Amikor a szegedi piaristák honlapján a kereszténységgel kapcsolatos tévhitek közt rábukkantam a címbéli mondásra, elégedettség és remény töltött el. Talán tényleg van rá esély, hogy végre magunk mögött hagyjuk a középkort. A nagyvilág már több mint kétszáz éve ébredezik, ám a rugalmatlan és tekintélyelvű vallások - megannyi újító kezdeményezés ellenére - mintha foggal-körömmel ragaszkodnának a régi receptekhez, még akkor is, ha azok sosem voltak sem etikusak, sem építő jellegűek. Történelmi pillanatnak számított, amikor 2000. tavaszán II. János Pál pápa bocsánatot kért a katolikus egyház által elkövetett bűnökért, az inkvizícióért, a kereszteshadjáratokért, s a másként gondolkodókkal szemben gyakorolt minden erőszakos tettért. Tiszteletreméltó és korrekt lépés, ez azonban csupán a felszín. A mélyen gyökerező lényeg az, hogy miként gondolkodunk magáról a szenvedésről.

Van valami betegesen perverz abban, ahogy a különböző vallások - mind a mai napig - dicsőítik a szenvedést. Még a szelíd dalai láma is úgy fogalmaz "A boldogság művészete" című könyvében, hogy a szenvedés hozzátartozik az emberi élethez, és meg kell tanulnunk együtt élni vele. Talán adhatna használhatóbb tanácsokat is, mindenesetre ez még mindig a legbarátságosabb hozzáállás. A síita muszlimok korbácsokkal és láncokkal ütlegelik magukat az Aashura ünnep során. Ez egy szentesített szenvedés - a Matam -, amely egy Hussein nevű mártír halálának állít emléket. A kereszténység történelmi gyakorlatától sem idegen sem a mazochizmus, sem a szadizmus. Az utóbbira a boszorkányégetések és az inkvizíció egyéb tettei, az előbbire az önsanyargató, csuhás barátok szolgálnak példával. Dan Brown "A Da Vinci-kód" című bestsellerére gondolva azonnal megjelenik előttünk a saját magát korbácsoló szerzetes képe. A kereszténység legocsmányabb középkori tétele az "erkölcsös kínzás" - micsoda értelmetlen önellentmondás már maga a kifejezés is -, amely, ha elég intenzív, képes helyrehozni a bűn által okozott károkat. Az önmegtagadás - aszketizmus és böjt formájában - mind a keleti, mind a nyugati vallási hagyományok része. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy a fájdalom, az éhezés, a fáradtság és az oxigénhiány módosult tudatállapotot, szakszóval temporális labilitást képes előidézni, márpedig a temporális lebeny az a része az agynak, amelyben a vallásos hit fészkel. Az sem mellékes szempont, hogy a kellően agymosott hívők azt gondolják: a szenvedés valahogy közelebb visz minket az istenséghez.

Bizonyos fokig érthető, hogy az aszpirin előtti világban az emberek megpróbáltak értelmet találni a fájdalomban. Az is világos, hogy az uralkodó osztályoknak - köztük az egyháznak - égető szükségük volt erre az ideológiára, hogy jobbágyaik zsörtölődés nélkül eltartsák őket. "Csak a következő költségvetési évben kell meghúzni a nadrágszíjat, utána már stabil pályára áll a gazdaság, ami az életszínvonal tekintetében is érezteti majd hatását..." - ismerősek az ehhez hasonló politikusi frázisok? Volt kitől tanulnia a 21. századi elitnek. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból az emberek még mindig mazochista örömüket lelik a nehéz idők átvészelésében, amikor "mindannyiunknak össze kell tartani" és "áldozatokat kell hozni". Kevés nagyobb hazugság létezik annál, mint hogy az ember legjobb arca a legnehezebb időkben mutatkozik meg. Az igazán fura az, hogy ez a fajta perverzitás olyan mélyen bevésődött a keresztény tudatba, hogy mind a mai napig ott fészkel. Már az is elgondolkodtató, hogy a katolikus egyház legfontosabb jelképe egy kivégzőeszköz. Ahogy Feldmár András szokta mondani, ha Jézust a huszadik században gyilkolták volna meg, talán egy géppisztoly-medált hordanánk a nyakunkban... Zakar András pápai kamarás "A szenvedés értéke és a megtestesülés titka" című, 1941-ben megjelent munkájában negyvennégy oldalon keresztül próbál értelmet adni az értelmetlennek. Leopold Schwarz "Az igazság a szenvedésről és fájdalomról" című írása szerint "Isten azért küld fájdalmat és szenvedést az embereknek, hogy ezzel kiszabadítsa őket a földi dolgoktól való függésből." Szalézi Szent Ferenc ismert mondását ugyancsak rendszeresen idézik, legutóbb a Vatikáni Rádió honlapján találkoztam vele: "Ha az angyalok irigyelhetik az embert, annak két oka lehet. Az egyik, hogy Isten szenvedett az emberekért, a másik, hogy az emberek szenvedhetnek Istenért." Úgy tűnik, hogy a szegedi piaristák józansága egyelőre csupán üdítő kivétel. Valaki igazán jelezhetné az egyház többi szereplőjének, hogy nincsenek már jobbágyok, s eltörölték a tizedet is. Immáron semmilyen nyereség nem származik a szenvedés dicsőítéséből. Lassan időszerű lenne - Jézus tanítását követve - az élet túlcsorduló örömét hirdetni.

