"Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz."

Vörösmarty Mihály - feleségének, Laurának írt - A merengőhöz című költeményét pazarul összefoglalja a címbéli, ezerszer idézett, mégis elnyűhetetlen frázis. A vers egyetlen téma körül forog: visszarántani az álmodozót a földre. Amolyan realista győzködést látunk a "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok", illetve a "járt utat járatlanért el ne hagyj" népi "bölcsességek" jegyében. Hitem szerint Vörösmarty korának egyik legkiemelkedőbb költője (a 19. század során talán csak Arany János képes überelni), önkifejezése mindig pazar és lírai. Ám ettől még nem lesz igazságot hordozó.

"Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen"

150-200 évvel ezelőtt talán még nem állt össze az a kép, amely manapság a legtöbbünk számára világos és egyértelmű: az ábrándozás valójában nem más, mint maga a fohász. Elképzelünk valamit, álmokat szövünk - és az elménk vadul dolgozni kezd rajta. Az ábrándozás valójában nem egyéb, mint tervezés, mint felkészülési stratégia - minél színesebb, minél részletgazdagabb, annál hatékonyabb. Egyesek szerint érdemes papírra vetni céljainkat. Mások a rendszeres, imaszerű mantrázás hívei. Olyanok is vannak, akik a legkülönbözőbb vizualizációs technikákat oktatják. A cél azonban minden esetben ugyanaz: agyunk az adott területre fókuszáljon, lehetőség szerint minden energiát ide összpontosítva.

Tény, hogy a hétköznapi rutinfeladatok kapcsán nemigen szövünk ábrándokat, de még csak száraz terveket sem gyártunk. Kávét készíteni, befizetni a csekkeket, elhozni a gyerkőcöt az edzésről - ezek az itt és most történései, melyeket legfeljebb egy atomháború kitörése akaszthatna meg. Ám onnantól kezdve, hogy az adott projektben megjelenik bármi bizonytalan, kiszámíthatatlan elem - a jelen szűkös erőforrásai, a jövő kalkulálhatatlansága, a másik ember jóváhagyó akarata - máris helyet kap a tervezés, az ábrándozás, vagy ha úgy tetszik: az égiekhez való fohászkodás. Néha egészen pontosan tudjuk mit szeretnénk, s még az oda vezető mozzanatokat is aprólékosan megálmodjuk; máskor halvány fogalmunk sincs a mikéntről, csupán a végcél magjait ültetjük el tudatunk termékeny talajába, s hagyjuk, hogy intuitív elménk legyártsa hozzá a megoldást. Akárhogy is: ez mind-mind maga az ábrándozás, mely nemhogy nem az élet megrontója, de egyenesen a legfontosabb építőköve.

Osho egyik könyvében elmesél egy régi zen történetet két szerzetesről: "Útjukban a kolostor felé találkoznak egy gyönyörű, fiatal lánnyal, aki egy sebes folyású patak partján áll... fél átmenni. Az öreg szerzetes gyorsan lesüti a szemét és átlábal a másik partra, de ahogy visszanéz, megdermed a látványtól: a lány ott ül a fiatal szerzetes vállán, aki áthozza őt a másik oldalra, és ott leteszi. A szerzetesek szó nélkül folytatják útjukat. Amikor már majdnem a kolostor kapuja elé érnek, az öregebbik dühösen felmordul: Mit csináltál te szerencsétlen? Nemcsak ránéztél, de a hátadon cipelted és megfogtad a lábát! Nem tudod, hogy ezt tiltják törvényeink? A fiatal szerzetes csak ennyit válaszol csendben: Én letettem a leányt a másik parton, de te még mindig őt cipeled." Ez a kis mese pazarul láttatja, milyen az értelmetlen, meddő ábrándozás. A történetbeli öreg csuhás nyilvánvalóan frusztrált a szerzetesi fogadalma miatt; karaktere jól mintázza azt a sok millió embertársunkat, akiket belső gátak tartanak vissza dörömbölő szükségleteik kielégítésétől. Ezek az elfojtott vágyak köszönnek vissza éjszakai álmok és nappali merengések formájában. Ha valamiben igazat szeretnénk adni Vörösmartynak, úgy az ilyen jellegű ábrándok kapcsán nyugodt szívvel megtehetjük. Azt azonban érdemes hozzátennünk, hogy alapvetően itt sem a fantáziálás a fő gond, hanem az elfojtás. Senkinek sem ártó vágyaink azért születnek, hogy kielégítsük azokat. Ahogyan Anthony de Mello fogalmaz: "Sohasem emelkedhetsz annál magasabbra, mint amitől meg akarsz szabadulni."

