Állandóan ezt halljuk. Magyarország nem igazi demokrácia. Hogy miért? Mert Orbán folyton nyer... Természetesen ez az ország minden bajának az oka, még a gyermekek ellen elkövetett bűntettekről is Orbán tehet. "Ahol érinthetetlen kaszt létezhet, ott lesznek portyázó pedofilok is." - írja a bölcs Tóta W. Árpád csütörtöki cikkében, a legkevésbé sem zavartatva magát attól, hogy a NER-ben szemmel láthatóan senki sem érinthetetlen; éppen két kulcsfigura bukott bele a kegyelembotrányba. A hosszúra nyúló országirányítás persze csak akkor gond, ha a nemzeti oldalé a hatalom. Svédországban megesett, hogy 44 esztendőn át kormányzott a Szociáldemokrata Párt. Azzal soha nem volt senkinek semmi baja, hiszen a baloldal dominanciája mindig jó, kívánatos és demokratikus dominancia... Hagyjuk is ezt a hülyeséget, s koncentráljunk inkább arra, hogy a rettenetes siránkozás, a feldagasztott hiszti és a tartalmatlan tüntetések hangjain túl képesek vagyunk-e értéket találni a tartós kormányzásban.

STABILITÁS

Imádom, amikor a baloldali jajveszékelők előadják, hogy milyen jó is az, amikor a parlamenti váltógazdaság működik, s négyévente cserélődik a kormány. Nyilvánvaló, hogy tömény képmutatás az egész, és maguk sem gondolják komolyan. Ezt azonnal bizonyítják is, amint Amerikára terelődik a szó: "ha Trump visszatér, vége lesz a világnak" - ekképpen riogatnak, vagyis a váltás, a csere, a frissítés, a forgás azonnal megszűnik értéknek lenni, ahogy az ő embereik kényszerülnek távozásra. De ne is őket vegyük alapul, hanem próbáljuk meg egy semleges néző szemüvegén át figyelni a világot! Ha a helyén marad a korábbi kormány, az magával hozza a stabilitás minden előnyét. A befektetők, a gazdaság szereplői, s a választópolgárok elég pontosan prognosztizálhatják, mire kell készülniük. Működik egy ismert és jól bejáratott adórendszer; tisztában vagyunk a fő kormányzási, szabályozási, törvényalkotási és támogatási elvekkel; nagy meglepetés senkit sem fog érni. Ez a fajta kiszámíthatóság felbecsülhetetlen érték, melyet a Magyarországra érkező működő tőke rendesen meg is hálál. 

FELELŐSSÉG

Léteznek olyan társadalmak, amelyek választási rendszeréből egyenesen következik, hogy a kormányok jellemzően nem tartanak ki ciklusuk végéig. Ilyen például Olaszország is, ahol gazdasági téren történhet bármi, soha senki nem fogja tudni megállapítani, ki a felelős egy-egy komolyabb lejtmenetért. Magyarországon immár 14 esztendeje Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt. Természetesen mi sem felejtettük el sem a pusztító Kádár-érát, sem Hornék elképesztő mértékű vagyonkimentését, sem Medgyessy dilettantizmusát, s pláne nem Gyurcsány megbocsáthatatlan disznóságait. Mégsem mutogathatunk az elődökre, ha a jelen problémái kerülnek terítékre. Kis hazánkban gyakorlatilag mindenért a Fidesz felel. Talán még azért is, ha Manhercz kihagyja a büntetőt, vagy ha szombat délután váratlanul beborul az ég, s lőttek a kerti grillezésnek... Persze a két tábor közt egyébként is ég és föld a különbség, ha felelősségvállalásról van szó. Ahogy Kocsis Máté fogalmazott a napokban: "A jobboldalon a hibáknak is van következményük, a baloldalon a bűnöknek sincs." Így megy ez: Schmitt Pál egy béna plágiumügy miatt távozott; Szájer egy kalandos házibuli miatt; Borkai pedig csupán hajókázni ment a szeretteivel. És most itt van Novák Katalin és Varga Judit, akik kapcsán soha fel nem merült volna, hogy le kell mondaniuk, ha történetesen a baloldal politikusai lennének. Az elmúlt hét egyetlen üdítő momentuma az volt, amikor végignézhettük Gyurcsány kiborulását az ATV riportererének felvetését követően, mely szerint ő maga sosem vállalt felelősséget a tetteiért... Nem mondott le annak idején a pufajkás, illetve a D-209-es elvtárs sem. Ha pedig kifejezetten beteges és gusztustalan botrányt szeretnénk felidézni: Gréczy Zsolt fotói mindannyiunk retinájába beégtek. Következmény? Szinte semmi; a DK-sperminátor is szép csendben visszaszivárgott a közéletbe. Mondhatnánk persze, hogy a Demokratikus Koalíció, illetve a többi baloldali párt szavazóbázisa ennyire igénytelen: náluk mindezek simán beleférnek. De ennél sokkal többről is szó van. A Fidesz nem csupán azért nem engedheti meg magának, hogy hibái következmények nélkül maradjanak, mert elegánsabb, mint a posztkommunista-globalista pártok bármelyike. De azért sem, mert a hosszútáv is kötelezi. Amelyik politikai erő négy (öt, hat, hét?) cikluson át kormányoz, annak muszáj felelősséget vállalnia csaknem mindenért, ami az országban történik.