Természetesen nem vagyunk egyformák. Ahány ember, annyiféle szükségletegyüttes. Való igaz: léteznek olyanok, akik ténylegesen igénylik a mártíromsággal járó figyelmet, vagy akár magát a fizikai fájdalom megélését. Hétköznapi esetben az érintetteket mazochistának nevezzük. Ha azonban ez a perverz szükséglet vallásos színezetet ölt, rögtön szentté avatjuk az illetőt. Sziénai Katalin például odáig ment az önsanyargatásban, hogy élete utolsó harminc napjában már vizet sem vett magához. Ez természetesen teljes kiszáradáshoz, vére besűrűsödéséhez, stroke-hoz és halálhoz vezetett. Sokan vagyunk, akik úgy gondoljuk, hogy mindenki azt tesz a saját testével, amit csak akar. A hivatalos egyházi álláspont azonban nem ezt hirdeti, mi több, az öngyilkosságot kifejezetten súlyos bűnnek tartja. Enyhén szólva is furcsa, hogy Sziénai Katalint - akinek felelőssége megkérdőjelezhetetlen saját, harminchárom éves korában bekövetkezett, érzékelhetően programozott halálában - nem sokkal később szentté avatják, sőt fél évezreddel később, 1999-ben II. János Pál pápa egyenesen Európa védőszentjeinek sorába emeli. Tényleg ilyen volna a példaértékű emberi életút?

Nyilvánvaló persze, hogy a szenvedésnek is lehet tényleges haszna. A fájdalmak a legtöbbször betegséget jeleznek, vagyis figyelmeztetésként szolgálnak. Abból ugyancsak kézzelfogható előnyök származnak, ha diétázunk, vagy a konditeremben sanyargatjuk magunkat. Sok igazság rejlik a népi bölcsességben is, mely szerint Isten útjai kifürkészhetetlenek: számos sorscsapás kapcsán csak utólag derül ki, hogy hosszútávon kifejezetten az érdekeinket szolgálták. Azzal együtt azonban, hogy intelligensen felismerjük a fájdalom jelentését; hogy meglátjuk az értéket a balsors méltósággal való elviselésében és tiszteljük azt, aki képes vérrel-verejtékkel küzdeni, nem eshetünk abba a beteg hibába, hogy magát a szenvedést lelki jóvá nevezzük ki. Ez a vallások egyik legnagyobb bűne. Ez az, ami évszázadokon keresztül hajlamossá tette az embereket arra, hogy fájdalmat okozzanak nem csupán önmaguknak, de mindenki másnak, védteleneknek, betegeknek és gyermekeknek is. 

"Ha túlfeszíted a húrt, elpattan. Ha túl lazára engeded, nem ad hangot" - magyarázta egy szitárjátékos tanítványának, miközben Buddha mellett elhaladt. A hagyomány szerint a Szkíta Bölcs e szavak hatására hagyott fel az aszkézissel, és talált rá a középútra, majd rövidesen elérte a megvilágosodást, a végleges felébredést a zavaros tudat szenvedéssel teli világából. Jézus pontosan ugyanezt az utat járja. Márai Sándor sem látja másként: "Mindig a szenvedés az, amire nincs válasz. Ostoba és fölösleges." Le a kalappal II. János Pál pápa előtt a nyilvános bocsánatkérésért. Első lépésnek kiváló. Ám nem csak a vallások megújulása, de az emberiség békés együttélése is esélytelennek látszik, amíg az egyházi vezetők ki nem mondják: a szenvedés tökéletesen értelmetlen és lehetőség szerint elkerülendő.