Ha valaki azt állítaná, hogy a csajozásnál az anyagiak semmiféle szerepet nem játszanak, valószínűleg abban a pillanatban abbahagynám a beszélgetést és el is búcsúznék. Ez az álláspont nyilvánvalóan köszönőviszonyban sincs a valósággal, ám a másik véglet ugyanúgy fals. Szó sincs arról, hogy a párválasztás során a férfi egyetlen ütőkártyája a vastag bankszámla volna.

A kérdés az, hogy mit kíván, mit keres a női ösztön. Valójában három dolgot: továbböröklésért kiáltó, kiváló génállományt; gondoskodó apafigurát; s olyan szexuális ornamenseket, fittségjelzőket, reklámtáblákat, melyek mindezen megfelelőséget hirdetik. Léteznek olyan tulajdonságok - szimmetrikus arc, markáns áll, széles váll, lapos has, magas intelligencia -, amelyek egyértelmű jelzései a jó géneknek. Más értékek - empátia, figyelmesség, könyörületesség - arról árulkodnak, hogy milyen szülő válik majd az adott jelöltből. És léteznek olyan ismérvek is, amelyek a párválasztás terén csupán marketingelemek: humor, művészi adottságok, sportteljesítmények. Egyedül a pénz az, amely mindhárom szinten megjelenik, ezért érezhetik egyesek, hogy háromszoros jelentőséggel bír. Az első osztályú gének a munkaerőpiacon is jól kamatoznak, így a társadalmi sikeresség - és az ezzel járó anyagi elismerés - fittségjelző is egyben. Alkalmas apafigurává válni - többek között azt is jelenti, hogy elégséges mennyiségű erőforrást birtokolunk, s azt hajlandóak is vagyunk megosztani a családunkkal. És végül: maga az udvarlási folyamat is jelentős költséggel jár időben, energiában és természetesen anyagiakban úgyszintén. A nagyvonalúság minden bizonnyal a szexuális szelekció terméke, és nem csupán abban nyilvánul meg, hogy vastagabb borravalót hagyunk a pincérnél, amikor egy randipartnert igyekszünk elkápráztatni, mintha a haverokkal söröznénk. Valójában minden kiadás, amit a becserkészési folyamatban elszenvedünk, minél feleslegesebb, minél értelmetlenebb, annál hatékonyabban szolgálja a célt. Egy romantikus hétvégén például kivehetünk egy sima szállodai szobát, illetve némi ráfizetéssel akár egy egész lakosztályt is. Egészen nyilvánvaló, hogy két embernek semmi szüksége egy 80 négyzetméteres luxus apartmanra, de elég csak ránézni a nő arcára, amint először belép, s rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy irracionálisnak tűnő befektetésünk busásan megtérül. Puzsér Róbert még tovább megy, szerinte - némi iróniával persze - az a legjobb, ha egy köteg húszezrest meggyújtunk a kiszemelt lány előtt, hiszen ennél pazarlóbb módon aligha tapsolhatnánk el... Ráadásul amikor egy férfi jelentős összegeket költ egy nőre, olyankor nem csupán a másikat győzi meg elszántságáról, de saját magát is. Hiszen miért áldozna ennyit olyan valakire, aki számára értéktelen? Ez a méregdrága eljegyzési gyűrű valódi pszichológiája.

