Minden tavasszal kirándulunk egyet Európa különböző pontjait célozva. A Baltikumban eleddig nem jártunk, így ezúttal a festői Rigára esett választásunk. Nem bántuk meg: igazán lenyűgöző város. Nagyokat sétáltunk, jókat ettünk, jókat ittunk; a söreik - Mezpils, Malduguns, Lielvardes - különösen finomak. Csupán egyetlen dologgal nem számoltunk. Azzal, hogy a politika ide is elkísér minket.

Persze, néztük a híreket. Értesültünk róla, hogy Fletó - 20 év késéssel - bejelentette visszavonulását. Megtudtuk, hogy a Vatikánban felszállt a fehér füst. És mindezekkel csaknem egy időben Magyar Péter is ledobda sokadik atombombáját - ez sem szólt nagyobbat, mint az eddigiek. Ám az óvárosban, a parkokban, illetve Riga szecessziós negyedében barangolva mindezekről simán el is feledkeztünk. Amiről nem tudtunk, ami lépten-nyomon ott volt velünk, az a lett politikai vezetés feltétlen Ukrajna-imádata. 

Ami először feltűnt, hogy szinte nem láttunk olyan középületet, amelyen nem díszelgett a kék-sárga lobogó. A lett és az EU-s zászló mellett mindenütt maradt hely az ukránnak is, mintha valami fura, dualista államban jártunk volna. Sétáink során csak az utolsó napon fedeztük fel, hogy az orosz nagykövetség melletti utcát Független Ukrajna névre keresztelték át 2022-ben.

Az épületen Putyin gúnyplakátja, melyet - ki tudja, miért - posztoló rendőr tart szemmel éjjel-nappal...

Az egész meglehetősen szürreális, a célja pedig egyértelmű: a lett társadalom fejébe verni, hogy Oroszország az ördög, Ukrajna az ártatlan áldozat; s e narratíva bármiféle árnyalása felesleges és tilos.

A Lett Köztársaság területét és népességét tekintve aprócska ország, viszont remek helyen fekszik, különösen a tengeri kereskedelmet tekintve. Nem csoda, hogy a történelem során minden közeli nagyhatalom szemet vetett rá, így a 20. századig nem is álmodhattak független létezésről. A német, a svéd és a lengyel után az orosz  megszállás következett; ez utóbbi csaknem háromszáz éven keresztül kitartott. A két világháború között ugyan húsz esztendőre kibújtak a nagy medve öleléséből, ám a második világháború során a Szovjetunió annektálta Lettországot, így újabb 50 évet kellett eltölteniük az orosz birodalom részeként. 1991. óta függetlenek, ám úgy tűnik, a harag nem csitul. Pedig neheztelhetnének a svédekre, a lengyelekre, vagy épp a litvánokra is, mint történelmi hódítókra. A németekre különösen, és nem feltétlenül a középkor évszázadai miatt, sokkal inkább a náci megszállás három esztendejére emlékezve. Az indulat azonban egyirányú, az ördög szerepét napjainkban Putyin alakítja. Miközben Rigában járva azt látjuk, hogy az orosz kulturális hatás letagadhatatlan. A kedvelt ételeikben, az ajándéktárgyaikban, a popzenéjükben, a templomaikban... Megfordultunk néhány ortodox katedrálisban; szentmisére, temetésre is betévedtünk. A fejkendős asszonyok, a földig hajlongó hívek érdekes, keleti világot tártak elénk. De ami a lényeg: Lettország népességének egyharmada orosz. Őket aligha lehet, aligha érdemes gyűlölni.

Szóval, értem én a lettek történelmi attitűdjét. Csupán azt nem értem, mit kezdenek majd ezzel, ha véget ér a háború. Mert egyszer véget ér. Nem lett fegyvernyugvás 24 órával Trump beiktatását követően. Nem lett húsvétra sem. És nem lett május 9-ére sem. Ma már nincsenek új céldátumok, de azt pontosan tudja mindenki, hogy az értelmetlen öldöklés nem tarthat örökké. És azt is pontosan tudja mindenki, hogy Oroszország nem legyőzhető; Putyin velünk lesz holnap is és holnapután is. Miként viszonyulnak majd hozzá a boldog békeidőkben? Jeffrey Sachs, a Harvard közgazdász professzora pár hete az EP-ben kiválóan megfogalmazta a lényeget: "Önök Oroszország mellett fognak élni a következő ezer évben is. Szóval mit szeretnének? Azt szeretnék, hogy a balti államok biztonságban legyenek? A balti államok számára az lenne a legjobb, ha végre felhagynának a ruszofóbiával."