Valamiért még mindig így gondolkodunk. Fehéren-feketén. Totális győzelemben, vagy letaglózó vereségben. Vagy mindent, vagy semmit... Mintha csakis szentek, vagy pokolfajzatok; Gyugyuk, vagy Tomóceusz Katakitik lehetnénk. Mintha a teljes önfeláldozás és a totális érzéketlenség között nem létezne semmiféle átmenet. Pedig nagyon is van, és piszok jó lenne, ha a nyakunkon lévő járvány legalább ezzel a szemléletváltással gazdagítana mindnyájunkat.

Mint a legtöbb esetben, amikor emberi viszonyainkat szemléljük, most is érdemes egy pillanatra elkalandozni az állatok világába. Sokak fejében az a kép él, hogy a dzsungel kegyetlen világ, ahol a gyilkos ragadozók ártatlan áldozatokat ejtenek, s mindenki mindenkivel véres versengést folytat. A valóság nyilvánvalóan nem ilyen, vagy legalábbis csak egy igen szűk szegmensét írja le a vázolt kép. A különböző populációk együttélését jellemezheti a teljes közömbösség (0 0) és a parádés szimbiózis (+ +) úgyszintén. Mindezeken túl viszonylag ritkán ejtünk szót azon kölcsönhatási formáról, melyben messze a legnagyobb világboldogító potenciál rejtőzik, ez pedig a kommenzalizmus, vagy szép magyar kifejezéssel: asztalközösség (+ 0). Erről akkor beszélhetünk, amikor az egyik fél számára a kapcsolódás határozottan előnyös, míg a másik részéről az ügylet gyakorlatilag nullszaldós. Tipikus példa a gólyafészkekben megtelepedő verebeké, melyek a legkevésbé sem zavarják a lakóhely tulajdonosát. Ugyanez a helyzet az oroszlánokkal és az őket követő, a maradékból csemegéző hiénákkal.

Ha emberi világunkban körbenézünk, lépten-nyomon a kommenzalizmus lehetőségeibe botlunk. Amikor megunt/kinőtt/feleslegessé vált dolgainkat elajándékozzuk; amikor beengedjük a velünk szembe haladó sávba igyekvő autóst; amikor a lakógyűlésen igennel szavazunk egy számunkra semleges, de a szomszédunknak a világot jelentő kérdésben - szent meggyőződésem, hogy semmi sem képes annyit emelni életünk minőségén, mint ezek a jó szándékot és együttműködést mutató apróságok. Továbbmegyek: ha oly módon alakítjuk a világunkat, hogy nyitott szemmel járva, tudatosan keressük a lehetőséget mások segítésére, miközben ezek részünkről csupán előzékeny gesztusok, valójában semmibe sem kerülnek, úgy már-már a szimbiózis határát súroljuk. A gólyának ugyanis minden szempontból érdektelen a verebek beköltözése. Az oroszlánok nem is tudnak az őket leső, nyálcsorgató hiénafalkáról, és ha tudnának, az sem okozna számukra különösebb pszichikai kielégülést. Mi azonban emberből vagyunk, s nagyon is vágyunk arra, hogy szentként tekinthessünk önmagunkra. Ezekkel a hétköznapi, habkönnyű gesztusokkal nem csupán a másik embernek kedvezünk, de a saját jóérzésünknek, lelki békénknek is alaposan megágyazunk.

