"Kérdezik: milyen európai értéket tartok kiemelkedőnek? A tapintatot nevezném annak. Ezt a szeretetnél kevésbé giccsesnek látom, magában foglalja a megfigyelést, az ismeretet, az empátiát és azt az elvet, hogy ne tedd a másiknak, amit magadnak nem kívánsz." - Ezek Konrád György szavai, s a magam részéről nem is szállnék vitába velük. Arra viszont határozottan felkapom a fejem, amikor ezt hallom: Európa egyes városaiban - a nem keresztényekkel szemben mutatott tapintatból - a karácsonyi vásárt a továbbiakban téli vásárnak nevezik. Vajon hogy rímel ez Konrád György szavaira?

A jelenkor igazi tragédiája, hogy problémáink egy része nem elbeszélhető. Aki támogatja a téli vásár elnevezést, az a másik tábor szemében azonnal gerinctelen, gyökértelen, idegen hatalmakat szolgáló, keresztényellenes komcsivá válik; aki pedig ragaszkodik a karácsonyi vásárhoz, arra gyorsan rásütik az idegengyűlölő, rasszista jelzőket. Borzasztó szomorú, hogy itt tartunk: 2018-ban alig lehet nyílt beszélgetéseket folytatni abszolút jelképes ügyek mentén.

Ennek a látszólag nagyon szimpla kérdésnek számos rétege lefejthető. Tekintsük külső kéregnek magát a valóságot! A nem keresztényeken, akikkel szemben az adott önkormányzatok tapintatot kívánnak mutatni, nem a buddhistákat, nem a Krisna-hívőket, de még csak nem is az ateistákat kell értenünk; a gesztus a nagyszámú muszlim bevándorlónak szól. Csakhogy Jézust az iszlám vallás prófétájának tekinti, így születésének ünneplése a legkevésbé sem sérti őket. A megkérdezett muszlim hívők rendszerint nem is értik, miért volt szükség a névváltoztatásra.

A második réteg legyen a morálé. Ennek értelmében mindenki úgy nevezi a saját tulajdontárgyait, szellemi alkotásait és rendezvényeit, ahogy csak akarja. Egyikünkben sem okozott gyógyíthatatlan lelki sebeket, amikor a közkedvelt Raider csokiszelet egyik pillanatról a másikra Twix felirattal került a boltok polcaira. Azt is túléltük, amikor a Pannon GSM-ből Telenor lett, arra meg már szinte nem is emlékszünk, hogy a Kika áruházat valaha Michelfeitnek hívták. Az érintett vásárok névadó tulajdonosa az adott önkormányzat, s ha döntésük nem tetszik a polgároknak, a következő helyi választások során simán lecserélhetik a gárdát. Hasonló felháborodást keltett egy évvel ezelőtt, amikor a Lidl eltüntette termékei csomagolásáról a kereszteket, többek között Santorni híres Anastasis-templomának képéről is retusálták. A dühös kommentelők persze megrohamozták a német áruházlánc Facebook oldalát, ami önmagában teljesen rendben is van: érthető, hogyha hangot adnak véleményüknek. Ám akárhogy is: a Lidl úgy csomagol, ahogy csak akar. Ha az új dizájn nagyobb forgalmat eredményez, úgy helyesen döntöttek, ha szerényebbet, úgy hatalmas baklövést követtek el. Világosan látnunk kell: pusztán jelképekről és szimbólumokról beszélünk, e kérdéseknek nincs semmiféle önmagukon túlmutató morális vetülete.

