Az Echo TV Sajtóklub c. műsorának hétfői adásában - a szokásos tematikából erősen kiütköző módon - napirendre került a testi érintés kérdése is. Az apropót természetesen a fenti fotó szolgáltatta. Szó esett még a Juncker-puszikról, valamint Demszky Gáborról is, aki a 24.HU-n megjelent nagyinterjújában - többek között - a csábításról, s azon belül is az érintés hatalmáról beszélt. Pazar témafelvetés, csupán azt sajnálom, hogy a stúdióbeszélgetésben résztvevő konzervatív újságírók ezúttal is hozták szokásos formájukat, s értelmes reakció helyett a nézőnek be kellett érnie a bugyuta vaskalapossággal.
Egészen nyilvánvaló, hogy nem hétköznapi látvány, ahogy Macron Trump combján pihenteti kézfejét. Itt nem elsősorban azon akadunk fenn, hogy ez a fajta bizalmaskodás szembe megy a merev diplomáciai előírásokkal. A történelmet a jelen nagyágyúi írják, s ha tudatosan lazítani kívánnak a rugalmatlan elnöki etiketten, lelkük rajta. A magam részéről még tapsolok is hozzá. A megfelelő érintés közelebb hozza egymáshoz az embereket, s alkalmas arra, hogy a szavaknál mélyebben és őszintébbnek ható módon kifejezzük szimpátiánkat, bizalmunkat, nyitottságunkat, vagy akár dominanciánkat. Macron combsimije attól oly zavarbaejtő, hogy az érintésnek ez a módja nem igazán szokványos férfiak között, még az ezeréves cimborák között sem. Az amerikai elnök arcán látható döbbenet ennek is szól.
Demszky Gáborra is igaz, hogy házhoz megy a pofonért: "A nők nagyobb része, már azok, akik hajlandóságot mutatnak az ismerkedésre, hiperérzékenyek az érintésre. Nekem pedig van egy speciális vállfogásom. Még puszi sem kell. És akkor bármi megtörténhet." Az első mondat tökéletes életbölcsesség. A további három ugyanakkor gyermeteg kérkedés, ami aligha javít egy közéleti szereplő megítélésén. Az égvilágon semmi gond azzal, hogy a csábításról beszél. Az is belefér, hogy elmondja, ő maga egész ügyes vadásznak számít. (Mondjuk, az a tény, hogy hatvanöt évesen ötödször nősül, azt jelzi: nem teljesen amatőr a csajozásban.) A helyében azonban ennél mélyebben nem mentem volna bele. Több évtizednyi közszereplés után egyszerűen éreznie kéne, hogy nem beszélhet "speciális vállfogás"-ról, ha közben a komolyságát is szeretné megőrizni. Ez körülbelül Benkő Dániel szintje.
Azzal együtt, hogy az említett politikusok megnyilvánulásai valóban furák, a Sajtóklub véleményformálói is erősen megmosolyogtatóak, amikor a baloldaliság és a tapogatás összefüggéseit firtatják. Alig hiszem, hogy a testi érintések jellegét és intenzitását a politikai hovatartozás jelentősen formálná, s ha mégis, úgy a konzervatív ridegség okát a vallási prüdériából eredeztetném. Az mindenesetre végtelenül ostoba következtetés, hogy amennyiben a balosok sűrűn élnek az érintés eszközével, akkor a jobbosoknak inkább tartózkodónak kéne lenniük. Hiszen pontosan tudjuk: AZ ÉRINTÉS JÓ! Egy csecsemő elpusztul, ha nem érzi az anyai test melegét. Egy valamirevaló szülő még a kamasz gyerekeit is nap mint nap megöleli (már ha hagyják, persze). És ahogy Demszky is utal rá: a csajozásban elképesztő előnyt jelent, ha egy fiú mestere a spontán érintéseknek. Egy sikeres randi másról sem szól, csak a szexuális feszültség folyamatos feltornászásáról, s ennek elengedhetetlen eszköze az egyre intenzívebb és merészebb fizikai kontaktus. Arról nem is beszélve, hogy hamar kihűl az a kapcsolat, amelyikben a kezdeti fellángolást követően a felek idővel elfelejtik megérinteni egymást. Két (heteroszexuális) férfi közt némiképp más a helyzet. Az érintés itt is építő és helyénvaló, viszont - mivel nincs szexuális töltete - ebben az interakcióban a lehető legsemlegesebb testtájakra - kar, váll, hát - korlátozódik. Pontosan így indul a nők becserkészése is, csakhogy amíg ott - szándékoltan és tudatosan - idővel elkalandozik a kéz, férfiak közt ez aligha szül jó vért. És igen: a térd is tiltott zóna. Határozottan az.
Az Echo TV műsorát nézve a leginkább azon akadtam ki, ahogyan Szentesi Zöldi László érvelni igyekezett: "A szüleink és a nagyszüleink úgy neveltek minket, hogy lehetőleg idegen embereket nem fogdosol. Ez ilyen alapdolog, de úgy látszik, ez náluk kimaradt..." Ilyenkor felsír bennem az értelmiségi és legszívesebben a hajamat tépném. Egyrészt: megértem én, hogy a konzervatív arculat megköveteli az ősök tanításának lépten-nyomon való magasztalását, de nehogy már egy középkorú férfi attitűdjét a szüleitől kapott konkrét útravaló határozza meg... Ez valami vicc. Lehet, hogy a felmenőink helyesen és jól neveltek bennünket, ám felnőttkori tudatunk már egy önálló, megszűrt, bensőségesített tartalmú tudat. Ami helytelen, az nem azért az, mert a szüleink annak látták, hanem mert mi magunk meggyőződtünk róla. Másfelől: az nem egy érdem, ha valaki jó nevelésben részesült. Van, aki intelligens és szerető környezetbe születik, s van, aki a legkevésbé sem. A sorsunk jelentős részét magunk alakítjuk, erre az egyre azonban egészen biztosan nincs ráhatásunk. Harmadrészt: elképesztően tudatos szülőnek kell lennie annak, aki a gyermekeit a metakommunikáció fogásaira oktatja; azt gyanítom hogy ez a családok egészen elhanyagolható töredékét jellemzi. És negyedszer: simán előfordulhat az is, hogy szüleink és nagyszüleink nettó hülyeségekkel tömték tele a fejünket. Akárhogy is: rém kínos egy ilyen érvet hallani komoly férfiember szájából.
Sokan még emlékszünk a brezsnyevi csókokra, s nem sírjuk vissza sem a kort, sem a szokásait. Ám ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy valami merev és távolságtartó világot kellene építenünk. A vallási prüdéria épp elég bajt okozott már a múltban, a jelenben pedig a metoo mozgalom igyekszik komoly falakat emelni férfi és nő közé. Ideje volna a testi érintést végre a helyén kezelni, tabuk és gátlások nélkül.
