Még ma is sokan vannak, akik az emberek közti teljes vagyoni egyenlőségről álmodoznak. Természetesen pontosan tudjuk, hogy ez nem csupán megvalósíthatatlan idea, de józan ember számára nem is kívánatos, pláne nem erkölcsös elképzelés. (Ha a szabadságot tekintjük a legfőbb értéknek és az egymás elleni erőszakot a legfőbb gonoszságnak, abból egyenesen következik, hogy a tehetségesek és a szorgalmasak az átlagosnál nagyobb vagyont fognak felhalmozni, hiszen nem lesz, ami megállíthatná őket ebben.) E posztban mindenesetre lépjünk túl ezen, s tekintsük úgy a világra, mintha baloldali idealisták volnánk! Szemünk előtt - Ferenc pápáéhoz hasonlóan - egy olyan álomkép lebegjen, melyben minden földlakó kispolgári jólétet élvez, saját tulajdonú - visszafogott méretű és nem túl hivalkodó - családi házzal, közepes kategóriájú autóval, átlagos életszínvonal mellett.

A felmenőktől származó hagyaték természetesen mindent boríthat. Az egalitariánus társadalom hívei nem véletlenül látnak problémát a vagyonok átörökítésében, hiszen ez már az elmélet szintjén is meghiúsítja, hogy az élet nevű játékot azonos feltételekkel indítsuk; az egyenlőség már a startmezőben felborul. A gyakorlat - nem meglepő módon - ugyanezt igazolja vissza. Egy közelmúltbeli kutatás azt találta, hogy az Egyesült Államok fehér és fekete polgárai közt nem elsősorban a jellemzően magasabb iskolai végzettség és a nagyobb munkabírás tesz különbséget gazdasági téren. Ha csak a diplomásokat nézzük, a fehérek átlagos vagyona e szegmensben 7,2-szer nagyobb, mint a feketéké. A döntő elem az a tény, hogy a fehérek rendszerint többet örökölnek; ötször valószínűbb, hogy nagyobb hagyaték landol náluk, mint a feketéknél. 

Az írott történelem jelentős részében meghatározó volt az a szándék, hogy a családi földbirtokok ne aprózódjanak szét. Ezt szolgálta az "elsőszülött joga", vagyis hogy a legidősebb fiú egy személyben örökölte azt. (A többiek katonának, tengerésznek, vagy papnak álltak. A lányokkal nem volt ilyen gond, ők - eléggé el nem ítélhető módon - eleve nemigen örököltek semmit. A katolikus papok számára kötelező cölibátust ugyanez a megfontolás motiválta, csak ott az egyházi tulajdonról beszélünk.) Ami a középkort illeti: volt ebben némi ráció. A technológia évszázadokon át nemigen fejlődött. Gyáripar még a kanyarban sem volt. Alternatív befektetési formák nem léteztek. A nagybirtokok feldarabolása egyet jelentett volna az eljelentéktelenedéssel. A 19. század során azonban minden átértékelődött: az ipari forradalmat követően a merev öröklési struktúrák már inkább teherré váltak. Manapság immáron semmi gond azzal, ha az utódok egyforma arányban részesülnek az örökségből; egyikük talán a vállalkozását bővíti, a másik lakást vásárol, a harmadik kifizeti a hiteleit, avagy luxusutazásra költi új javait - a lehetőségek száma végtelen és - a társadalmi struktúrák szintjén - nem sok múlik az egyének döntésein.

Ami az örökséget illeti, egyes államok a mai napig jelentősen megsarcolják, még akkor is, ha az érintettek egyenesági rokonok. Magyarországon - hála a jobboldali kormányoknak - ma már sem adót, sem illetéket nem kell fizetnünk, de nem volt mindig így. Az Egyesült Államokban is hasonló a helyzet, 11,7 millió dollárig minden vérrokon adómentesen örököl, s ez alighanem így tisztességes. Amiért apáink, nagyapáink és dédapáink megdolgoztak, azért nekünk már ne kelljen. Persze, lehet húzni értékhatárokat, ahogyan az USÁ-ban is teszik (bár ott olyan magas a limit, hogy az inkább csak szimbolikus), megcélozva ezzel a vagyoni egyenlőtlenség valamelyes csökkentését, jómagam azonban óvatosan bánnék ezzel az eszközzel. A magas örökösödési adó nem csupán morálisan kifogásolható, de kontraproduktív is egyben; senki sem fog vagyonokat hátrahagyni azért, hogy azzal elsősorban a központi költségvetést gazdagítsa.

