Ha lenne három kívánságom (na jó, legyen hat), az egyik az lenne, hogy ideig-óráig beköltözhessek mások fejébe. Egy kis ízelítőt kapni, mi zajlik ott legbelül. No nem mindenkiébe. A józanok belső mozija nem ígér sok izgalmat. A tapasztalat ugyanakkor azt mutatja: épp elég őrült szaladgál közöttünk, akikből válogatni lehetne.
Az igazi eszelősek kapcsán nincs miről beszélni. Akik már teljesen elveszítették a kapcsolatot a valósággal, azok elméjében bármi megtörténhet. Képzelhetik magukat Ferenc Józsefnek, Elvis Presleynek, esetleg magának a Messiásnak. Fantáziálhatnak ufókról, jelenésekről, vagy akár az ukránok harctéri győzelméről. Ez az a szint, amelyen lehetetlen bármiféle párbeszédet folytatni. Ahol a ráció teljesen köddé vált, ahol semmi sem következik semmiből, illetve bármiből formálódhat bármi, ott azonnal elvész a megértés lehetősége és intellektuális izgalma. A legszomorúbb az, amikor idős rokonainkon látjuk a leépülés visszafordíthatatlan folyamatát. Ez tragikus úgy is, ha egy héttel korábban még lebilincselő párbeszédet folytattunk; és úgy is, ha ez soha nem történt meg, csak vágytunk e katarzisra egy életen át, hogy e ponton végleg búcsút intsünk minden ilyen reménynek.
Az igazi kihívást azok jelentik, akik tökéletesen észlelik az őket körülvevő világot, ugyanakkor nem restek egyéni narratívát társítani a nagy közös mozihoz, így siklatva ki a filmet. Szinte mindegy is, hogy az elméjüket fogva tartó ideológiák világmegváltó, össztársadalmi víziók, vallási meggyőződések, avagy speciális, egyéni hóbortok csupán, a végeredmény mindig ugyanaz: pont az ellenkezőjét érik el annak, amit megálmodtak. A kedvenceim a marxisták. Számos művelt, értelmes figurát ismerünk, akik különböző egyetemi katedrákról osztják az észt; a többségük még rossz szándékkal sem vádolható. Ismerik a történelmet. Tisztában vannak az alapvető közgazdaságtani összefüggésekkel. Mégis: van valamiféle becsípődésük, amely minden tapasztalatuk ellenére is a kommunizmus irányába tereli ábrándos jövőképüket. A széles társadalom jóléte lebeg küldetéstudattól csillogó szemeik előtt, eszméjük mégis mindenütt nyomort és szegénységet hagy maga után.
"Minden társadalmi szervezetnek legbensőbb lényege az, hogy az egyén lemond személyes véleményéről és érdekeiről és azokat a köz érdekében áldozza fel. Csakhogy ezzel a társadalom keretén belül, kerülő úton juthat maga is jogos illetménye birtokába. Mint az emberi társadalom tagja például nem dolgozik többé közvetlenül önmaga számára, hanem tevékenységével bekapcsolódik a közösség keretébe, nemcsak saját haszna, hanem a közösség haszna érdekében is. Eme lelkület legszebb magyarázatát a munka szó adja, amely nem a megélhetésért folytatott tevékenységet jelenti, hanem egy olyan tevékenységet, amely a közösség érdekeivel nem áll ellentétben. A más irányú emberi tevékenységet, amely embertársaink javára való tekintet nélkül kizárólag saját létének fenntartását szolgálja, lopásnak, rablásnak és zsarolásnak hívják." - Ezek már Adolf Hitler mondatai és úgy hülyeség az egész, ahogy van, miközben a világ összes kollektivista gondolkodója pontosan ugyanezt vallja. Ez a látásmód az emberi társadalom teljes félreértésén nyugszik, és nem válik igazzá attól, hogy Gyurcsány Ferenc, Karácsony Gergely és Orbán Viktor is ugyanezt kommunikálják. Nincs és nem is lehet semmiféle magyarázat arra, hogy az egyénnek miért is kéne lemondania bármiféle békés vágyáról; hogy miért kéne kerülő úton jutnia jogos illetményéhez; s hogy miért bűn az, ha az ember kizárólag az önérdekét tekinti. Ezek üres frázisok csupán. Az igazán tragikomikus az, hogy a nácizmus atyja tökéletesen tisztán látja a száz évvel ezelőtti valóságot, annak jelenségeit, problémáit. Csupán a megoldási javaslatai perverzek - nem csinál titkot abból, hogy eszelősen vonzódik az erőszakhoz. Hitler érzékelhetően világjobbító küldetéstudattal bír; folyamatosan a másokért hozott áldozatról papol, miközben csaknem nyolcmilliárdan valljuk, hogy boldogabb hely lenne e bolygó, ha soha meg sem született volna. Az eredmény itt is ellentétes a szándékkal. Arról már nem is beszélve, mi történt a német nemzettel. A Führer a világ legbüszkébb és legerősebb népévé kívánta formálni az övéit, s lám, mi maradt utána: permanens szégyen és bűntudat. Látunk ma még büszke német polgárt egyáltalán?