KOALÍCIÓS KÉNYSZER NÉLKÜL

Szeretem azt is, amikor a demokrácia szélmalomharcosai etalonként mutatnak azokra az országokra, amelyekben koalíciós kormány működik, mondván: micsoda klassz dolog, hogy a sokszínűség megjelenik már az országirányítás szintjén is; így a legkülönbözőbb értékválasztású szavazók is azt érezhetik, hogy van képviseletük a végrehajtó hatalomban... Talán ez az, amit a legtöbbször a demokrácia megcsúfolásának érezhetünk. Mintha egy olyan brigád építené a házunkat, amelynek minden tagja másfelé húz, az összhang legkisebb jele nélkül. Valami ilyesmit látunk napjainkban Németországban, ahol a liberálisok és a zöldek szinte minden kérdésben egymás ellen dolgoznak. Orbánnak sem volt egyszerű dolga 1998 és 2002 között: a kisgazdák és Dávid Ibolyáék inkább jelentettek púpot a hátán, mint valós segítséget a kormányzati munkában. A miniszterelnök számtalan beszédében el is mondja: óriási előny a Fidesznek (és elfogultan mondhatom: a teljes magyarságnak is), hogy önállóan, mindenféle koalíciós kényszer nélkül viheti az ország ügyeit. (Semmi kétségem afelől, hogy Orbán erős kezű vezető, s pártján belül nincs nagy jövője annak, aki szembefordul vele. Csakhogy egészen más az, hogy miként vezeti a pártját, a kormányát, és miként az országot. Ha Tennesseeben egy valódi diktátor irányítja a whiskey üzemet, teszek rá; attól még a Jack Danielst demokratikus, piaci körülmények közt vásárolom meg.) Pontosan tudjuk, hogy a mostani kegyelembotrányba nem fog belebukni a kabinet, de képzeljük csak el, hogy 2026-ban nyer az ellenzék, s nekik kell koalíciós kormányt alakítaniuk. Az erőszakos Gyurcsány, a kimúlófélben lévő MSZP, az idiótákból álló Momentum, a náci Jobbik és a láthatatlan Párbeszéd... Mindössze egyetlen dolog szól amellett, hogy képesek lennének ideig-óráig megmaradni egymás mellett, az pedig az, hogy egyik mozgalomnak sincsen valódi értékválasztása és arra épülő programja, így ezt a sok-sok semmit talán össze lehet fésülni egy nagyobb semmivé. (Oké, nincs is szükségük ilyesmire, majd időben megkapják a szükséges utasításokat...) 

Empatikus srác vagyok, megértem az ellenzék rinyálását. Tényleg vacak lehet tizennégy éve a cserepadon ülni, a játéklehetőség leghalványabb reménye nélkül. És lehet sírni, lehet finnyáskodni, és lehet képmutató meséket kitalálni annak kapcsán, milyen szörnyű, milyen sportszerűtlen is egy ilyen hosszúra nyúló, folyamatos kormányzás. Ám ami nem elvitatható: a stabilitás, a megkerülhetetlen felelősségvállalás és a koalíciós kényszer hiánya ritka szilárd alapot ad. Kétségtelenül megvan az előnye a kétharmadok sorának, még akkor is, ha a cserepad egyre hisztérikusabb. Talán többet kéne edzeniük, s kevesebbet balhézniuk. Mert ha továbbra is csak a rombolásra képesek, úgy már most borítékolható, hogy 2026-ban is ugyanaz a kezdőcsapat léphet majd pályára, amelyik 2010 óta focizik.