Ezúttal nem volnánk könnyű helyzetben, ha magát a közmondást szeretnénk ízekre szedni, hiszen az irónián lehetetlen fogást találni. A mögöttes emberi attitűd ugyanakkor több sebből is vérzik, s mivel szemünk előtt egy népbetegség körvonalai rajzolódnak ki, nem hagyhatjuk szó nélkül a jelenséget.

Az első tünet, ami eszünkbe ötlik, az maga a szimpla irigység, mely pont úgy működik, mint a stressz: kis mértékben teljesítményfokozó, egy ponton túl azonban ellenünk fordul és végez velünk. Ha a szomszéd háza előtt egy olyan tűzpiros, nyitott Porsche parkol, amilyenre mindig is vágytunk, a tudat, hogy a másiknak sikerült, jó esetben minket is nagy tettekre sarkallhat. Ám ha azon kezdünk el agyalni, hogy a tulaj bizonyára bűnöző, vagy legalábbis érdemtelenül jutott e szépséghez, úgy csupán egyre messzebb kerülünk az áhított céltól. Elménk meglehetősen következetes: mivel önmagunkat patyolattisztának szeretnénk látni, az álomverda gazdáját pedig elvetemült bűnösnek, így agyunk gőzerővel azon kezd dolgozni, hogy soha az életben ne markoljuk semmiféle sportautó volánját. A kielégületlenek frusztráltsága természetesen érthető. Ha végzett jogászként fillérekért dolgozunk az államigazgatásban, miközben volt évfolyamtársaink milliókat szakítanak a privát szférában, az nyilván nem tesz jót az önbecsülésünknek. Nem lennénk annak a lánynak a helyében sem, aki a harmincas évei közepén még mindig az igazit várja, miközben egykori barátnői már mind többgyerekes családanyák. Nem kell különösen sok empátia hozzá, hogy átérezzük gyötrelmét, amikor szerelemmámorban andalgó párokat lát; vagy azt a szívfacsaró kínt, amely a zsibongó óvodaudvar mellett elsétálva járja át. Lehetünk bármilyen mélyen, a megoldás sohasem az, hogy a szerencsésebb sorsúak vesztét kívánjuk, vagy hogy velük szemben bármilyen negatív érzést táplálunk. Ez a legnagyobb öngól, mellyel végképp ott ragadhatunk a reménytelenség sötét sikátorában. 

A szomszéd kertjét mustrálva nem az irigység az egyetlen lehetséges problémaforrás. Közel ilyen pusztító a fantáziátlanság is. Amikor életünk annyira sivár és üres, hogy még saját vágyaink sincsenek, még azokat is a külvilágtól kell kölcsönvenni, abból sosem épül valódi elégedettség. Ijesztő, hogy micsoda tömegek rekedtek meg az ötéves gyerek szintjén: ha a másiknak van sárga homokozólapátja, nekem is kell! Ha a szomszédék idén Franciaországban síelnek, mi sem adhatjuk alább! Igaz, hogy még életünkben nem volt léc a lábunkon és utáljuk a telet, a havat, a hideget, mint dögkeselyű az üvegszemet, de mit számít? Az önpusztító, értelmetlen versengés legszebb történelmi példáját a hidegháború évei hozták el, amikor Reagan a csillagháborús terv bejelentésével olyan mértékű hadi kiadásokba hajszolta az akkori Szovjetuniót, mely pár évvel később a tervgazdaság összeomlásához és a kommunista nagyhatalom bukásához vezetett.

A harmadik tünet az előző kettőből fakadó örök elégedetlenség. Amikor képtelenek vagyunk leállni, bármilyen fázisban is tart az életünk. Természetesen léteznek extrém esetek. Ismerünk olyanokat, akik addig nem elégedettek, amíg nem aranyfajanszba ürítenek, s olyanokat is, akiknek legkedvesebb hobbijuk, legfőbb örömforrásuk az üzlet. Nekik tényleg nincs miért fékezni. A legtöbben azonban nem ilyenek vagyunk. Nekünk, közönséges halandóknak, akik egész jól elvagyunk kastélyok és limuzinok nélkül, előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor jóllakottan, hátradőlve azt mondhatjuk: ELÉG. Innentől új időszámítás kezdődik: megtanulunk nemet mondani, lazítani, s már csak olyan tevékenységekbe fogunk belekezdeni, amelyek valódi, felhőtlen örömöt ígérnek. Az a tény, hogy csupán kevesen jutnak el az elégedettség ezen üdvözítő fokára, valójában két alapvető okra vezethető vissza. Az egyik a végtelenül ostoba gazdálkodás, a pénzügyi ismeretek totális hiánya. (Miért nem ezt tanítják az iskolában integrálszámítás, vagy atomfizika helyett??) A másik pedig a címbéli mantra bensőségesítése: amikor minden lényeges szükségletünk kielégülést nyert, akkor is készek vagyunk két perc alatt elégedetlenségre hangolódni, elég csak egy pillantás a szomszéd kertjébe.

A negyedik tünet a ragaszkodás. A buddhista gondolkodás szerint ez minden boldogtalanság forrása. Minél több vagyontárgyhoz, társadalmi pozícióhoz és emberi kapcsolathoz ragaszkodunk görcsösen, annál inkább rabjává válunk saját gazdagságunknak. Ez totális öngól, hiszen belső szabadság nélkül nem létezhet elégedettség sem. A gazdagságot egyszerűen élvezni kell. Az értéke pont abban nyilvánul meg, hogy képes szabaddá tenni. Ne higgyünk az eszement marxistáknak, akik minden bűn gyökerének a pénzt, a magántulajdont és a gyarapodást tartják! Ha van egy csöppnyi eszünk, úgy az aszkétákra sem hallgatunk; nem igaz, hogy a testi élvezetek jelentik a bűn forrását. Ezek a perverz filozófiák a másik végletet mutatják; egy egészséges ember számára abszolút zsákutcát jelentenek. A vagyon, a gyarapodás és a test örömei mind valódi értéket jelentenek, egészen addig, amíg tiszta élvezetet nyújtanak, s nem kezdenek el uralkodni rajtunk. Pontosan azért jó a sok pénz és a sok barát, mert így nyugodt szívvel veszíthetünk is belőlük, s még mindig bőven tehetősek maradunk.

Popper Péter az egyik előadása során megkérdezte a közönségét: "Önök mit tennének, ha megnyernék a lottó ötöst?" Majd így folytatta: "Én ismerek olyan embert, aki az égvilágon semmit sem változtatna az életén. Itt ül önök előtt." Nagyjából ez az a mentalitás, ahová mindannyiunknak el kellene jutni, ha a valódi elégedettséget célozzuk. Ismerni magunkat, s tényleges szükségleteinket. És magasról tenni a szomszéd kertjére, legyen az bármilyen elképesztően zöld is.