Számomra elképesztően szívderítő, hogy a koronavírus még épp csak bekopogtatott, de máris megannyi léleksimogató felajánlást látunk. Rubint Réka hétfőn este kilencezer néző előtt tartott online edzést. (Bevételt hozó, több száz fős élő foglalkozást most úgysem tarthat, valójában semmit sem veszít ezzel az akcióval, miközben ezrekkel tesz jót. Abszolút példaértékű.) Rajta kívül persze számos jógaoktató és személyi tréner megteszi ugyanezt. Egy sor munka nélkül maradt színész is beáll az önzetlen segítők táborába: a művészek az online otthonoktatásért mozgalom keretén belül hangoskönyveket gyártanak; kötelező olvasmányok felolvasásával támogatják a diákokat. Amivel biztosan számolhatunk: hacsak nem az egészségügyben tevékenykedünk, úgy a következő hetekben az egyik legszűkösebb erőforrásunk terén brutálisan gazdagodni fogunk - a megszokottnál sokkal több szabadidővel rendelkezünk majd. Vagy azért, mert a vendéglátásban, az idegenforgalomban, vagy valamely egyéb, Csipkerózsika-álomba szenderülő szolgáltató területen tevékenykedtünk ez idáig; vagy azért, mert home office üzemmódra váltottunk; vagy éppen abból fakadóan, hogy az előbbiek bezárták azokat a bárokat, klubokat, szórakozóhelyeket, amelyekben eleddig hosszú órákat töltöttünk. Az így nyert idő olyan kincs, amivel muszáj kezdenünk valamit. Ha mást nem, legalább annyit, hogy sokkal türelmesebbek leszünk egymáshoz, mint ahogy a múltban, a száguldó hétköznapok során voltunk.

Joggal merül fel a kérdés, hogy amennyiben ilyen egyszerű a földi mennyország megteremtése, úgy eddig is miért nem dolgoztunk rajta folyamatosan? Az egyik meghatározó ok az erőforrások, és azokon belül is az idő szűkössége, az állandó rohanás és kapkodás - ezt az akadályt most a koronavírus jórészt eltakarítja előlünk. A másik, ami bezár minket szűk világunkba és képtelenné tesz rá, hogy odafigyeljünk másokra: a régi, betokosodott, fel nem dolgozott sérelmeink. Amikor húsz évvel ezelőtti lakóhelyemen aláírást gyűjtöttem a tetőtér beépítését célozva, a társasház egyik idős lakója azzal az indokkal tagadta meg a támogatást, hogy annak idején az ő fiát sem segítették hasonló törekvésében... Nos, ezeket a lélekbe szorult, gennyes gyulladást okozó szálkákat érdemes volna mielőbb kipiszkálni és magunk mögött hagyni. Hasonlóképpen a földi paradicsom ellen dolgozik a szűklátókörűség, a rövidtávú gondolkodás is. Többen panaszkodtak mostanság, hogy az egyre kapósabb kézfertőtlenítő gél árát több kereskedő is szemérmetlen magasságokba tornázta: az 50 milliliteres, rendszerint 300 forint környékén beszerezhető termékért néhol egy ezrest is elkérnek. A szokásos reakció ilyenkor a felháborodás és a harag - tökéletesen irracionális módon. Ugyanis mindenki annyiért kínálja a portékáját, amennyiért nem szégyelli. Nincs ebben semmi erkölcstelen, még az ilyen vészterhes időkben sem. A helyes reakció természetesen nem a hatóságokkal, vagy a veréssel való fenyegetés, hanem az, ha az ilyen üzletben sem most, sem máskor nem vásárolunk semmit.

Vagy mindent, vagy semmit... Vagy szétosztjuk a teljes vagyonunkat a nincstelenek között, vagy nem tettünk semmit az égvilágon... Tény, hogy léteznek nem kevesen, akik csakis abban látják a nagyszerűt, ami a jótevőnek fáj, ami kínnal jár, ami önfeláldozást jelent. Ennek azonban semmi köze ahhoz a földi mennyországhoz, amit könnyedén és jókedvvel megvalósíthatunk. (Ez a gondolkodásmód csakis arra jó, hogy eleve lebeszéljük magunkat mindenféle nemeslelkűségről.) Nehéz hetek állnak előttünk, ám ez az időszak egyben nagyszerű lehetőség is arra, hogy némiképp lecsendesedjünk, lelassuljunk, s így alkalmassá váljunk a figyelmességre is. Ha mindannyian csak addig a szintig jutunk el, hogy képesek leszünk egyszerű gesztusokat gyakorolni, már azzal is hatalmasat lendítünk a világ kerekén. Őszintén hiszem, hogy megerősödve jövünk ki ebből a ránk váró pokoljárásból.