Érdekes cikket közölt az Index a napokban a Ma is tanultam valamit című rovatában. Molnár Csaba írása a United Airlines nevű légitársaság speciális szolgáltatásáról emlékezett meg: a cég az ötvenes-hatvanas években üzemeltetett olyan menetrendszerű, üzleti járatokat, melyekkel nők és gyerekek egyáltalán nem utazhattak. A New York-Chicago, illetve Los Angeles-San Francisco vonalon közlekedő gépeken csaknem minden volt, amire a bizniszvilág nagyhalai vágyhattak: steak, koktélok, szivar, kényelem; de íróasztal és telex is, ha valaki nem tudott leállni a munkával. A társaság 1970-ig tartotta életben e járatokat, melyek ugyan népszerűek voltak - a 80-90%-os kihasználtság mindenképpen üzleti sikernek számít -, azonban a Nők Országos Szervezete (NOW) olyan erős kampányt folytatott ellenük, melyet egy idő után már túlságosan terhesnek találtak, s jobbnak látták beszüntetni a szolgáltatást.

"Talán ma már városi legendának hangozhat" - ezzel a félmondattal indul az Index cikke, majd a szolgáltatást népszerűsítő reklámok kapcsán így fogalmaz: "amelyek már önmagukban is kordokumentumnak számítanak, hiszen egy ma már elképzelhetetlenül diszkriminatív fogyasztói társadalom számára készültek". Abszolút helytálló: 2020-ban kitalálni sem lehetne hasonlót. De miért is? Miért fura, miért idegen a korszellemtől, miért ördögtől való, ha egy légitársaság - az azonos vonalon közlekedő, naponta tucatnyi járat mellett - egy ilyet is üzemeltet? A magam részéről a legkevésbé sem tartanám zavarónak, ha léteznének kizárólag nők számára fenntartott gépek. Vagy olyanok, amelyeken csakis melegek utaznának. Esetleg külön egy a kopaszoknak, a nyugdíjasoknak, vagy akár a tehénpásztoroknak. A liberális gondolkodás alapvető jellemvonása, hogy bírjuk, de minimum elviseljük a sokszínűséget, melynek óhatatlan következménye, hogy bizonyos csoportokból kiszorulunk. A kiváltságoknak természetesen számos válfaja létezik, s minél szűkebb a kiközösített csoport, annál bántóbb. Egy magánrepülőgép például közel nyolcmilliárd földlakót diszkriminál - nem is teszi szóvá senki. Ha létezne olyan szürreális, nemzetközi járat, mely kizárólag az állampolgárság mentén szelektálná utasait, mégpedig oly módon, hogy a magyarokat - és csakis a magyarokat - kizárná, azon nyilván felhúznánk a szemöldökünket. Egy liberális alapelvek szerint működő világban azonban - azon túl, hogy hangot adunk nemtetszésünknek - egyebet nemigen tehetnénk. Aki látta Az élet szép című - nagyon emberi, igazán szellemes és megindító - filmet, sosem felejti a szívbemarkoló jelenetet, amikor Guido - a fasizmus térnyerését követően - kisfiával sétál a toszkán városka utcáin. "Zsidóknak és kutyáknak tilos a belépés" - betűzi a gyerek a cukrászda kirakatába helyezett feliratot. "A zsidók és a kutyák miért nem mehetnek be, papa?" Guido - ahogyan film során mindvégig - ezúttal is igyekszik megkímélni fiát a valóságtól: "Mindenki azt csinál, amit akar, Giosué. Ez például egy vaskereskedés, látod? Ide például a spanyolokat és a lovakat nem engedik be. Érted? Vagy itt ez a patika. Tegnap egy kínai barátom be akart menni egy kenguruval. Azt mondja: szabad? Nem! Ide kínaiak és kenguruk nem jöhetnek be, mert nem szeretik őket. Van ilyen!" Mindannyian érezzük, hogy mennyire embertelen ez a fajta, nyíltan rasszista kiközösítés. Ám a rideg valóság az, hogy egy tisztán liberális világban - ahol mindenki azt tesz a sajátjával, amit csak akar - még ez a szélsőséges hozzáállás sem volna szankcionálható, legalábbis hatalmi erővel semmiképp. Ugyanakkor egy jóérzésű, érett társadalomban egy ilyen cukrászda két nap után becsukhatna, már csak azért is, mert a vevők messze elkerülnék. Ami viszont az United Airlines bizniszjáratait illeti, itt aligha érzünk bántó kirekesztést. Férfiként ismerjük azt az életen át tartó, mély és orvosolhatatlan szomorúságot, mely abból fakad, hogy nem szívesen látnak bennünket a női öltözőkben és zuhanyzókban. Valahogy megtanuljuk elfogadni és együtt élni ezzel. Pontosan tudjuk, hogy nemi diszkrimináció áldozatai vagyunk, azonban elismerjük a nők azon jogát, hogy bizonyos körülmények közt kiközösítsenek bennünket. Nehéz belátni, hogy bármi botrányos volna abban, ha a férfiak tesznek hasonlót. Vajon miért szentebb az egyik valós szükséglet (ne zavarjanak az éhes férfiszemek) a másik valós szükségletnél (ne zavarjanak a fecsegő nők)?