Mindezek után képzeljünk el egy olyan álomvilágot, amelyben minimálisak az adóterhek, így minimális az újraelosztás mértéke is! Ebben a környezetben mindenki megtarthatja (és szabadon utódaira hagyományozhatja) munkája gyümölcsét, ugyanakkor senki sem játszhatja a potyautas szerepét; a társadalom nem fog jólétet biztosítani senki számára, aki nem hajlandó tenni önmagáért, sem segélyek, sem családi pótlék, sem ingyenes központi szolgáltatások révén. Modellünket egészítsük ki azzal a civilizációs minimummal, hogy mindenki tisztában van a szaporodás játékszabályaival, továbbá rendelkezésre állnak a megfelelő fogamzásgátló eszközök. Tegyük hozzá azt a nem túl magas tudati szintet is, amelyen a különböző vallások - kereszténység, iszlám, zöld-progresszió - már nem fertőzik az emberek elméjét a családtervezés terén (se). Természetesen a vágyaink nem uniformizáltak; e libertáriánus gondolatkísérletben is számolhatunk azzal, hogy egyesek szüzességi fogadalmat tesznek, mások a saját nemükhöz vonzódnak, megint mások a gyermektelenségben látják a boldogság kiteljesedését; és persze lesznek olyanok is, akik tesznek az anyagiakra, s minden körülmények közt nagycsaládot szeretnének. Ha lehántjuk ezeket az extremitásokat, a társadalom fennmaradó 90%-ában azt fogjuk találni, hogy az utódok száma erősen korrelál a jövedelem mértékével, vagyis azok fognak a legjobban szaporodni, akik a leginkább alkalmasak az értékteremtésre. Ez természetesen már önmagában is egy kívánatos és figyelemreméltó eredmény, mindazonáltal ha kiegészítjük a vagyonöröklés elemével, azt fogjuk találni, hogy e rendkívül pozitív vonáson túl még a gazdasági egyenlőség irányába is hat. Hogy miért? Képzeljük el, hogy Csóró Csaba és neje egy élet munkájával mindössze ötvenmillió forintot volt képes összetalicskázni. Szerény jövedelmük tudtában csupán egyetlen gyermeket vállaltak, aki egymaga örökli szülei panellakását és lepukkant Suzukiját. Tehetős Tibor és Tehetséges Tamara ugyanakkor mindig is jól kerestek, a halálos ágyukon már háromszázmilliós végrendeletet írnak alá. Ők is havi bevételeiknek megfelelő családméretben gondolkodtak, ennek megfelelően hat gyermeknek adtak életet. Ha mind a hatan ugyanakkora szeletet visznek a családi vagyonból, úgy azt fogjuk látni, hogy a Tehetős ifjak épp úgy ötvenmilliós örökségcsomaggal kezdik a holnapot, ahogyan a Csóró utód is - a gazdasági kiegyenlítődés a hagyatékok frontján megvalósul. 

A gond csupán az, hogy a felvázolt modell a gyakorlatban a legkevésbé sem érvényesül. Az intelligenciakutatások azt mutatják, hogy minél magasabb az ember IQ-ja, annál magasabb jövedelemre számíthat, s ezzel párhuzamosan egyre kevesebb gyereket vállal. Ez óhatatlanul a világ elhülyüléséhez vezet, miközben a vagyoni különbségek nemhogy csökkennének, de hatványozottan nőnek. A kérdés csak az, miért és miben tér el a szomorú valóság az áhított modelltől; valamint hogy ezen eltérések közül melyekre lehet ráhatásunk. Modellünk a nyugati civilizációra jellemző általános tudati szintet és alacsony újraelosztást feltételezett. A valóság az, hogy a mainstream politika pont ennek az ellenkezőjén dolgozik: tömegével engedi a kontinensre a lehető legbarbárabb népeket, akiket vastagon kitöm a legkülönbözőbb segélyekkel. Minden valószínűség szerint ez a legmarkánsabb hátráltatója modellünk érvényesülésének. A jó hír az, hogy ezen a téren semmimből sem áll a helyes útra visszatalálni. Érdemes azonban rápillantani a másik oldalra is: vajon a gondtalanságban élők jellemzően miért nem vállalnak négy-öt utódot? Oké, ismerjük a pozitív kivételeket: Elon Musk 11 gyerekkel büszkélkedhet, akik három anyától származnak. Eddie Murphynek öt nőtől 10 gyereke van. Mick Jagger csak nyolcig jutott és ehhez is öt nőre volt szüksége. Kevin Costner pedig három párkapcsolatból hét gyerkőcöt hozott össze. Valamiért azonban mégsem ez a jellemző. Lényeges szempont persze az is, hogy későn válunk szülővé; ha egy nő 35 évesen ad életet első csemetéjének, az aligha jut kettőnél tovább. De nem csak erről van szó. Teljesen nyilvánvaló, hogy minden egészséges lelkű ember vágyik rá, hogy utódja legyen. No de mennyi? Egy mindenképp. Na jó, legyen tesója, játszótársa is, ez kettő. Ha belefér, menjünk el háromig! De ismerjük a csökkenő határhaszon elvét: majd megveszünk az első szelet csokitortáért, kettő viszont épp elég is. Hármat ugyan még csak legyűrünk valahogy, de négytől már biztosan rosszul lennénk... Gyerekből mennyi az optimális? Az elsőt nagyon akartuk, de ha már van három, még mindig ugyanolyan erős a vágy bennünk, hogy egy negyediknek is nekifussunk? A fenti hírességeket nem véletlenül említettem: hatalmas családjaik több feleséghez/élettárshoz tartoznak; érthető, hogy minden újabb párkapcsolat egy újabb fellángolást, ezáltal újabb motivációt jelent. A legtöbben azonban csupán egyetlen nőt ejtünk teherbe életünk során, vagy legalábbis kínosan ügyelünk rá, hogy így legyen...

Látjuk tehát: a gyermekvállalás kérdése rém összetett (és akkor még a meddőkről és társtalanokról nem is ejtettünk szót). Sokfélék vagyunk, sokféle motivációval; egy végtelenségig leegyszerűsített modell aligha képes visszaadni a valóságot. Ami viszont egészen biztos: ha hagyjuk, hogy elsősorban azok szaporodjanak, akik rátermettek, intelligensek, értékteremtők és együttműködők, azáltal nem csupán békésebb és tudatosabb világot építünk, de az öröklés eszköze által a vagyoni egyenlőség felé is teszünk egy igen jelentős lépést. Még akkor is, ha teljes egyenlőség sosem lesz - de erre józan ember nem is vágyna sohasem.