Számos állatfajra jellemző - például a skorpiólegyekre és a csimpánzokra is, csak hogy egymástól igazán távoli rokonokat említsünk - hogy a vadászó hím megosztja zsákmányát a nősténnyel, így remélve némi szexuális ellenszolgáltatást. A homo sapiens nevű majomnál is hasonló a helyzet: aki látványosan nem rendelkezik erőforrásokkal, az nem sok jóra számíthat. Pár éve az RTL Klubon futott egy kifejezetten tanulságos párkereső műsor, Vigyél el címmel. A koncepció nem volt túlságosan bonyolult: harminc lány fogadta az egyesével érkező srácokat, akikről - rövid bemutatkozást követően - megnézhettünk egy, a hétköznapjaikat feltáró kisfilmet. A csajoknak nem sok dolguk akadt; azon túl hogy igyekeztek szellemes válaszokat adni a műsorvezető (Istenes Bence) kérdéseire, csupán dönteniük kellett az egyes jelöltek kapcsán. Tették ezt úgy, hogy az előttük lévő pulton megnyomtak egy gombot, amint elveszítették érdeklődésüket az adott fiatalember iránt. Nos, kevés srácot szavaztak ki olyan villámgyorsan, mint azt, aki postásként dolgozott, s azt, aki az anyjával élt...  Alig hiszem, hogy van élő ember a Földön, aki sosem látta még az Igazából szerelem c. filmet. Mindannyian emlékszünk a szívbemarkoló jelenetre, amikor Karen (Emma Thompson) karácsonyi ajándékát bontja. Előzőleg felfedezte férje kabátzsebében a 270 fontos arany nyakláncot, s joggal reméli, hogy nála landol majd. A jelenet drámaiságát elsősorban az adja, hogy muszáj megőriznie hidegvérét mélységes csalódottsága ellenére, amikor kiderül, hogy csupán egy vacak CD-t rejt a csomagolás. A fájdalom azonban nem csupán abból a nyilvánvaló felismerésből ered, hogy megjelent a színen egy rivális nő. Hanem abból a mellőzöttségből is, amely a két ajándék közti brutális értékkülönbözet tesz nyilvánvalóvá. Érdemes volna elgondolkodni azon, vajon mennyivel lenne enyhébb Karen szenvedése, ha - miközben ugyanúgy számolni kell a titkárnő fenyegető színre lépésével, hiszen tud a nyakláncról - férje egy ezerfontos ékszerrel lepi meg.

A bevezetőben azt állítottam, hogy a pénz nem minden, s most azon kapom magam, hogy máris két kövér bekezdést szenteltem az anyagiak megkérdőjelezhetetlen fontosságának... Ideje rátérni a lényegre! A férfiak párválasztási preferenciái rém szimplák: ösztöneink a termékenységet keresik. Minden, amit egy nőben igazán értékelni tudunk - szépség, fiatalság, egészség - elsősorban erről szól, ezt hirdeti. S bár a világ rengeteget változott az utóbbi két-háromszáz évben, továbbra is ugyanezekért az értékekért lelkesedünk. Amikor egy középkori földesúr megnősült, párját a monogám korszellemnek megfelelően egy egész életre választotta. Tekintve, hogy a minél bőségesebb utódnemzés volt az első számú cél, az ara fiatal kora különösen felértékelődött. Ma már nem kell nyolcszor teherbe esni ahhoz, ha 2-3 gyereket szeretnénk, így egy ideje már nem elsősorban az életkor alapján döntünk: egy 16 éves trampli és egy harmincas bombázó közül gondolkodás nélkül az utóbbit vinnénk. Ám mindez csupán apró hangsúlyeltolódás a régi értékek között; a lényeg továbbra is a termékenység, mely a fizikai vonzerőben ölt testet. Párválasztás során a legkevésbé sem hoznak tűzbe bennünket azok az új lehetőségek, amelyeket a lányok manapság magukénak tudhatnak. Nem lesz kívánatosabb egyetlen nő sem attól, ha magas pozíciót tölt be, vagy ha vagyonokat visz haza. Nekünk, férfiaknak ugyanakkor muszáj lenne megtanulnunk, hogy mindez legalább ne zavarjon bennünket. Egy csomó régimódi, kishitű fickót ismerek, akik kétségbe vannak esve attól, hogy az asszony jobban keres náluk, s úgy érzik, mintha kiherélték volna őket. A legszörnyűbbek azok a radikális antifeministák, akik legszívesebben visszaforgatnák az időt, s kitiltanák a nőket a munkahelyekről. Szégyentelenül el is ismerik, hogy számos férfinak nincs egyéb vonzereje, mint a munkaképessége, amely az emancipációval jelentősen devalválódott. Megítélésem szerint ez végtelenül szánalmas. Az ilyen palik 300 évvel ezelőtt sem tudtak valódi vágyat ébreszteni egy nőben, most legalább tisztult a kép. Értelemszerűen nem az a megoldás, hogy a csajokat vissza kell rendelni a fakanál mellé, hanem az, hogy a fiúknak végre meg kéne tanulni valódi férfivá válni.