Egy fél percre kilépve a morálfilozófia teoretikus keretei közül: a gyakorlatban ezer olyan esetet tudunk, amikor egy-egy szolgáltatás, rendezvény, vagy klub zárt körű. Hallottunk már gyerekmentes szállodáról? Eszünkbe jut néhanap, hogy az állampolgárságunk is előjogokat biztosít? Tisztában vagyunk azzal, hogy a zsinagógákban a férfiak és a nők külön helyiségben imádkoznak? Tudunk-e arról, hogy Japánban létezik egy sziget - Okinosima - ahová csakis férfiak tehetik be a lábukat? Felháborodunk azon, hogy Budapesten tucatnyi fitneszklub kizárólag nők által látogatható?  És melyik az leánybúcsú, melyen - leszámítva a chippandale srácokat - fiúk is részt vesznek? Ezeken mind hőbörögnünk kéne?

Ízlelgessük egy kicsit, miről is van szó valójában! HÁTRÁNYOS MEGKÜLÖNBÖZTETÉS. Ez a kulcskifejezés. Ördögtől való, megbocsáthatatlan cselekedet, holott mást sem teszünk egész életünkben. Amikor a piacon Marikától vesszük a paradicsomot és nem Klárikától; amikor a meghibásodott kazánt Misivel javíttatjuk meg és nem Karcsival, olyankor egészen konkrétan hátrányos megkülönböztetésben részesítjük Klárikát és Karcsit. Ezt lehet? Ezt szabad? Miért is? Mert itt a vevő pozícióját töltjük be, aki bárkinek mondhat nemet, szemben az eladóval, aki köteles mindenkit kiszolgálni válogatás nélkül? Nos, ha ez a helyzet, úgy abban sem dönthetünk szabadon, hogy kinek adjuk ki a lakásunkat. E rendezőelv szerint a prostituáltak sem mondhatnak nemet egyetlen potenciális kuncsaftnak sem. Sőt továbbmegyek: amikor állást keresünk - s napi nyolc munkaóránk értékesítésén fáradozva ugyancsak az eladó szerepében találjuk magunkat - ismételten úgy áll a dolog, hogy kötelezően el kell vállalnunk minden olyan felkínált pozíciót, mely kielégíti bérigényünket. Groteszk egy világ volna, nemde? A valóság természetesen nem ilyen: a munka frontján megfordulnak az előjogok, s valamilyen érthetetlen okból a munkáltató, vagyis a vevő az, aki nem válogathat szabadon, vagy legalábbis muszáj képmutató módon eljárnia. Jómagam az évek során tucatnyi titkárnőt - pardon: személyi asszisztenst - elkoptattam; a többségüket magam vettem fel. A törvényi előírásokat betartva soha, egyetlen hirdetésben sem zártam ki a férfiak és az idősebbek jelentkezését, de valahogy - a fene se érti, miért - kivétel nélkül úgy alakult, hogy huszonéves bombázókkal szerződtem. Mindig azokat sajnáltam legjobban, akiknek bele sem olvastam az önéletrajzába, akik totál feleslegesen küldték el. Látható: az ilyen képmutató világ pont azokkal tol ki, akiken igazából segíteni szeretne. 

