Ismét kihúztam egyet a filmes bakancslistámról. Vasárnap végre megnéztem A sziget szellemei című mozit. Irgalmatlanul beteg. Bár kilenc jelölést is kapott, végül egyetlen Oscar-díjat sem nyert el, s bevallom: nálam sem került az abszolút kedvencek közé. Ám kétségkívül hatott rám, s ez önmagában is jóval több, mint amit a filmek zöméről elmondhatok.
Ha valaki pörgős akcióra vágyik, úgy ez nem az ő mozija. Hatalmas röhögésekre se számítson senki - talán Colm (Brendan Gleeson) gyónási jelenetei azok, amelyeken elmosolyodhat a néző, egyéb szellemességgel nemigen találkozunk. Szívfacsarónak sem nevezném; ez nem az a film, amely bárkit megríkatna. Lassú, vontatott, eseménytelen, nézőt próbáló alkotás, mégis muszáj rászánni azt a két órát. Minden ellene szól, mégis maradandó élmény - ez kétségkívül rendezői bravúr.
A történet 1923-ban játszódik, egy Isten háta mögötti ír szigeten. A szereplők csaknem mindegyike totál bolond, ám ezen aligha akadunk fenn. Egy aprócska, a világtól távoli szigeten, ahol a kocsmán és a templomon kívül semmi sincsen, a legtöbben magunk is meghülyülnénk. Tökéletes helyszín egy szürreális sztorihoz, mely józan környezetben, racionális emberek közt aligha történhetne meg. Az alaphangulat a magány, melyre a kitűnő operatőri munka is rásegít. Valójában minden karakter ettől szenved. Pádraic (Colin Farrell) képtelen megemészteni, hogy ivócimborája - egyik napról a másikra - megszakítja vele a kapcsolatot. Colm ugyancsak magányos, hiszen Pádraic intellektuálisan messze áll attól, hogy valódi barátnak nevezhesse. Dominic, a falu bolondja a legmagányosabb, őt még a kocsmából is kitiltották. A szatócsboltot vezető asszony meg van veszve érte, hogy híreket, pletykákat halljon, annyira nyomasztóan dögunalom az élete. Sehol semmi szerelem, család - csupa elszigetelt ember mindenütt. Az egyetlen szereplő, aki még nem vesztette el a maradék eszét, s kitörni igyekszik e kilátástalanságból, az Siobhán (Kerry Condon), Pádraic lánytestvére.
Vajon mi az, ami megóvhat bennünket az unalomtól és a magánytól? Alapvetően két dolog, s mindkettőre elengedhetetlenül szükségünk van. Az egyiket a valódi emberi kapcsolatok jelentik, a másikat az értelmes és élvezetes - akár egyedül, önmagunkban is végezhető - elfoglaltságok. Pádraic kilátástalansága abból ered, hogy élete mindkét fronton tökéletesen üres. Colm hegedül és zenét szerez. Siobhán olvas. Ő maga semmit sem csinál. Tökéletes a cselekmény időpontválasztása is: száz évvel ezelőtt járunk; se tévé, sem internet, sem X-box. A szellemileg igénytelenek számára a kocsmán kívül nem sok marad. Főhősünk ugyanakkor az emberi kapcsolatok terén sem áll fényesen: görcsösen kapaszkodik egy nem létező barátságba, egy unalmas, őrült vénember társaságába. Drámája a film során mindvégig fokozódik: húga is lelép, majd szeretett csacsija - az egyetlen valamirevaló társa - is elpusztul. Végképp senkije sem marad.
Létezik egy olyan téveszme, mely szerint a közösség alapja az egymásra utaltság. E szerint a legjobb közösségek a falvak, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol mindenki tud mindenről, ahol mindenki valamiképpen függ a többiektől. A sziget szellemei többek közt azt mutatja meg, hogy ez mennyire fals kép. Hogy mennyire megnehezíti az életét, aki - leszűkítve szociális mozgásterét - egy ilyen eldugott porfészekben marad. Siobhán nem csak attól válik az egyetlen racionális karakterré, hogy mondatai - szemben a többiekével - mindig a helyükön valók, tökéletes reakciók a történésekre; de azért is, mert ő az egyetlen, akinek van annyi esze, hogy lelépjen, s új életet kezdjen. Fivére ettől teljesen elzárkózik. Fel sem merül benne, hogy a városban mennyivel több potenciális barátság vár rá. Számomra mindig érthetetlen volt ez a fajta egydimenziós létezés. Ha ma délután kocsmázni volna kedvem, körülbelül kétszáz cimbora jutna eszembe, akiket hívhatnék. Lehet, hogy Norbinak örülnék a legjobban, de Attilával, Barnával, Józsival vagy Gáborral sem járnék rosszul. Én értem azt, ha valakit minden a szülőföldjéhez köt. Ott van a háza. Ott vannak az állatai. Ott van a munkája. Valószínűleg tart is attól, hogy ezt a jól berendezett, megszokott létformát képtelen volna máshová átmenteni. De ha valami szörnyű, azt aligha kell megóvni. Ugyanez a helyzet a pocsék házasságokkal és a csapnivaló munkakörökkel is. Mindegyik tökéletesen alkalmas lehet rá, hogy drámai erejű film alapjai legyenek, csak arra nem, hogy megmaradjunk bennük.
A másik főhős, Colm a sztori legbetegebb karaktere. Miközben mondatai józanok, értelmesek, s még csak nem is embertelenek, cselekedetei egészen őrültek. Talán az ő magánya a legelviselhetetlenebb; egy lapos, érdektelen cimborával verte meg a sors, és egészen groteszk tettekre képes, hogy véget vessen e kapcsolatnak. Nem is rejti véka alá, mi a baja: a legkevésbé sem kíváncsi arra, mit találni Pádraic csacsijának ürülékében, márpedig amaz két órán keresztül képes ilyesmiről beszélni... Ismerős? Mindannyian találkoztunk már unalmas, szürke figurákkal akár a rokonságban, akár a kollégáink, vagy épp a szomszédaink között. Viszont nekünk nem kell minden áldott nap délután kettőtől késő estig söröznünk ezekkel az arcokkal. Kevés dolog annyira lélekölő, mint méltatlan társaságban tengetni napjainkat. Ami engem illet: mindenkit és mindent igyekszem kizárni az életemből, aki és ami nem villanyoz fel. Amikor tizenévesen ráébredtem, hogy a katolikus misék dögunalmasak, nem mentem többé. Amikor a gyerekeim bugyuta játékokkal fárasztottak, ajánlottam helyettük izgalmasabbakat, csak hogy én is élvezzem. Abszolút megértem Colm álláspontját is: az élet túl rövid ahhoz, hogy érdektelen dolgokkal és lapos beszélgetésekkel töltsük.
"Igazi közösség csak ott jön létre, ahol az emberek rejtélyes módon szeretik egymást. Vagyis barátok. Minden érdeken, valláson, politikán, társadalmi helyzeten és világnézeten túl." - írja Müller Péter. Ezzel nehéz volna vitába szállni. Csakhogy ezt a szeretetet és barátságot az egymásra utaltság nem feltétlenül szüli meg. A legtöbben már rég nem az egykori osztálytársainkkal, utcabéli cimboráinkkal múlatjuk az időt. Városlakók vagyunk, korlátlan szociális, kulturális és szórakozási lehetőségekkel. Sosem lesz részünk olyan drámában, mint amilyet Pádraic és Colm okoztak egymásnak.
