"Bántani valakit sokféleképpen lehet, de legnagyobbat ütni a szavakkal lehet..." - Az ilyen életbölcsesség-versikékből általában elég is két sor, hogy fintorogva továbblapozzon az ember. Már a rímképzés mérhetetlen igénytelensége is harsányan figyelmeztet: valami bődületes ostobaságba futottunk. A baj csupán az, hogy ez a bődületes ostobaság a jelenkor meghatározó morális iránytűjévé kezdi felküzdeni magát.
Igen, beléptünk a mimózaság világkorába, melyben bárki bármin kiakadhat, megsértődhet. És igen: ennek az elmebeteg túlérzékenységnek is a vallás ágyazott meg. "Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással" - imigyen szól a miseszöveg, sokat elárulva a keresztény erkölcs tarthatatlanságáról. Egészen nyilvánvaló, hogy bűnt - kevés kivételtől eltekintve - csak tényleges erőszak alkalmazásával követhetünk el, ehhez pedig igencsak karcsú a gondolat és a szó, pláne a mulasztás. Ugyanebből a lehetetlen kottából játszanak a jelenkor hisztériás véleményformálói is: gondolatbűnről, gyűlöletbeszédről és kirekesztésről papolva.
GONDOLATBŰN
A PestiSrácok Polbeat című műsorának legutóbbi vendége a vállaltan meleg youtuber, Osváth Zsolt volt. A házigazdák - nem túl sportszerűen - párhuzamot vontak a homoszexualitás és a pedofília között. Osváth Zsolt azzal utasította vissza az összevetést, hogy az előbbi természetes, míg az utóbbi beteg magatartásforma, melyet a melegek is elítélnek. A probléma ezzel az érveléssel kettős. Az első, hogy nem is olyan régen a homoszexualitást is betegségnek bélyegezték még a legfejlettebb civilizációkban is. A másik, hogy nincsenek pontos és megkérdőjelezhetetlen ismereteink ezen irányultságok genetikai hátteréről. Készséggel elfogadjuk, amikor egy meleg srác arról beszél, hogy semmiféle testi vágyat nem érez a tízpontos bombanő láttán, csakis a saját neméhez vonzódik. Most képzeljünk el egy pedofilt, amint ugyanígy kiáll és megvallja: ő kizárólag a tíz év alatti kislányokra gerjed. Simán elfogadjuk - nem is igazán gondolhatunk másra -, hogy az ő esetében is genetikailag kódolt hajlamról van szó, mégis a többségnek ökölbe szorul a keze. Pedig a helyzet az, hogy a vágyairól ő sem tehet. A homoszexualitás nem attól elfogadható, és a pedofília nem attól elfogadhatatlan, mert az előbbi extremitás egészséges, a másik pedig beteg. Mondhatjuk mindkettőre megengedően, hogy természetes; elzárkózóan, hogy természetellenes; vagy tapintatosan, hogy a hagyományostól eltérő. Ezek mind csak szavak és bélyegek, valójában semmi jelentőségük sincs, hiszen a bűn nem a vágy, nem a gondolat szintjén keletkezik, hanem csakis akkor, ha cselekvésben ölt testet. Két érett ember azt tesz, amit akar, így a felnőtt homoszexualitás kapcsán nincs miről beszélni. A pedofília gyakorlata attól megengedhetetlen, hogy - értelemszerűen - kiskorúakat érint. Nem szeretnék egy olyan világban ébredni, amely a legkisebb engedékenységet is mutatja e téren, ám attól még lehetünk együttérzők azokkal, akikbe a Teremtő groteszk, soha ki nem elégíthető vágyakat ültetett.
Három hónappal ezelőttig a gondolatbűnről még úgy beszéltünk, mint valami szürreális, orwelli jelenségről, melynek szankcionálásához minimum egy inkvizíciót kell elképzelni. Április végén azonban megváltozott a helyzet, és a skót parlament törvényi szintre emelte a kérdést. A skót polgár innentől kezdve már nem csak azért büntethető, amit tesz, vagy mond, hanem azért is, amit mindeközben gondol. Ha rosszat szól egy melegre, vagy egy kerekesszékesre, az önmagában még nem eget rengető probléma. Ám ha ezt azért teszi, mert az illető meleg, vagy kerekesszékes (esetleg bármely elnyomott, periferikus kisebbséghez tartozó), az súlyosbító körülménynek számít. A kockás szoknyás honatyákat az sem zavarja, hogy a bíróknak ehhez szükségszerűen gondolatolvasóvá kell képezniük magukat. A kérdéses jogszabály egyébiránt nem teljesen új, csupán az 1834-ben elfogadott, blaszfémiát büntető törvényt "modernizálták". Vallási tekintetben ez azt jelenti, hogy Isten szabadon szidható, de több száz konkrét - felekezeti, nemi, szociális - kisebbségi csoport istenségei és dogmái a továbbiakban nem illethetők kritikával. Döbbenetes, hogy ez a 21. századi Európában megtörténhet, és igen beszédes, hogy a szellemi muníciót - még csak nem is titkolva - a vallásból emelik át.