Azt kéne világosan látni, hogy a hátrányos megkülönböztetés (ami egy természetes és békés döntés eredménye) nem ugyanaz, mint a JOGFOSZTÁS (ami egy abszolút immorális és megengedhetetlen aktus). Klárikától senki sem veszi el a lehetőséget, hogy paradicsomot áruljon, ahogyan az ezermester Karcsitól se, hogy bármilyen javítási munkát elvállaljon - csupán mi nem vásárolunk tőlük. Ugyanígy: az amerikai lányok-asszonyok szabadon repülhettek New York és Chicago, vagy akár Los Angeles és San Francisco között, egyedül csak a United Airlines 17 órai járatai voltak elérhetetlenek számukra. A jogfosztás egészen konkrétan azt jelenti, hogy bizonyos személyektől, vagy társadalmi csoportoktól a központi hatalom megtagad olyan alapvető szabadságjogokat, melyek másoknak automatikusan járnak. Ilyen a rabszolgaság intézménye. Ilyen az indiai kasztrendszer. Ilyenek a középkori jobbágyságot sújtó intézkedések. És ilyen az is, amikor egyes iszlám országokban a nők nem rendelkeznek szavazati joggal, vagy nem szerezhetnek jogosítványt. Ezek mind vérlázítóak, s jogos minden tiltakozás és felszólalás, amely ezeket az állapotokat támadja/támadta. A hátrányos megkülönböztetés azonban - hiába igyekeznek összemosni a két tökéletesen különböző jelenséget - egyáltalán nem ilyen. A hátrányos megkülönböztetéssel nem rövidítünk meg senkit, csupán áldást sem osztunk. Itt nincsenek áldozatok - senki sem veszít semmit. Szaúd-Arábiában két évvel ezelőtt lépett érvénybe a rendelet, mely szerint a nők újra vezethetnek autót. Ha 2018 nyarán a sivatagi királyságban indítottam volna vállalkozást, valószínűleg egy olyan autósiskolát nyitottam volna, mely kizárólag nőket fogad. Talán akadt volna pár főpap, akik - felháborodásukat súlyos Korán-idézetekkel alátámasztva - hevesen tiltakoztak volna. De vajon mit gondolt volna minderről az amerikai Nők Országos Szervezete?

Pontosan tudjuk: kirekesztés, kiközösítés mindig is volt és mindig is lesz. Az átlagos amerikai tinédzsermozi szinte üzembiztosan ugyanazzal a felütéssel indul: a szürke és jelentéktelen főszereplőt nem fogadja be a középiskola krémje. De nem is kell átszelnünk az óceánt, felidézhetjük a Pál Utcai Fiúk történetét is, melyben Nemecsek pozíciója a legkevésbé sem irigylésre méltó. Emlékszünk-e olyan jelenetre bármelyik vígjátékban, avagy Molnár Ferenc regényében, amikor valamelyik szülő, vagy tanár rendre utasította volna a nagymenőket? "Tessék szépen barátkozni Laney-vel is!" avagy "mi az, hogy Ernő az egyetlen közlegény?" Ilyen mondatokat hiába keresnénk, s nem csak azért, mert tönkre vágnák a sztorit, de azért is, mert abszolút életszerűtlenek. Még soha nem fordult elő olyan a világtörténelem során, hogy valakit azért kezdtek jobban megbecsülni egy adott csoportban, mert kívülről rájuk szóltak, hogy így illene. A filmekben és a regényekben minden esetben hőssé kell válni ahhoz, hogy a kirekesztettek befogadást nyerjenek. Számos kipróbált pedagógiai módszer létezik, mely azt a célt szolgálja, hogy senki se szenvedjen a kiközösítéstől, és a jobb iskolákban élnek is velük. Ám ezek egyike sem korlátozásra és tiltásra épül. Ha az amerikai Nők Országos Szervezete képes lett volna átformálni a kor üzletembereinek tudatát, ráébresztve őket, hogy mennyivel jobb a koedukált repülőút, úgy fellépésük utólag is megérdemelné a tapsot. A délután ötkor induló járatok egyre kevesebb utassal szálltak volna fel, míg végül a United Airlines kénytelen lett volna törölni azokat - érdeklődés hiányában. De nem ez történt. A NOW inkább a középkor szintjén ragadt vallások eszközéhez, a morális átkeretezéshez nyúlt, vétkesnek és szégyenteljesnek bélyegezve egy ártatlan és népszerű szolgáltatást. Fél évszázad telt el azóta, s valószínűleg ma már nem is igazán volna igény a szóban forgó bizniszjáratra. De ha megkérdeznék a 21. század nyugati emberét, hogy mitől volt ez oly szörnyen bűnös, csak hebegne-habogna. Nem csoda, hisz a vallási dogmákat aligha lehet megmagyarázni.