Nem tudhatjuk biztosan, hogy Vörösmarty Laurájának voltak-e erotikus fantáziái - a költő erről szemérmesen hallgat -, ám azért komoly összegben fogadnánk rá, hiszen időről-időre csaknem minden felnőtt ember elkalandozik e téren - már ha érdeklődik a szexualitás iránt. Igaz ami igaz: mi magunk se nagyon kürtöljük világgá pornográf ábrándjainkat; akinek durvák, az attól tarthat, hogy perverznek nézik, akinek pedig szolidak, arról könnyen elterjedhet, hogy fantáziátlan szerető. Az sem lényegtelen szempont, hogy a keresztény egyház kétezer éven át bűnnek tekintette az ilyetén eltévelyedést, s akármilyen szomorú is, de tény, hogy találni rá evangéliumi alapot: "Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele." (A magam részéről hatalmas Jézus-fan vagyok, azonban léteznek elhibázott mondatai, melyeket még nekem is nehéz kimagyaráznom. Gondolatbűn és bűnös vágy nyilvánvalóan nem létezik. Nem is értem, hogy az ilyen bődületes ostobaságokat miként lehet Jézus szájába adni. Brutálisan elüt a karakterétől, s attól a szellemiségtől, melyet egyébként képvisel.) A vallás hagyományait követve később a pszichológia is perverzióként kezelte az erotikus fantáziálást, mely kizárólag az éretlen és kielégítetlen embereket jellemzi. Esther Perel a Szeretkezés fogságban c. könyvében bemutat pár tipikus megnyilvánulást páciensei részéről: "Ha a férjem valóban vonzódna hozzám, nem kellene képeket nézegetnie nagymellű nőkről - panaszkodik egy feleség. - Amikor arról fantáziálok, hogy más férfiak megerőszakolnak, úgy érzem, elárulom a vőlegényemet. - így egy másik nő - Milyen nő az, aki arra vágyik, hogy megerőszakolják?" Személyes élménykészletem meghatározó szereplője az a lány bő negyedszázaddal ezelőttről, aki 18 éves korát meghazudtolóan gazdag erotikus fantáziával bírt. Együttléteink keretét az adta, hogy közben egy pornófilm szereplőjének látta magát, s rém izgatónak találta a fantáziálást, mely szerint mutatványainkat kamerák kereszttüzében végezzük. Mindezt persze csak a sokadik alkalommal osztotta meg velem, s akkor is pironkodva... Valójában már akkor is megmosolyogtató volt a feltételezés, hogy mindez bármiféle rossz érzést keltene bennem. Mindig is bírtam az ilyesmit.

Mára sokat változott a korszellem, s szexuális ábrándjainkat manapság már nem csupán ártalmatlannak, de kifejezetten hasznosnak is tartjuk, mégpedig legalább négy okból. Először is: ha bármi elakadás, pszichológiai zavar, párkapcsolati boldogtalanság jellemezné létünket, erotikus fantáziáink feltárása sokat segíthet benne, hogy problémánk gyökerét megleljük. Másodszor: szalonképes ábrándjaink megvalósításért kiáltanak, s már maga a képzeletalkotás is valójában tervező vizualitást jelent - pontosan úgy, ahogyan profánabb vágyaink esetén. Harmadszor: E fantáziák nem csupán minket, kreatív alkotókat hoznak tűzbe, de - megfelelő fogadókészség esetén - a másik felpiszkálásában is jó szolgálatot tehetnek. És végül negyedszer: a kevésbé szalonképes, sokszor vállalhatatlan és megvalósíthatatlan fantáziák esetén nem is baj, ha azok csupán elménk játszóterén kelnek életre; ennél többre nem hivatottak, a puszta ábrándozással ki is maxoltuk e fejezeteket. Ahogy Esther Perel fogalmaz: "Valójában az erotikus képzeletünket olyan érzelmek táplálják, amelyek távolról sem ildomosak: agresszió, nyers vágyak, gyermeki mohóság, hatalom, bosszú, önzés, féltékenység és így tovább. Ezek az érzelmek, amelyek állandóan jelen vannak az intim kapcsolatokban, veszélyeztethetik a kötődés biztonságát, és nyomorúságossá tehetik a szerelmet. Sokkal könnyebb, és gyakran bölcsebb is, ha képzeletünk határvidékére száműzzük őket, ahol nem tehetnek kárt. Az erotikus elme előszobájában az illendőség szabályai a fejük tetejére vannak állítva, és gyakran csak azért nyernek bebocsátást, hogy áthágjuk őket. Átlépjük a tiltott határokat, a nemekre jellemző szerepek felcserélődnek, a szerénység nem nyer viszonzást, és kiéljük a hatalmi egyenlőtlenségeket, mindezt az izgalom elérése céljából. A fantáziánkban azt valósítjuk meg, amit a valóságban nem merünk."

Az ábrándozás az élet megrontója volna? Aligha gondolnám. Talán csak akkor, ha a fantáziajátékot - gátlásosságból, félelemből, vagy csak puszta lustaságból fakadóan - nem követi tett. A merengés nem más, mint a tudat terepasztala, melyen előre lejátszhatjuk elkövetkező csatáinkat. Persze nem biztos, hogy a valóságban minden apró részlet pontosan olyan lesz és úgy történik, ahogyan azt megálmodtuk. Ettől függetlenül azonban piszok jó érzés, amint lépésről lépésre megvalósítjuk elképzeléseinket. Piszok jó érzés - még ha sokszor illúzió is csupán -, hogy magunk alakítjuk sorsunkat. És közben tudjuk: minden gigászi tettünk egy-egy apró, néha jelentéktelennek tűnő, kósza ábrándból fakad.