Természetesen az ősi ösztönök a nőknél is összeütközésbe kerülnek a modern életstílussal. Abban a komplex elváráscsomagban, amit ideális férfinak neveznek, egy eleddig kiemelkedően lényeges paraméter, a jövedelem ma már sok esetben elveszíti gyakorlati jelentőségét. A kérdés csupán az, hogy a női ösztön képes-e ezt lekövetni. Egy másfél milliót kereső menedzserasszony, aki a racionalitás szintjén simán belátja és kimondja, hogy semmi szüksége a férfi fizetésére, fel tud-e nézni a másikra, ha az - kutatóként, egyetemi tanárként, zenészként, vagy újságíróként - hozzá képest fillérekért dolgozik? A tapasztalatok azt mutatják, hogy ez ma még igencsak döcögősen megy. Természetesen a nők sem egyformák, így nincs rá általános szabály, milyen mélyen kódolt elvárás az, hogy a vonzó férfinak tehetősnek is kell lennie. Ha abból indulunk ki, hogy a legelemibb ösztöneink az őskor évezredeiből származnak, úgy az anyagiasságot értelemszerűen sokkal felszínesebb dolognak kell tekintenünk. És nem csupán azért, mert a homo sapiens történetének első 90.000 esztendejében nem létezett sem számottevő magántulajdon, sem pénz. Hanem azért is, mert - hasonlóan a mai világhoz - ezt az időszakot is a "kétkeresős" modell jellemezte. Figyelembe véve a korabeli, nemek szerinti munkamegosztást, elég egyértelműnek tűnik, hogy a létfenntartást szolgáló tevékenységekben a gyűjtögető nők legalább olyan intenzíven részt vettek, mint a vadászó férfiak. Naivan azt várnánk tehát, hogy amint a gyorséttermek, pizzafutárok és az aldis sushi tálak korában már nem tartjuk elengedhetetlennek az asszonyok konyhatündérségét, talán ők sem ragaszkodnak annyira a férfiember hétszámjegyű fizetéséhez.

S hogy miként fest mindez a gyakorlatban? Egyik barátom a fent vázolt modellben él: felesége az új munkahelyén immár jócskán többet keres nála, ezzel párhuzamosan az igényei is az egekbe szöktek. Míg a srác beérné egy könnyed horvátországi nyaralással, addig a nő Mexikóban vakációzna. Ezzel alapvetően semmi gond sem lenne, ha tudnák kezelni ezt a - még számukra is fura - felállást. A nő - a beégett séma szerint - továbbra is azt várná, hogy apu fizet mindent, jóbarátom pedig - ugyancsak a régi kottából játszva - hasonlóan gondolkodik: egyszerűen férfiatlannak látná magát, ha hagyná, hogy az asszony nyúljon mélyebben a zsebébe. Az alapvető tévedés abban áll, hogy a férfiasság nem elsősorban pénz kérdése, sokkal lényegesebb alkotóeleme a határozottság, a kiállás, a dominancia. A helyes attitűd ilyen mondatokat szül: "Az én pénztárcám a horvát tengerpartra elég. Ha Mexikóra vágysz, boldogan veled tartok, de a különbözetet neked kell finanszíroznod." Ebben az égvilágon semmi kínos nincsen, mégsem jutnak el idáig. Ehelyett kölcsönökből finanszírozott luxusnyaralás, vagy rosszízű isztriai vakáció az eredmény. Érthetetlen.

Pár napja belefutottam egy pszichológiai cikkbe, mely szerint a párkereső férfiak és nők mindössze egyetlen dolgot keresnek a másikban: a boldogságot. Ami igazán bejön mindkét nem számára, az maga a sugárzó életöröm. Ez persze így meglehetősen karcsú és felszínes, de kétségkívül van benne némi igazság. Ugyanakkor, ha ebből az álláspontból indulunk ki, végső soron ugyanoda jutunk: tekintve hogy a pénz önmagában nem boldogít, de hiánya boldogtalanságot okoz, a vonzó kiegyensúlyozottságnak szükséges, de korántsem elégséges feltétele az anyagi biztonság. Teljesen érthető, hogy egyetlen valamirevaló nő sem szeretné összekötni az életét egy nincstelennel, még a 21. században sem. De az is biztos, hogy komoly defektusokkal számolhatunk ott, ahol még mindig a vagyon a fő szempont. Pláne, ahol az egyetlen.