Meg is érkeztünk a keresztény tanítás központi elemeihez: bűn és a bűnbánat. E dogmavilág sűrű vétket vizionál mindenhová. Áteredő bűnről beszél, mely szerint már az újszülöttek is gyarlók, miközben ennél értelmetlenebb és pusztítóbb gondolat kevés létezik. Hét főbűnről beszél, miközben elismeri, hogy valójában ezek egyike sem vétek (legfeljebb jellemhiba). Liturgiája szerint "gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással" is vétkezhetünk, miközben tudjuk, hogy gondolattal lehetetlen, továbbá szóval és mulasztással is csak nagyon szélsőséges esetekben. E téveszme kialakulásának, mely szerint az ember eredendően és alapvetően rossz, kétféle motivációja lehet. Ha jó szándékot feltételezünk, úgy az állandó önreflexió elősegítésére gondolhatunk. Csakhogy a permanens bűntudat sokkal inkább szorongást okoz, mintsem tudatosságot. Ha pedig az egyház célja az, hogy kellően szorongó híveit magához láncolja, úgy ebben is kudarcra ítéltetett - a szabad világ tudatos polgára előbb int búcsút egy lélekmérgező vallásnak, mint a saját pszichikai jólétének.
Persze a naiv verzió is téves, mely szerint az ember alapvetően jó. Aki látta Milos Forman Tűz van babám című kultikus filmjét, sosem feledi a szívbemarkoló jelenetet: A tűzoltóbált rövid áramszünet zavarja meg, amelynek ideje alatt a vendégek alaposan lerabolják a tombolaasztalt - az ajándékok fele eltűnik. A műsorvezető igyekszik a jelenlévők jóérzésére hatni, s bejelenti: két percre újfent lekapcsolják a világítást, és a sötétség leple alatt mindenki visszaviheti az eltulajdonított tárgyakat. Amikor újra felgyúlnak a fények, az asztal már totálisan üres, csupán egy toporgó kisembert látunk, aki a felesége unszolására próbálja visszacsempészni az előző körben elcsent csülköt... A filmet 1967-ben forgatták, ami különösen izgalmas, mert nincs ennél hatásosabb kritikája a kollektivista világrendnek. (1968-ban annak rendje és módja szerint be is tiltották.) A szatíra kitűnően láttatja, hogy az átlagember kizárólag a saját pecsenyéjét sütögeti, mi több, az az egyetlen, aki nem így tesz, sokszorosan megbűnhődik. A becsületes lúzer nem csupán nincstelen marad, de még közröhej tárgyává is válik. Így megy ez: az emberi jóságra sem épülhet világrend, tökéletesen függetlenül attól, hogy ezt a naivitást vallási, avagy politikai ideológiák éltetik.
Mint minden egészséges ember, magam is szeretem a szépet. Nem csupán a nőkben, de a művészetekben, az öltözködésben, az autókban, a kapásgólokban is, és különösen a lakberendezés terén. Épp ezért mindig megdöbbent, amikor rendetlen lakásba tévedek. Egy alkalommal az egyik szomszédom megkért, hogy külföldi útjának ideje alatt locsoljuk növényeit. Az illető egyetemi professzor, aki feleségével kettesben egy háromszobás kecóban élt, a lehető legnagyobb káosz közepette. Amikor először beléptem, teljesen ledöbbentem: könyvek és jegyzetek szanaszét minden létező helyiségben, hetven négyzetméteren. Persze mindannyian ismerjük a bohém értelmiségi archetípusát, aki mindig könyvespolc előtt fotóztatja magát, ugyanakkor a polcokon mindig rémes felfordulás uralkodik. Számomra borzasztó idegen az ilyen, s azonnal bizsergő késztetést érzek, hogy rendet tegyek, ám el kell ismerni: ezek a fickók tökéletesen önazonosak, s abszolút otthonosan érzik magukat a legnagyobb kuplerájban is. Az igazi baj akkor van, ha valaki úgy teremt káoszt, hogy közben a szeme előtt a rend eszményképe lebeg. Ismertem ilyen embert is. Szinte vallásos buzgalommal gyűjtött, rendszerezett, adminisztrált és feliratozott minden létező tárgyat, míg végül az egész a fejére nőtt és elborította. Mániákus gyűjtögetőből persze sok van; a legtöbben rendeltünk már konténert, amikor nagyszüleinket eltemetve azok sufniját, fészerét kellett felszámolni. Ilyenkor meg sem lepődünk a szeméthegyeken. De amikor valaki a legmagasabb ideológia szintjére emeli a rendet, s mindent precízen könyvel és katalogizál, mégis minden ellene fordul, az minimum tragikomikus.
Pazar kaland volna beköltözni mások fejébe, és meglátni az érintettek elméjében lakó, egyénre szabott Mórickákat, akiknek mindig mindenről ugyanaz jut eszébe, akik minden jelenséget a saját kényszerképzeteik szerint narrálnak. A mentális egészség első lépcsője az lehetne, ha képesek lennének megszabadulni ezektől az elméjüket fogva tartó betolakodóktól. Nem minden a kommunizmusról, az erőszakról, a bűnről, vagy épp a rendről szól. Hiszem és vallom, hogy nem létezik semmiféle előremutató ideológia. A rögeszméink csupán béklyók, a kérdés csak az, milyen körben és mértékben bénítanak. Ha valaki kőbevésett elvekről, dogmákról, kötelességekről és kényszerpályákról kezd beszélni, az a legkevesebb, hogy legyintünk és odébbállunk. A szabadság tiszteletén túl ugyanis aligha kutathatunk pozitív eszme után. Önként vállalt terheinken kívül nincs olyan, amit kötelességnek nevezhetnénk. Kényszerpályákról meg pláne nem beszélnék; mindig van választás. Az ideologikus becsípődések nem csupán bénítóak és károsak, de a legtöbbször még az eredeti célt tekintve is kontraproduktívak. Kukába minddel!
