek felnőtt emberek is a Földön, akik képesek bánni a kapott talentumaikkal! A legtöbben nem azért hizlaljuk a bankszámlánkat, hogy egyszer majd eltapsolhassuk értelmetlen luxusra és fényűzésre, bár ha ezt tennénk, azzal sem követnénk el égbekiáltó bűnt. A legtöbbünk számára épp a családunk biztonsága, az életünk feletti kontroll megteremtése és a kreatív élet megalapozása jelenti a hajtóerőt. Ferenc pápa gondolkodásmódjában nem csupán a falanszter-ideológia a bántó, de az is, ami ebből következik. Ha mindenki ugyanolyan, együtt bégető birka, akik - letérve a jézusi útról - nem visznek végbe nagy dolgokat, csupán egymás sebeit nyalogatják, úgy égetően szükségük lesz egy főkolomposra, aki irányt szab életüknek. Egy Kádár Jánosra. Vagy épp egy katolikus egyházfőre.