VERBÁLIS BÁNTALMAZÁS
Fenyegetés, felbujtás, uszítás, tűzparancs - akik szőrszálhasogatásban utaznak, azok mindig képesek megtalálni azokat a marginális elemeket, melyeknél a tényleges fizikai atrocitáshoz a szavak adják a gyújtószikrát. Miattuk muszáj rögzíteni: a verbális bántalmazáson azt értjük, amit valójában takar: puszta szavakat, a fizikai erőszakba való torkolás elvi lehetőségét is kizárva. Úgy tűnik, még ezen definíció szerint is széles a társadalmi egyetértés - a vallások képviselőitől a népi mimózákon át egészen a jogalkotókig -, hogy "szóbeli erőszak" márpedig létezik. Ez természetesen tökéletes nonszensz, fából vaskarika, s akibe szorult némi erkölcsi érzék, józan logika, liberális világlátás, az élből visszautasítja már magát a kifejezést is. Teszi ezt legalább négy okból:
- ELVI ALAPON - A liberalizmus és a demokratikus berendezkedés egyik alappillére a szólásszabadság.
- PRAKTIKUSAN - Két felnőtt ember verbális interakciója minden esetben önkéntes. Bármikor odébbállhatunk, ha a másik kommunikációja nem ínyünkre való.
- A LEHETSÉGES VISSZAÉLÉSEKET TEKINTVE - Míg a fizikai atrocitások kapcsán a határok igen jól meghúzhatók (halálos, életveszélyes, maradandó, 8 napon túl gyógyuló, stb.), addig a szavak esetében ez abszolút lehetetlen küldetés. Bárki bármire lehet érzékeny; bárki bármire megsértődhet. S ha megsértődhet, meg is sértődik; ma már politikai irányzatok épülnek erre.
- PSZICHOLÓGIAI SÍKON - Emberi küldetésünk minimálisan az volna, hogy érzelmileg felnőtté váljunk. Ennek első lépcsőfoka, hogy képesek legyünk rezzenéstelen arccal elviselni bármilyen kritikát és sértést. Nem véletlen, hogy az egyház évszázadokon keresztül azon ügyködött, hogy a hívek még véletlenül se váljanak érett és felelős polgárokká. Manapság is ugyanez a folyamat zajlik, csak már nem a vallási vezetők irányításával. Ők csak a receptkönyvet írták annak idején.
KIREKESZTÉS
Persze, persze, mindannyian egy olyan világban élnénk legszívesebben, ahol mindenki mosolygós, barátságos és elfogadó. De legyen már annyi eszünk, hogy felismerjük: mindezt nem tehetjük kötelezővé. Mindenkinek alanyi joga, hogy morcos, rideg és távolságtartó legyen. És ugyanígy: mindenkinek alanyi joga, hogy megszakítsa a kapcsolatot a morcos, rideg és távolságtartó emberekkel. A kirekesztés nem több és nem kevesebb: megszakítani a kapcsolatot azokkal, akik számunkra - ilyen vagy olyan okból - nem kedvesek. Persze, építhetünk egy képmutató világot. Elszínészkedhetjük, hogy ez csúnya dolog, hogy nem szabadna. De tegyük a kezünket a szívünkre: fogunk-e üzletelni valaha is azzal, aki korábban átvert bennünket? Adunk-e újabb esélyt annak az alkalmazottnak, aki nyúlta a kasszát? Meghívjuk-e a vasárnapi ebédasztalhoz azt, aki megerőszakolta a kislányunkat? A kirekesztés, a kiközösítés alapvető eszközünk, hogy távol tartsuk magunktól a nemkívánatos elemeket. Akik ezt az eszközt ki kívánják venni a kezünkből, azok valójában az önvédelem lehetőségétől fosztanák meg a társadalmat, mézes sziruppal tálalva a káoszteremtés pusztító szándékát. Magától értetődő, hogy a kirekesztés negatív cselekedet és lehetőség szerint kerülendő. De muszáj megérteni: ez a leghumánusabb és egyben a leghatékonyabb módja a jóra való nevelésnek és a társadalmi önvédelemnek egyaránt. A dorgálás, a börtön és a feltételek nélküli megbocsátás is alkalmatlan eszköz arra, hogy a helyes útra terelje a tévelygőket.
Ha volna bármi értelme a világban elterjedt sok száz vallásnak, az elsősorban az lehetne, ha helyes morális iránytűt adnának az emberiségnek. Az általam ismert felekezetek többsége erre tökéletesen alkalmatlan, az ábrahámi gyökerű vallások különösen. Amikor ragaszkodunk ahhoz a téveszméhez, mely szerint "bántani valakit sokféleképpen lehet", valójában egy vállalhatatlan, vallásos attitűdöt örökítünk tovább. Felnőtt embert szinte kizárólag fizikai erőszakkal lehet bántani. Akár meg is fordíthatjuk a dolgot: aki képes megbántódni puszta szavakon, az érzelmileg még nagyon messze jár a felnőttkortól. Aki pedig hatalmi eszközökkel büntetné az általa nemkívánatosnak ítélt szavakat, gondolatokat, az elmaradt jó cselekedeteket, a szeretetlenséget és a kirekesztést, az nem csupán túlérzékeny, de lelke mélyén valódi diktátor is egyben. A magam részéről semmire sem vágyom kevésbé, mint egy hazug, képmutató világra, kötelező műmosolyokkal, kierőszakolt modorossággal. Nem azért szeretnék barátságos és szeretetteljes lenni bárkivel, mert ellenkező esetben tartanom kéne a megtorlástól, hanem kizárólag azért, mert a belső meggyőződésemből ez az attitűd fakad. Láttunk már álszent világot, nem egyet. Pokollal, inkvizícióval, munkatáborokkal. Aligha sírjuk vissza ezeket.