Tekintsük harmadik szintnek a minőség kérdéskörét! Amikor önszántunkból változtatunk bármin - lecseréljük a hűtőszekrényt, elvégzünk egy nyelvtanfolyamot, diétába kezdünk - annak csakis akkor van értelme, ha egy magasabb minőséget nyerünk egy alacsonyabb helyett. Ha a világ - szüleink extrém ízléséből következően - Ödönnek szólít bennünket, ám mi lényegesen boldogabbak lennénk Tivadarként, úgy valószínűleg lesz egy sétánk valamelyik anyakönyvvezetőhöz. S miért ne lenne? Amikor a Nádor utcát 1968-ban átkeresztelték Münnich Ferenc utcának, a Kádár-rezsim nyilvánvalóan értékesebbnek találta az új nevet a réginél. Ugyanez volt az oka az 1990-es váltásnak, amikor visszakapta a Nádor utca nevet. A Mikulás sem úszta meg: néhány évtizedig Télapó néven futott, majd visszaállt a rend, s a jellegtelen, kommunista elnevezés lassan teljes feledésbe merül. Vagy talán mégsem? Ugyanis arra sem gondoltunk soha, hogy a karácsony negatív kifejezés volna, melynél a tökéletesen neutrális "téli" jelző is szerencsésebb választás. Amikor mély empátiával a dagadt helyett teltet; büdös helyett szúrós szagút mondunk, olyankor tisztán érezzük a minőségi különbséget, s hogy ezáltal a tapintat nemes és nagylelkű útján járunk. A "karácsonyi" és a "téli" jelzők közt nincs ilyen minőségi különbség. Itt mindössze a fűszertől, az egzotikus jellegétől fosztjuk meg az eseményt. Csupán kulturális sótlanságot teremtünk, mintha egy helyi ízeket preferáló éttermet egy McDonalds-ra cserélnénk.

Merüljünk még mélyebbre, s célozzuk meg a kérdés pszichológiai-pedagógiai vonulatát! Feledkezzünk most el mindenféle nagyhatalmi játszmáról, összeesküvés-elméletről és kicsinyes politikai érdekről! Kezeljük a kérdést úgy, hogy a legmesszemenőbb jószándékot feltételezzük a döntéshozókról! Erről a talapzatról tekintve adott egy igen  fejlett nyugat-európai kultúra, mely kifejezetten magas - már-már spirituális - tudati szinten áll, ahol könnyedén mond le az olyan jelképes dolgokról, mint egy-egy esemény elnevezése. (Egyébiránt tényleg boldog világ lenne a miénk, ha ez a fajta buddhista elengedés jellemezné.) Másfelől - a régmúltat idéző, törzsi kultúrával bíró - bevándorlókat látunk, akiknek minél zökkenőmentesebb beilleszkedését szeretné elősegíteni az empatikus anyaország. A cél természetesen egy olyan nyitott és liberális társadalom megteremtése, ahol szabadon virágozhat minden virág, ahol békésen megfér egymás mellett a katolikus templom, a mecset és a zsinagóga is. A kérdés csupán az, hogy ehhez a célhoz milyen út vezet. Tényleg helyes pedagógia az, ha a kölcsönös elfogadás áhított régiójába úgy kívánjuk felemelni az alacsonyabb tudati szinten lévőket, hogy közben szemérmesen elrejtjük a saját kultúránkat? Simán lehet, hogy valóban két lépéssel előrébb járunk, s számunkra már tényleg édes mindegy, hogy karácsonyi, vagy téli vásárnak nevezzük a fahéjillatú sokadalmat. Ám nagyvonalú gesztusunk - minden jószándékunkkal együtt is - valószínűleg csak arra lesz jó, hogy az elfogadást és a kulturális sokszínűséget hírből sem ismerőknek el se kelljen indulniuk ezen a tudattágító kiránduláson. Túlzó tapintatunkkal nekik ártunk a legtöbbet: esélyt sem teremtünk számukra, hogy felzárkózhassanak. Olyan ez, mintha a hatéves és a hároméves gyerekünk veszekedne azon, hogy kié legyen a sárga homokozó lapát, s mi minden esetben úgy rendeznénk a vitát, hogy a kisebb javára döntünk. Ezzel nem csak a nagyobbikat haragítjuk magunkra, de a kicsiben is elvágjuk a fejlődés lehetőségét, s tán egy élet is kevés lesz, hogy az együttműködő attitűd gyökeret verjen benne. 

"A tapintat a szeretet bimbós ága." -  Persze, persze, némi tapintat mindig jól jön. Ám a szeretet legalább ilyen mértékben megköveteli az őszinteséget is. A folytonos, kritikátlan buksisimi csupán arra jó, hogy kimerevítse a pillanatot, s konzerváljon egy olyan helyzetet, amely nagyon is fejlődésért kiált. Ha valakit szeretünk, úgy az a minimum, hogy nem rejtegetjük előle a valóságot.