téveszmék

téveszmék

"Merjünk kicsik lenni!" - "Merjünk nagyok lenni!"

2018. január 14. - G. Nagy László

kerti_torp.jpg

 

Most, amikor már biztosan tudjuk, hogy április 8-án parlamenti választásokat tart az ország, érdemes egy pillanatra ránézni az aktuális közvélemény-kutatási adatokra. Azt látjuk, hogy a biztos pártválasztók körében 14% az MSZP támogatottsága, s 52% a Fideszé. Mintha a baloldali és a jobboldali mantra is beérett volna...

 

A sportszerűség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a Kovács Lászlónak tulajdonított "merjünk kicsik lenni" frázis sosem hangzott el nyilvánosan az egykori külügyminiszter szájából. Az ominózus, 2002. június 4-i parlamenti ülésen így fogalmazott: "Nekünk is meg kell tanulni akkorának lenni, amekkorák vagyunk, s hogy ez kicsi vagy közepes, ebből a szempontból mellékes". A szocialisták parádés vezérkarától - Lendvai Ildikó, Szekeres Imre, Hiller István, Kovács László (atyaég, micsoda névsor) - megszámlálhatatlanul sok ostobaságot hallhattunk az elmúlt évtizedek során. Azonban az idézett szöveg, illetve Kovács teljes felszólalása - kivételes módon - tökéletesen józannak és értelmesnek mondható. Amint a dátumból is kikövetkeztethető, az országgyűlési téma Trianon, a történelmi sérelmek minden fájdalmával és szenvedélyével. 

 

"Merjünk kicsik lenni!" - Ha ebben a formában nem is hangzott el soha, az MSZP politikáját mindenesetre megfelelően szimbolizálta, különösen ami a Brüsszellel való szolgalelkű viszonyt illeti. Ha van valami, ami az életigenlőknek különösen elfogadhatatlan, úgy a hajlongás, a behódolás, az önfeladás különösen ilyen. Mi azt tanultuk, hogy legyünk a magunk urai, hogy nőjünk nagyra, hogy folyamatosan gyarapítsuk talentumainkat. Létezik egy filozófiai metszéspont, ahol a szocialista és a katolikus vonal összeér, ez pedig az a hitvallás, hogy az ember apró és jelentéktelen, így kívánatos, hogy fő jellemvonása a szerénység és alázatosság legyen. Ez egy mérhetetlenül bántó és káros megközelítés. Akiből hiányzik a kellő öntudat, azt mindig mindenki lábtörlőnek fogja használni. Aki nem elég magabiztos, az mindig hajlamos lesz a szorongásra, a sértődésre, a féltékenységre. Aki nem gyarapítja megfelelően a vagyonát, annak sosem lesz miből adnia, s csupán a benne lakó irigység hízik. Aki nem fejleszti magas szintre a tudását, az sosem lesz képes belátni, ha téved. Aki nem hajlandó tenni saját magáért, az mindig a külvilágtól - Istentől, az államtól, a párttól, a munkaadójától, szüleitől, a házastársától, vagy épp a gyerekétől - fogja várni, hogy boldoggá tegyék. Semmi sem hiábavalóbb, mint az effajta passzív remény.

 

Természetesen a másik véglet sem optimális. A megalománia számos szépen ívelő sikertörténetet tett tönkre a világtörténelem során. Egy sor önmagán és a valós lehetőségein túlnőtt birodalmat ismerünk, melyek végül darabjaira hullottak, vagy végleg eltűntek. Látunk szépen teljesítő kisvállalkozásokat, amelyeket az erőn felüli terjeszkedés tesz tönkre. Közvetlen környezetünkben nap mint nap megtapasztaljuk a nagyzási hóbort összes ostoba formáját: indokolatlanul nagy ház, drága autó, s brutális költekezések csak azért, hogy az Adrián pihenő jacht húsz centivel hosszabb legyen a többinél. S ha már közélet: vélhetően a "merjünk nagyok lenni" felkiáltásnak sem az volt az eredeti üzenete, hogy túlburjánzó, mindent maga alá gyűrő állam jöjjön létre. Egy ország gazdaságáról sokat elmond az újraelosztás mértéke, vagyis hogy a megtermelt javakból a központi költségvetés mekkora szeletre tenyerel rá. Százötven éve Európában ez az érték átlagosan 8-10% körül mozgott, 12% felett már kiugróan magasnak számított. Manapság egészen más a helyzet, az EU legtöbb országában nagyságrendileg a GDP fele folyik át az államháztartáson. Vito Tanzi, a Harvard egyetem egykori közgazdászprofesszora szerint a stabil fejlődést leginkább szolgáló érték 30% körül mozog, ám ezt az optimumot a kontinensen csupán Svájc és a Baltikum államai közelítik meg. Magyarországot is a fojtogatóan magas, 50%-ot megközelítő érték jellemzi, s hiába növekszik a GDP évről évre, a központi költségvetés is ezzel lépést tartva hízik, nyoma sincs annak, hogy a piac szereplői friss levegőhöz jutnának. Ami pedig Trianont illeti: lehet siratni az elveszett országrészeket, s érezhetünk haragot a történelem egyik legigazságtalanabb békediktátuma kapcsán, ám ezek nem sokat segítenek. E kérdésben igazat adhatunk az egykori külügyminiszternek: az érintett országok EU-s tagságával a probléma jórészt rendeződött. A határok eltörlését követően már csak a nemzetiségi jogok betartatása marad napirenden, minden egyéb igény örök kielégületlenségre kárhoztató nemzeti gőg csupán.

 

Szóval, akkor most merjünk kicsik lenni, avagy merjünk nagyok lenni? Jómagam Gustave Flaubert gondolatát vallom: "A lehető legkevesebbet dobni a tengerbe a rakományból, hogy a hajó könnyedén haladjon: ez a bölcsesség." Azért születtünk e világra, hogy az elérhető legteljesebb életet éljük, maradéktalanul élvezve a Föld nyújtotta bőséget, folyamatosan gazdagodva anyagiakban, szellemiekben és lelkiekben egyaránt. Ilyen értelemben feltétlenül merjünk nagyok lenni. Ugyanakkor mindent, ami ami lassítja, vagy gátolja a fejlődést, érdemes hátrahagyni, e tekintetben sosem gáz, ha merünk kicsik lenni. Már csak azt kell kitalálni, hogy mit viszünk magunkkal az útra, s mi lesz az, ami a tenger fenekén végzi. Nem is nagy ügy.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://teveszmek.blog.hu/api/trackback/id/tr1613574061

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

maxval bircaman szeredőci szürke proletár · http://www.bircahang.org 2018.01.15. 09:20:49

A 50 %-os újraelosztási arány teljesen jó, ez szükséges ahhoz, hogy az emberekjről szóljon a rendszer, nem a milliárdosokról.

Mo. baja a nominális összeg kicsisége, nem az arány.
süti beállítások módosítása