Meglehetősen felemás igazság. Egyszerűen azért, mert a világát tudatosan formáló ember kettős mércével mér: önmagával szemben szigorú, míg a másikkal - lehetőség szerint - elnéző. Olyan tekintetben feltétlenül igaz a közmondás, hogy érdemes mindenkivel tisztességesen bánni, hiszen aligha várhatunk többet a külvilágtól, mint amennyit mi magunk nyújtani tudunk. Visszafelé azonban - amikor minket ér atrocitás - már korántsem ilyen egyértelmű a dolog, hiszen ez egyet jelentene a "szemet szemért, fogat fogért" elv elfogadásával, a civilizált világ pedig már régen túllépett az örökös háborúsdin.

Természetesen szó sincs semmiféle önfeladásról, sem pedig gyáva konfliktuskerülésről. Nem behúzott nyakú, szolgalelkű alattvalóknak születtünk e Földre, s még véletlenül sem a szegény, zavart fejű Nyilas Misit tekintjük ideálunknak, épp ellenkezőleg. Ha brutális mértékű öntudattal és magabiztossággal bírunk, úgy egyszerűen megengedhetjük magunknak a nagyvonalúság luxusát. Amikor lelkünket a felhőkarcolók magasságába emeljük, oda egyszerűen nem érnek fel a sértések, bántások, s lepereg rólunk minden rosszindulat. "A sas nem vadászik legyekre" - mondták a bölcs rómaiak, s hallottuk mi is gyakran Torgyán doktortól annak idején. Ezen a szinten mi irányítjuk az indulatainkat, s nem azok minket. Csak akkor jövünk ki a béketűrésből, ha tudatosan úgy döntünk. Piszok nagy fegyver, amikor a másik verbális agressziójára higgadtan és szelíden tudunk reagálni. Ám ahhoz, hogy a részünkről megnyilvánuló fogadjisten valóban békét teremtő legyen, elengedhetetlen a szorongásmentes magabiztosság.

A konfliktusok persze nem csupán a szavak szintjén zajlanak. Egyik barátommal történt még a kilencvenes évek derekán, hogy a nyolcadik kerület egyik játékterméből harmincezer forintos nyereménnyel távozott. Még két utcányira sem járt, máris utolérte két kreol fiatalember, akik - késsel a kezükben - arról próbálták meggyőzni, hogy a pénz valójában őket illeti, hiszen előzőleg legalább ennyit bedobáltak a kérdéses nyerőgépbe. Kreatív cimborám egy percre sem vesztette el a fejét, ezzel szemben mindkettőjüknek átnyújtott egy-egy ezrest. A bicskás bűnözők voltak olyan kisstílűek, hogy ez az összeg voltaképp kielégítette pillanatnyi igényüket, még meg is köszönték és sietve távoztak... Az önvédelem mindenkinek megkérdőjelezhetetlen alapjoga, ám ez minden esetben pusztán jog, és semmiképpen sem kötelesség. Jó barátom akár el is futhatott volna; kiabálhatott volna rendőrért; átadhatta volna a teljes összeget; vagy akár ő maga is fegyvert ránthatott volna, ha történetesen tart magánál. Erkölcsi szempontból mindegyik megoldás elfogadható. És valóban: soha nem hallottam még olyat, hogy bárkit megbüntettek vagy elmarasztaltak volna, csak mert nem volt hajlandó megvédeni magát. Ezzel szemben, ha valaki egy háborús helyzetben nem kíván fegyvert fogni, azt azonnal hazaárulónak bélyegzik. Számomra értelmezhetetlen az a morál, amely szerint másokért kötelező feláldozni magunkat, miközben önmagunkért egyáltalán nem.

Amikor önvédelemről esik szó, óhatatlanul felmerül a fegyvertartás kérdése is. Attól tartok, hogy ez az a téma, amelynek kapcsán borzasztó nehéz tisztán erkölcsi alapon szilárd álláspontra helyezkedni. Az általános emberi morál minden esetben a szabadság oldalán áll, ami azt jelenti, hogy az olyan kényesnek számító kérdések is, mint a prostitúció, a drogfogyasztás, vagy akár az eutanázia is villámgyorsan a helyükre kerülnek. Tekintve, hogy ezek önpusztításra ugyan alkalmasak, ám mással szemben való agresszióra nem, így a szabadságot pártoló gondolkodás ezek egyikét sem tiltaná. A fegyvertartás liberalizálása már korántsem  ilyen egyértelműen támogatható, hiszen amennyi szabadságot biztosít az egyénnek az önvédelem terén, hasonló mértékű fenyegetettséget jelent a másik oldalon, ha a lőfegyver méltatlan kezekbe kerül. Nem leszünk sokkal bölcsebbek akkor sem, ha a vonatkozó statisztikákat böngésszük. Amerikában alkotmányos alapjog a fegyvertartás, ennek megfelelően száz főre 89 (!) magánhasználatú lőfegyver jut, ez a legmagasabb érték a világon. Ezzel párhuzamosan a gyilkosságok száma is magas: százezer főre 4,7 esik évente. A fegyvertartást ellenzők ezt a tilalmat alkalmazó Németország 0,8-as adatával szeretik összevetni, ám érdemes egy pillantást vetni néhány további, ugyancsak tiltó ország emberölési statisztikájára: Dél-Afrika - 31,8; Mexikó - 23,7; Oroszország - 10,2. Említést érdemel Svájc is, ahol a százezer főre eső gyilkosságok száma 0,7, ez világviszonylatban az egyik legalacsonyabb érték, miközben a honvédségi felszerelésüket a polgárok az otthonaikban tartják, hozzávetőleg minden negyedik lakosra jut egy lőfegyver. Magyarország kifejezetten szigorú szabályozást alkalmaz, nálunk 100 főre 3 fegyver jut, a százezer főre eső gyilkosságok száma pedig valamivel 2 alatt marad. Úgy tűnik, hogy a fegyvertartás liberalizálása és az erőszakos bűncselekmények száma között nincs kitapintható összefüggés. Az említett adatokat szemlélve valójában azt látjuk, hogy minél fejlettebb egy adott társadalom, annál kevésbé szükséges korlátozni a magánhasználatú fegyvertartást, ugyanakkor magára az önvédelmi fegyverre is egyre kevésbé lesz szükség.

"Aki kardot ragad, az kard által vész el." - Jézus pacifista világlátása felülírta az addigi "szemet szemért, fogat fogért" elvet. Keresztre feszítése önmagában is szomorú és méltatlan esemény, az pedig különösen sajnálatos, hogy ez a fordulat mennyire összezavarta a fejeket. Egyesek azonnal hiteltelennek ítélték a filozófiáját, hiszen még magát sem tudta megvédeni. Mások pedig példaértékűnek kezdték látni az önfeladást és egyenesen a mártírhalálba gyalogoltak. Arra kevesen gondoltak követői közül, hogy halála és tanítása között nem kell összefüggést keresni, kivégzése nem erősíti és nem is gyengíti filozófiáját. A jézusi békepártiság nem kérdőjelezi meg az önvédelem helyességét, csupán arra int, hogy a humánus eszközök célravezetőbbek. Ha a teljes krisztusi tanítást egy mondatba kellene sűríteni, az valahogy így festene: nem számít a származásunk, a családi hátterünk, a társadalmi környezetünk, sem pedig  az ezekből fakadó megannyi negatív impulzus; egyedül rajtunk áll, hogy ezekre milyen fogadjistennel reagálunk.